Forrás: NépszavaA próféta haragos hívei
Érthető Európa borzongása, amikor a képernyőkön végignézi az iszlám világból érkező legújabb képeket. Arab férfiak szinte kéjjel dörgölik bele sáros lábbelijüket a dán nemzeti lobogóba, mert szerintük egy koppenhágai lap néhány rajzzal durván taposott meggyőződésükbe.
Szó se róla, a féktelen sajtószabadság hívei eléggé hebehurgyák voltak, amikor nagyvonalúan mellőzték napjaink kusza közel-keleti viszonyait. De azoknak sincs teljesen igazuk, akik ezért most hamut hintenek a fejükre, és bűnbocsánatért esedeznek. A józan elemző nem tehet úgy, mintha ezekkel a karikatúrákkal kezdődött volna a feszültség.
Tudós kutatók hónapok óta figyelmeztetnek arra, hogy elkerülhetetlen a zsidó-keresztény kultúra drámai összetűzése (rosszabb esetben tragikus háborúskodása) a muzulmán fundamentalizmussal. Amióta a washingtoni Bush-kormányzat tántoríthatatlanul a fejébe vette a nyugati demokrácia exportját az arab világba, az úgynevezett szabad választásokon mindenütt megállíthatatlanul az iszlám fundamentalizmus tör előre. Ez történt Törökországban, ez következett be Pakisztánban, Marokkóban, Egyiptomban, Algériában, Bahreiben, Kuvaitban, Iránban, Irakban és néhány hete Palesztinában. Két gondolati iskola a maga módján eltérőn ítéli meg a jelenséget. Az egyik arra hivatkozik, hogy a mozgalom kiindulópontja az 1920-as évek végének Egyiptoma, ahol az Angliából hazatért Hasszán el-Benna megalapította a Muzulmán Testvériséget. Azt hirdette meg, hogy a politikai törvények helyére Allah törvényét kell elplántálni, szembeszegülni a világi hatalommal. A második világháború után ennek az irányzatnak az ellensúlyozására született a Baath-párt, amely Szíriában és Irakban fölülkerekedve nacionalista, világi és szocialisztikus eszmékkel próbálkozott a vallási fundamentalizmus visszaszorítására.
E mozgalmak kezdetben sikeresek is voltak, a hitbuzgalmon fölkerekedett a politika. Egyiptomban Nasszer könyörtelenül elnyomta a Muzulmán Testvériséget, olyannyira, hogy annak inába szállt minden bátorsága, évtizedeken keresztül nem is mert ujjat húzni a rezsimmel. Most viszont, amikor Mubarak elnök buzgalmában maga is „demokratikus választásokat” rendezett, megdöbbenve tapasztalta, hogy a kényszerrel engedélyezett Muzulmán Testvériség jelentős számú képviselőt küldhetett be a törvényhozásba. Törökországban bár a Kemál pasa laikusságát óvón őrző hadsereg még mindig távol tartja az igazságszolgáltatástól a vallási bíráskodást, tiltja a többnejűséget, Atatürk, a törökök atyja megfordulna sírjában, észlelve utódának, Erdogan miniszterelnöknek a képmutatását. A kormányfő leányait nyugati egyetemekre küldte el diplomát szerezni, mert ott, hazájukkal ellentétben diáktársaik körében fátylat viselhetnek. Pakisztánban, az Indiától elszakadt moszlim állam megalapítója, a brit szigetországból 1947-ben visszatért Mohamed Ali Dzsina, élete végéig angol gentleman szokásait követte, nem szalasztva el egyetlen este sem, hogy megigya pohár viszkijét. Aztán utóda, Zulfikar Ali Bhutto száműzte az alkoholfogyasztást, míg mai követője, Mussaraf elnök együttműködéssel áltatja a nyugati demokráciákat, miközben a háttérben muszlim fundamentalistákkal egyezkedik.
Más fölfogás szerint ez az elemzés figyelmen kívül hagy egy fontos elemet. Azt, hogy az arab és muzulmán világban megbuktak a Nyugatról, és az utóbbi évtizedekben az úgynevezett szocialista világból importált elemek. Algériában például a mezőgazdaság kollektivizálása, a nagy központosított állami óriás trösztök kialakítása a megígért jólét helyett szegénységbe taszította a lakosságot. Nem volt itt sem meglepő, hogy amikor 1990-ben a függetlenség óta első ízben helyi választásokat rendeztek, a fundamentalista vallási alakulat, az Iszlám Üdv Front áttörést ért el a hivatalos párt potentátjaival szemben. Ugyanez ért meg most Palesztinában a Hamasz fölényes győzelmével, mert Arafat Fatahjának a funkcionáriusai gyűlöletesen korruptak voltak, a külföldi támogatások elnyelői, míg a Muzulmán Testvériségből kinőtt testvér szervezetek, Allah követői működtették a szociális intézményeket.
Ennek az analízisnek természetesen vannak tagadói, az ellenkező oldalon elfogult radikálisok. Köztük a francia Alexandre Adler, aki a muzulmán világ tudós ismerője, a csupán néhány hónapja nagy sikert aratott kötet, a Randevú az iszlámmal írója. Az ő egyoldalúsága nem csak azért gyanús, mert zsidó származású, hanem mert olyan érvei vannak, hogy a Hamasz azért sem tárgyalóképes, mert azt vési követőinek a tudatába, „szent kötelesség az életben legalább egy zsidót megölni”. De nála sem kevésbé töprengésre késztető az algériai „feketelábú” származású Jean Daniel, aki a megbékélést hirdető fölfogása ellenére is azt vallja, hogy az iszlám világot most meghódító eszmék hirdetői a vallási abszolutizmus vakbuzgó prófétái, a politikai radikalizmus és a szent fanatizmus megszállottjai, tehát nehéz korszaknak nézünk elébe.
Hol van már a karikatúra háború, amikor ki tudná megjósolni, hogy a két kultúra világának ütközéséből, a közeljövőben mi várhat még reánk? A szenzációs képi világ mellékútra terel azzal, hogy elhanyagolja a mélyebb összefüggéseket.
Várkonyi Tibor
