Forrás: Heti Válasz

Faggyas Sándor, kultura@hetivalasz.hu

Száz éve született Dietrich Bonhoeffer, a nagy hatású német evangélikus lelkész, teológus, akit náciellenessége miatt a második világháború végnapjaiban, egy hónappal a német kapituláció előtt végeztek ki a flossenbürgi táborban.

„Mostanában folyvást azon töprengek, hogy igazából mit is jelent ma nekünk a keresztyénség, sőt kicsoda nekünk Krisztus. Hogyan válhat Krisztus a vallástalanoknak is Urává? Szükséges-e a vallás az üdvösséghez? A személyes lelki üdvösség kérdése vajon nem került-e le szinte teljesen a napirendünkről? Mit hiszünk valójában?”

Ilyen kérdéseken gondolkodik egy fiatal német evangélikus teológus a berlin-tegeli katonai fegyházban 1943-44-ben. Barátainak, szüleinek és menyasszonyának írt, a háború után összegyűjtött, kiadott és ma már magyarul is olvasható börtönlevelei nemcsak a náci diktatúrával és a korabeli egyházak szerepével foglalkozó (egyház) történészek és laikus érdeklődők számára kínálnak katartikus élményt, hanem kirajzolódik belőlük a „vallástalan keresztyénség” teológiájának új kihívása is.

Kicsoda nekünk, hívő és hitetlen XXI. századi embereknek a február 4-én száz éve született és hatvanegy éve – három héttel Hitler halála és egy hónappal a német kapituláció előtt – kivégzett lelkész-teológus? Bonhoeffer számára a szabadság felé vezető út egyik állomása, sőt legnagyobb ünnepe az önként vállalt halál. „Szabadság, régóta keresünk téged fegyelem, cselekvés, szenvedés által; halálunkban, amikor meglátjuk Istent, megmutatkozol nekünk te magad.” E versét a Hitler elleni, 1944. július 20-i sikertelen merényletet követő napon írta, vagyis tudatosan készült a halálra. Nem mintha nem szeretett volna élni, ellenkezőleg: hiszen 38 éves, egészséges férfi volt, aki 1943. áprilisi letartóztatása előtt nem sokkal jegyezte el menyasszonyát. Fogolytársai derűs, nyugodt képet őriztek meg róla. Mindvégig biztatta, lelki táplálékkal erősítette őket, még a halála előtti vasárnapon is istentiszteletet tartott nekik, húsvét után egy héttel a feltámadás reménységét hirdetve.

1944 augusztusában belekezdett egy könyv megírásába, amelyben szerette volna összefoglalni az utolsó évei, különösen a fogsága alatt letisztult gondolatait a keresztyénség helyzetéről, a hitről, az egyház szerepéről és feladatáról a mai világban. „Az egyháznak részt kell vállalnia az emberi közösség életében, nem uralkodva, hanem segítve és szolgálva, közölnie kell minden rendű és rangú emberrel, hogy mi a Krisztussal való élet, mit jelent „másokért lenni „. A mi egyházunknak legkivált minden rossz gyökerével: a hübrisz, a hatalomimádat, az irigység és az illuzionizmus bűnével kell szembeszállnia. Mértéktartásról, hitelességről, bizalomról, hűségről, állhatatosságról, türelemről, fegyelemről, alázatosságról, szerénységről kell beszélnie.” S nem csak beszélnie, mert az egyház szavát „a Jézus emberségében gyökerező példamutatás teszi nyomatékossá és hathatóssá”.

Bonhoeffer szavait, teológiai nézeteit éppen személyes példamutatása, áldozatvállalása teszi hitelessé. Kezdettől szembeszállt a nemzetiszocialista diktatúrával és az azt kiszolgáló „hivatalos” evangélikus egyházzal. A berlini teológia alig 27 éves tanáraként Hitler kancellári kinevezése után két nappal rádióbeszédében elutasította a Führerelvet, és a behódolást bálványimádásnak nevezte. A következő években fokozatosan elszigetelték a náciellenes Hitvalló Egyház egyik vezetőjeként prédikáló és publikáló teológust. 1940-ben rendőri felügyelet alá helyezték, eltiltották a tanítástól és a publikálástól. Sógorán, Hans von Dohnanyin keresztül bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, részt vett német zsidók külföldre szöktetésében, a Hitler elleni, 1943. márciusi merénylet előkészítésében.

Krisztus-követő gondolkodóként és tanítóként azt tartotta a legfontosabbnak, hogy Isten iránti hűségünk, a gonoszsággal és erőszakkal szembeni belső ellenálló képességünk erős legyen, és ez felelős cselekedeteinkben is megmutatkozzon. Az a felelős ember, „akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Hol vannak az ilyen felelősök?” – kérdi. Erre az ő válasza a „mélységesen e világi” keresztyénség, amely fegyelmezett, s a halálnak és a feltámadásnak szüntelen tudatában van. Bonhoeffer talán leggyümölcsözőbb felismerése korunk keresztény-keresztyén egyházai és a vallástalan „nagykorú világ” számára az, hogy csakis a teljes e világi élet valóságában tanulhat meg az ember hinni. „Keresztyénnek lenni nem azt jelenti, hogy bizonyos módon vallásos vagyok, hanem azt jelenti, hogy ember vagyok – Krisztus nem az embernek valamilyen típusát, hanem magát az embert teremti meg bennünk. Az embert nem a vallásos aktus teszi keresztyénné, hanem az Isten szenvedésében való osztozás a világi életben.” Ez a metanoia – a megtérés, ami Krisztus kegyelmi műve. Ő az, aki minden emberért meghalt a kereszten, s nem egy új vallásra hív, hanem az életre.

Ezért ma is megrázó bizonyságtétel az utolsó mondata, amit egyik fogolytársa hallott tőle azon az 1945-ös húsvétot követő vasárnapon, amikor a statáriális bíróság halálra ítélte: „Ez a vég számomra az élet kezdete.”