Forrás: Heti Válasz

Németh Endre

Látszólag fordulatot hozott az ügynökvitában Szabó István, az egyetlen Oscar-díjas magyar filmrendező. A világhírű művész elismerte, hogy 1957-ben beszervezte a titkosszolgálat. A vita azonban javarészt a szokásos törzsi keretek között folyik. Értelmiségiek egy nagy csoportja mérlegelés nélkül azonnal kinyilvánította, hogy nem érdekes, mit tett Szabó István, Szabó Istvánt mindenképpen szeretik és tisztelik. A másik csapat hasonló megfontolások alapján kinyilvánította, hogy nem érdekes, mit nem tett Szabó István, Szabó Istvánnak nem lehet megbocsátani.

Egyetlen dolog fontos az indiántáborban: ki kivel van. Ezen törésvonal mentén dől el, hogy Kondor Katalin besúgó volt-e vagy sem, miniszterelnökünk zseniális üzletember-e, vagy éppen ellenkezőleg, közveszélyes szélhámos. A meddő viták világa ez.

A két csapatot az köti össze, hogy egyiket sem érdekli az igazság.

Az igazság ugyanis az, hogy a történet messze túlmutat Szabó István személyén. Szabó István története korrajz. A Kádár-rendszer első éveinek korrajza.

Mert mivel indul a történet? Semmi rendkívülivel. Három ártatlan és gyanútlan tizenkilenc-húsz éves fiú elmegy színházba, de amikor az előadás után kijönnek, váratlanul letartóztatják és börtönbe hurcolják őket, ahol három nap vallatás vár rájuk. A történet alapján jobban megérthetjük Kertész Imrét, aki egyszer azt találta mondani, hogy a Kádár-rendszerről írta a Sorstalanságot. Kertész és Szabó sorsa között egyértelmű a párhuzam. A tizennégy éves Kertész gyanútlanul utazik az autóbuszon, a buszt egyszer csak megállítják a hatóságok, leszállítják róla a fiút, majd elindítják a koncentrációs táborok felé.

Kertész fiatal kamaszként, nem tudatosan élte át a vészkorszakot. Felnőtt fejjel, 56 után, a Kádár-rendszerben döbben rá, mi történt vele. A Kádár-rendszerben értette meg, hogyan működik a totális állam, mit jelent az államhatalomnak való teljes kiszolgáltatottság, ami leszállíttathatja a buszról vagy elhurcolhatja egy színházi előadás után, hogy ezzel az élete teljesen más irányt vegyen.

Természetesen nem tartozom azok közé, akik kényszeresen egyenlőségjelet szeretnének tenni a kommunizmus és a fasizmus közé. Az élet fontosabb, mint a szabadság. Tény, hogy Magyarországon jóval kevesebb volt a polgári áldozat a szovjet, mint a náci megszállás éveiben. De a szabadság szempontjából a korai Kádár-rendszer és a nyilas terror között nem volt lényeges különbség.

A korrajz tehát meglehetősen sötét. Ami viszont furcsa, hogy alig tudunk igazán sötét figurákról. Az ügynöktörténetekben is ez a legfeltűnőbb. Éppen a főszereplőkről nem tudunk semmit. Jótékony homály fedi, kik adtak parancsot Szabóék és mások letartóztatására, kik hurcoltak el fiatalokat és időseket, kik vallatták őket, kik olvasták a jelentéseket, mire használták azokat, kik hoztak másoknak hátrányos döntéseket a jelentések alapján.

A nyilvánosságra került információk alapján a következő valószínűtlen kép rajzolódik ki a belső elhárítás tevékenységéről: az informátorok senkiről sem nyújtottak terhelő adatokat, a jelentések pedig csak gyűltek-gyűltek nagy halomban, de az égvilágon senki nem olvasta őket. Úgy tűnik, a rendszert senki sem működtette. Magától suhant előre, mint egy kísértethajó. Csak János bácsi állt egy szál magában a parancsnoki hídon. Legénység nélkül egyedül kormányozta hajónkat a vöröslő horizontok felé.

A harmadik érdekes mozzanat a dátumokban rejlik. Szabó Istvánt 57-ben szervezték be és 63-ban engedték el. A Kádár-rendszer az 56-os forradalom leverésével született meg, és akkor ért véget, amikor Pozsgay Imre kimondta, hogy 56 népfelkelés volt, nem ellenforradalom. 57-ben még eleven volt a félelem a magyar nemzet szabadságvágyától, nagy volt a nyomás a társadalmon. 63-ban enyhülés kezdődött el. Sok 56-os amnesztiával szabadult, a belső elhárítás is engedett a szorításon. (Persze jó, ha tudjuk, hogy még 88-ban is aktívan próbálták meg beszervezni a sorkatonai szolgálatot töltő egyetemistákat, mint ahogy azt pár évvel idősebb barátaimtól hallottam.) A hetvenes-nyolcvanas éveket már többé-kevésbé folyamatos enyhülés jellemezte. Azt hiszem, ezért kapta a kádári Magyarország a legvidámabb barakk elnevezést. Egy osztrák közmondás szerint aki örömet akar szerezni a kutyájának, az előbb verje meg, majd hagyja abba a verést. Kádár fokozatosan abbahagyta.

Ám ettől a szabad politikai és gazdasági intézmények még tökéletesen hiányoztak a kádári Magyarországról. Nem volt már szükség formális cenzúrára sem. Az országos napilapok egészen 1990-ig, a megyeiek 1989-ig állami tulajdonban voltak. Kifejezetten ellenzéki lapok hivatalosan csak 1988-89-ben alakultak (Hitel, Beszélő, Magyar Narancs, Magyar Fórum). A Németh-kormány alatt szűnt meg az Állami Egyházügyi Hivatal, és alakulhattak meg az első szabad szakszervezetek.

Az egyesületi törvényt csak 1989-ben alkották meg, amely négy évtized után ismét lehetővé tette önkéntes szervezetek alakítását. A Fidesz, az elsőként megalakuló ellenzéki párt 1988 márciusában jött létre, de hatása még hónapokig nem terjedt túl a kollégiumok falain. Ellenzéki képviselők – néhány függetlent leszámítva – 1989-ig egyáltalán nem voltak az Országgyűlésben.

A kádári diktatúra nem volt puha. Legfeljebb annak éreztük.

A szerző szociológus