Forrás: ÉS

NAGY BOGLÁRKA

Exportált szobornoszty

Követési távolság

Ljudmila Ulickaja: Vidám temetés. Fordította Goretity József, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 168 oldal, 1990 Ft

Szerencsésen alakult nálunk az Ulickaja-kiadások sorsa. A Kukockij eseteivel kezdhettük az olvasást 2003-ban (még az Európa Kiadó jóvoltából), majd ugyanennek az évnek a végén a Magvetőnél megjelent Médea és gyermekeivel folytathattuk. A két kitűnő családregény méltán tette sikeressé a 2001-ben az orosz Booker-díjjal jutalmazott írónőt. Van már olvasóközönsége Magyarországon is Ulickajának, feltételezzük, többségében nők, hiszen regényeiben különleges vagy éppen hétköznapi női sorsokat elevenít meg, kivételes érzékenységgel ábrázolva külső és belső történéseket egyaránt. Az elbeszélést nem súlyosbítják ún. „elbeszélői kételyek”, múlt és jelen bemutatása a legcsekélyebb narratív csavart sem veszi igénybe. A szerző mégis olyan gazdagon rétegzett világot volt képes létrehozni a Kukockijban és a Médeában is, amelyben nemcsak a szereplők élettörténete, de a kulisszaként megjelenített, ám a sorsokat alapvetően befolyásoló történelmi idő is tapintható közelségbe kerül az olvasóhoz.

A magyar nyelven negyedikként kiadott Vidám temetés 1998-ban jelent meg oroszul, a „96-os Médea után, a 2000-es Kukockij esetei előtt, így a magyar nyelvű Ulickaja-kiadások említett szerencséjét leginkább abban a döntésben látom, hogy az olvasóknak nem a Vidám temetés került a kezébe először. Hosszas felvezetésem ugyanis azt a csalódottságot kerülgeti, amely az Életművésznőkkel kezdődött, és amely a Vidám temetés olvasásával fokozódott. Nem is tudtam megbarátkozni azzal a kiadói ötlettel, hogy az egyébként nagyon elegáns külsejű kötet címlapján, a szerző neve és a könyv címe között ez a kissé bizarrnak tűnő felirat áll: „Az Életművésznők szerzőjének új regénye”. A kötetből egyrészt nem derül ki, hogy éppenséggel nem vadonatúj műről van szó, még a fordítás alapjául megadott kiadás is 2002-es, másrészt ez a hivalkodóan kereskedelmi célzatú felirat talán nem a legjobb Ulickaja-regényt teszi meg hivatkozási alapul, s a szép kiállítású kötetnek inkább a hátsó borítójára illett volna a könyvről igencsak keveset mondó jellemzés.

Ez a kisregény vagy inkább terjedelmesebb elbeszélés, avagy (Valj és Genisz Csehov sűrített elbeszéléstípusára alkalmazott terminusával) „mikroregény” egy New York-i orosz-zsidó emigráns közösségben játszódik, 1991 forró augusztusának utolsó napjaiban. A 70-es évek végén, illetve a 80-as évek legelején Amerikába érkező szereplők a központi figurának megtett festőművész, Alik lakásában afféle eposzi enumerációval jönnek-mennek mint a férfi életében kisebb-nagyobb súllyal szerepet játszó hősnők és mellékszereplők. A különös paralízisben haldokló festő agóniája az orosz irodalomban alaposan beágyazott tradícióval bíró groteszk karnevál-haláltánccá válik a regényben, amelyben az eredendően szakrális tartalmú „szobornoszty”-ot, vagyis a közösséget, a fellépő alakok Alikhoz fűződő hol szenvedélyes, hol szeretetteljes viszonya teremti meg. Az egész kötetre jellemző elbeszélői nagyvonalúságával és kifinomult iróniájával Ulickaja könnyed nonchalance-szal válogat, hogy a különféle jellemű és sorsú szereplők közül kinek a története érdemes a hosszabb-rövidebb anekdotikus bemutatásra. A 21 szakaszból álló regény szerkezete, hasonlóan az Életművésznők novellaciklusához, fejezetről fejezetre ismertet meg bennünket mindenekelőtt Alik és az életében legfontosabb szerepet játszó három nő, Nyinka, Irina és Valentyina élettörténetével. Az arányok azonban jóval elnagyoltabbak, mint az Életművésznők esetében. Az előbbi négy szereplő közül egyértelműen Alik a legkidolgozottabb figura, kalandos életútja, a szovjetunióbeli évektől európai utazásain át a húsz éve olcsón bérelt New York-i műteremlakásig, betegségének kezdetétől – s mint majd kiderül – még a halálát követően is részletesen ábrázoltatik. A szó szerint vonzásába kerülő asszonyok közül az egzotikus külsejű, s hasonlóan egzotikus, mániás félelmekkel, szeszélyekkel bíró feleség, Nyinka jóval egysíkúbb nőalak, mint azt Ulickajától általában megszokhattuk. Létezése majdhogynem Alik függvénye, már-már érthetetlen az olvasó számára, hogy az intelligens, cirkuszi akrobatából sikeres amerikai ügyvéddé avanzsáló, aztán Alik lányát is a világra hozó Irina vagy az életteli, dús keblű, orosz szépség, Valentyina helyett miért épp Nyinka mellett marad meg a megalkuvásra képtelen, mindig kalandvágyó festő. Nem sorolom tovább a Vidám temetés szereplőit, a regény vonzereje éppen azokban a részletekben rejlik, amelyek ugyan, mint említettem, nem éppen patikamérlegen adagolt arányossággal, de érzékletes hitelességgel ábrázolják a ki-be járkáló figurákat (köztük emlékezetes férfiakat is, a két orvost, Fimát és Bermant), változatosan félbemaradt sorsaikat a „sok idióta: oroszok, zsidók, amerikaiak” között.

Másfelől azonban ez a nagyvonalú elbeszélő a regényben felvetett (erkölcs)filozófiai dilemmák fölött (mint az emigráns-lét vagy a hit kérdése, a halál méltósága) is kevéssé vonzó felületességgel siklik tova. Ebben a mindenki Amerikájában (ahol az elbeszélő találóan kurta jellemzése szerint „ismeretlen a titokzokni”) Alik mutatkozik az egyetlen szereplőnek, aki valamelyest asszimilálódni képes, de legalábbis otthonos helyet tud találni magának az óceán túlpartján. Bár jellemzően inkább az underground zenészvilághoz, feketékhez és kivándorolt oroszokhoz, illetve olyan marginális helyekhez vonzódik, mint a New York-i halpiac, amely azonban különös valóságában csak a hajnali órákban létezik, aztán mintha sosem lett volna: a teret a kora délelőtti órákban elárasztják a Wall street-i, nyakkendős hivatalnokok (s egy pillanatra feltűnik egy világhírű orosz emigráns, Brodszkij alakja is, noha a jelenésből aztán nem következik semmi). Arra azonban, hogy Aliknak honnan ez a regényben egyedülállónak mutatkozó alkalmazkodó képessége („én mindenütt nagyszerűen élek”), legfeljebb csak alkati tulajdonságaiban lelünk magyarázatot. Noha az emigráns-lét mint összetartó erő a regény egész világát nyilvánvalóan átjárja, akkor, amikor az elbeszélő többet is akar erről a karneválian összekavarodó társaságról mondani, mint „csupán” leírni, meglehetősen lapidáris megállapításokba bocsátkozik: „Azok az emberek, akik most itt ültek, Oroszországban születtek, különböztek egymástól tehetségükben, képzettségükben, emberi tulajdonságaikban, egy dologban azonban azonosak voltak: ilyen vagy olyan módon, de mindannyian elhagyták Oroszországot.” Az egyes szereplőkről elhangzó elbeszélésrészletekben pedig – Valentyinát kivéve – keveset tudunk meg az emigráció melletti döntés okairól, a 70-es évek Szovjetuniójáról, inkább csak annyit: szerencsétlen ország. A történeti időt kulisszaszerűen, kevéssé konkrétan jeleníti meg Ulickaja a Vidám temetésben. A regényben nem hangzik el a 91-es évszám, de Alik agóniájának napjaiban zajlik épp az ún. Janajev-puccs, a „kétbalkezesek puccsa” (Jevgenyij Popov), amely aztán nem várt következményekkel jár, gyakorlatilag a Szovjetunió megszűnéséhez, a FÁK megalakulásához vezet. A műteremlakásban összegyűlő társaság persze izgatott érdeklődéssel figyeli az amerikai hírtelevíziókat, ám közülük csak a Moszkvából rövid ideig fiánál tartózkodó Ljuda számára merül fel komoly dilemmaként a hazatérés kérdése.

A kitűnő russzista, Goretity József immár a negyedik Ulickaja-fordítással bizonyította (korábban V. Gilbert Edit társfordítójaként is), hogy a szerző stílusváltásaihoz, könnyed iróniájához, dús atmoszférájú elbeszélésmódjához megtalálja a nyelvet. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy a szerkesztő olykor cserbenhagyta a szöveget, így például nem sikerült mindig helyesen az idegen nevek, szavak átírása: „Aix-en-Provence” helyett „Ex-an-Provance” olvasható, a „basement” helyett pedig „baysment”. A finomkodó „vizelet-elvezető csövecske” helyett szerepelhetett volna a köznyelvben használatos „katéter”, miként az emigrációban az oroszoknak feltehetően inkább a „gondolkodása” változhatott meg, mintsem a „gondolatmenete”, s a 10. fejezet végén, amikor Alik és Valentyina újra fellángoló szerelméről olvashatunk, a háromsoros bekezdés végére Valentyinából Nyinka lesz.

Nemcsak az ördög, de az angyal is a részletekben lakik. Ez a legfeljebb kétestés regény korántsem hagy olyan mély nyomot az olvasói emlékezetben, mint a Kukockij esetei vagy a Médea és gyermekei. Számtalan szerethető részlet, figura vagy bekezdés olvasható benne, még érzékletes, ám szimptomatikus helyzet- és jellemrajzaival is bőven megelégednénk, s tapintatból azt is elhallgattuk a reménybeli olvasó előtt, mitől is lehet vidám egy temetés – de nem olvastuk másképp a könyvet, mint egy jó író bestsellerét. Kíváncsiságunk azonban mit sem csökkent a Szonyecska című regénye iránt, amelyet úgy tartanak számon, mint Ulickaja írói pályájának sikeres kezdetét, 1992-ből, ám magyarul még nem volt módunk olvashatni. Hátha. Én várom.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 05. szám