Forrás: NOL

Népszabadság * Krajczár Gyula * 2006. február 6.

Ha a nyugat csak azt a következtetést tudja levonni a Mohamed próféta felrajzolása és újrafelrajzolása körül kialakult csatározásokból, hogy a sajtó szabadságát, tágabb értelemben a szabadságunkat kell megvédenünk, az elég kilátástalanná teszi a jövőt. A történetet ugyanis, mint már annyiszor, ezzel csak saját magunknak tudjuk megmagyarázni. Önigazolásunk egyetlen szava, egyetlen következtetése sem érthető a szándékunk szerint azok számára, akikkel szemben magyarázkodunk. Az önérzet, amely számos európai lap vezércikkeiben nyilvánult meg az elmúlt napokban, kívülről nézve (bár, ugye, miért néznénk kívülről?) nem több öntetszelgésnél. Talán érthetőbb az értetlenség fordított alapállásból. „A terror elleni háború az iszlám elleni háború” – állították a szombati londoni mozlim tüntetés résztvevői. Lennének jogos kérdéseink: Már miért lenne az? S különben is, hogy kerül a csizma az asztalra?

Márpedig ott van. Ugyanezen a tüntetésen a következő szöveg állt az egyik táblán: Nagy-Britannia, imádkozz, jön az újabb 7/7. A dátum a londoni metró- és buszrobbantásokra utal, de ami igazán szép benne, hogy a brit lapok nem közölték a Mohamed-rajzokat, mi több, a kormány ezt egy nyilvános közleményben meg is köszönte nekik. De mehetünk még tovább annak sorolásában, mi minden nem érthető, vagy legalábbis nem számít. A Vatikán közleménye arról szól a láthatóan erre is süket füleknek, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem hatalmaz föl senkit sem arra, hogy sértse mások vallásos meggyőződését. Semmi sem számít. Az egzaltált teheráni tömeg pénteken „Halál Amerikára! Halál Izraelre!” szöveget skandált. Sem az amerikai, sem az izraeli lapok nem közölték a karikatúrákat.

Sajnos az alaphelyzeten nem sokat változtat, hogy a mozlim oldalon is léteznek differenciált megközelítések. Ali asz-Szisztani nagyajatollah, az iraki síiták legfőbb vezetője részben az elvakult fundamentalistákat tette felelőssé a kialakult helyzetért. Az Arab Liga országainak tájékoztatási miniszterei arról állapodtak meg, hogy kampányt indítanak annak érdekében, hogy javítsanak az iszlámról világszerte kialakult kedvezőtlen képen. Kétségtelen, hogy a mozlim világban számos olyan erőt tudnék felsorolni, amelynek kifejezetten kapóra jött a dán karikaturisták szívessége az iráni vezetéstől a pakisztáni parlamenten át a szír elnökig. S az is kétségtelen, hogy a kiváltó ok, majd a kezdetben igen sprőd európai reagálás sem előzmények nélkül való.

Nem akarnék azonban abba a hibába esni, hogy a civilizációk közötti párbeszédre, megértésre, toleranciára kezdjek el utalni, mint amely lényegében hiányzik, holott jó lenne, pusztán azért, hogy kerek legyen az írás. (S persze kerek lehetne attól is, ha azt mondanám, hogy kard ki kard, sajtószabadság versus iszlám fundamentalizmus.) Teóriáink lehetnek róla, valójában azonban nem tudhatjuk, hogy a civilizációk közötti eltérések, s gyakran ellenségeskedések enyhíthetőek-e, a viszonyok konszolidálhatóak-e. Mindig sokan vannak, most is, én is, akik szeretnék ezt hinni, s mindig vannak periódusok, rezsimek és gondolkodók, amelyekre és akikre lehet bizonyságként vagy reménységként hivatkozni. Ám a nehéz helyzetekben, mint valamelyest a mostani is, kiderül, hogy rengetegen vannak itt is, ott is, amott is, akik egyáltalán nem akarnak enyhülni, s mindent jobban szeretnének annál, mint hogy konszolidálódjon a világ nagyjából a kialakult erőviszonyok mentén. Ez a történet, s legfeljebb csak bízhatunk abban, hogy a lidérces hétvége mindössze illusztrálta a masszívan egymásnak feszülő tudatokat, s nem valamiféle nagyobb elmozdulás előszele.