Forrás: ÉS

Ungváry Krisztián

Mozgástér és kényszerpályák

Ecsetvonások egy egyházfő életrajzához

Az egyházak a pártállami diktatúra fontos célpontjainak számítottak. Ezen belül is kiemelt szerep jutott a katolikus egyháznak, amelyről a kommunista hatalom azt feltételezte, hogy Vatikánból irányított, tervszerű bomlasztó tevékenységet végez. A titkosrendőrség mellett az Állami Egyházügyi Hivatal nyíltan foglalkozott a papok megfigyelésével és terrorizálásával. Esperesi rangtól felfelé minden papot folyamatos „munkakapcsolatra” köteleztek az ÁEH illetékeseivel.

A külső elhárítás is nagy erőket vetett be a papság megtörésére; az 1970-es évekre a Magyar Katolikus Püspöki Kar jelentős része lojális személyekből, ügynökökből állt. 1977-ben az „egyházi reakció elleni vonalon” 421 hálózati személyt foglalkoztattak, túlnyomó többségük papi személy volt. Ez a létszám az összes felekezetet és szektát átfogta, miközben csak a katolikus papság létszáma több ezer fős volt, nyilvánvaló tehát, hogy a papság jelentős része nem volt ügynök. Annál érdekesebb, hogy azon kevesek, akik ügynökök lettek, hogyan viselkedtek ebben a helyzetben.

Az ügynökök száma a rendszerváltásig nem sokat változott, és egykori állambiztonságiak szerint az egyházi elhárítás a III/III. „sikerágazatának” bizonyult. A megtörési folyamatról nagyon keveset tudunk. Nyilvánosságra került, hogy a II. vatikáni zsinatra kiutazó delegációk tagjainak többsége beszervezett ügynök volt, de sokkal kevésbé ismert, hogy ők valójában mit csináltak. A továbbiakban a „Tanár” fedőnevű személy sorsán keresztül mutatok be néhányat azokból a lehetőségekből és kényszerpályákból, amelyekkel egy pap szembesült. „Tanár” 6-os kartonját sajnos nem sikerült fellelnem, de életrajzi adatai teljes mértékben egybeesnek Paskai Lászlóéval. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található M-37075 számú, „Tanár” fedőnevű hálózati személy jelentéseit tartalmazó munkadosszié első kötete eredeti tartalomjegyzéke szerint sértetlen és manipulálatlan.

*

„Tanár” 1927-ben született, 1946-ban a kapisztránusi ferences rendben első fogadalmat tett, 1951-től Gyöngyösön, majd Szegeden járt Hittudományi Főiskolára, illetve Akadémiára. Tanulmányai után is egy ideig Szegeden maradt, és 1965-ben került fel Budapestre spirituálisnak a Központi Szemináriumba.

Ekkor kezdődött „Tanár” megkörnyékezése. A Központi Szeminárium „rázós” helynek számított, hiszen 1959-ben egy teljes évfolyamot kirúgtak, mivel nem voltak hajlandóak elmenni békegyűlésre. A hatvanas évek első felében egymást követték a papok elleni megtorló intézkedések, sokan kaptak súlyos börtönbüntetést. Ez tehát a háttere az első, a „Tanárral” 1965. november 13-án folytatott, tartalmában semmitmondó beszélgetésnek. Tartótisztje, Keresztury György százados partnerét „ügynökjelöltnek” minősíti. A dosszié tanulsága szerint Keresztury kb. havonta találkozott „Tanárral”, aki azonban mesterien szerelte le közeledési kísérleteit. Sőt, esetenként kifejezetten karakánnak mutatkozott, mint azt az 1966. június 9-i, Keresztury által gépelt jelentés is bizonyítja. „Hosszasan vitatkoztunk azon a kérésemen, hogy a szeminaristákkal kapcsolatos észrevételeit írásban rögzítse, ezt nem tartotta lehetségesnek. Ágy abban állapodtunk meg, hogy a következő alkalomra az írásban elkészített észrevételeit személytelenül készíti el.” „Tanár” kifejezetten jóindulatú jelentéseket adott, mindenkiről csak olyat mondott, ami állambiztonsági szempontból az illetőre nézve előnyös információt jelentett. 1966. október 20-án például így számolt be Keresztury századosnak a július 21-e és augusztus 29-e közti nyugati útjáról: „A magyarok közül találkoztam Varga Lászlóval Brüszszelben. Felkerestem a lakásán, rövid ideig beszélgettünk. Érdeklődött régi ismerősei iránt, de főleg mintegy igazolni akarta, miért is hagyta el az országot. Árásai ismerősek, amelyben jobboldali beállítottsága jut kifejezésre. De egymásközti beszélgetésben erről nem szólt, inkább a kinti életének a nehézségeiről beszélt, s ebben egyéni beállítottsága szerint benne volt az emigrációs összefogás céltalansága. De azért észrevehető volt a tisztelet is azokkal szemben, akik a helyükön maradtak és otthon dolgoznak.” „[A leuweni magyar kollégium igazgatójának, Muzslay Istvánnak – U. K.] beállítottsága meglepett. Higgadt tárgyilagos volt a szocialista országok életének a kiértékelésében. A jobboldali törekvésekről teljesen elítélően nyilatkozott (Mindszenty, Visinszkij). Marxot és tanítását igen becsüli. […] Magyaros kifejezéssel így is jellemezhetném: „jobban mondja a szöveget, mint mi idehaza, de ezt nyugaton és meggyőződésből”. […] említette, hogy jó célt szolgálna, ha magyarok is tanulhatnának a leuweni egyetemen. Évekkel ezelőtt volt egy ilyen próbálkozása civil hallgatókkal. Ez a próbálkozás kudarccal végződött, mert a megérkezett három növendék még a repülőtéren menedékjogot kért. Amikor velem beszélt, ezt a kérdést papokkal szemben tette fel. Véleményem szerint higgadt és tárgyilagos gondolkodásúakkal lehetne próbát tenni.” Minden jelentés alján szerepelnek a tartótiszt értékelő sorai is.1 A tartótiszteknek ugyanúgy kellett értékelniük ügynökeik munkáját, mint az újságíró-iskolában egy házi dolgozatot. Keresztury a következőket vetette papírra:

„Megjegyzés: Jelöltünk leuweni utazásáról Muzslay emigráns jezsuitával folytatott tárgyalásairól számol be. Muzslay vonalvezetése a korábbiaknak megfelelő. Operatív szempontból felhasználható lenne a Muzslay által felvetett lelkigyakorlat tartásának vagy kinti munkára magyar pap kiküldésének lehetősége. Ilyen irányú javaslat már más hálózati személytől is érkezett hozzánk.

Utasítás: Egészítse ki a kiutazása során szerzett tapasztalatait, írja le kinti tanulmányaival kapcsolatos elgondolásait.”

Minden jel szerint Keresztury nem sokat tudott meg „Tanártól”, mert majdnem egy évvel később, egy, a leuweni kiutazást tárgyaló jelentés alkalmával is csak ennyit tudott megjegyzésként papírra vetni: „A jelentésből megállapítható, hogy jelöltünk elsősorban hazai filozófiai tanári kinevezését szeretné elérni, és csak másodsorban vágyik kinti tanulmányok folytatására, melyhez nekünk fűződik több érdekünk.

Javaslat: filozófiai tanári kinevezését szorgalmazzuk, azonban fenntartjuk a kiutazás biztosításának lehetőségét is. Ilyen értelemben továbbra is fenntartjuk Muzslay Istvánnak jelöltünk és közte meglévő kapcsolatát. A további feladatokkal kapcsolatban a tanári szék betöltése után döntünk.”

*

Keresztury minden bizonnyal azért kívánta „Tanárt” kiutazásokkal foglalkoztatni, mert az „ellenséges objektumnak” minősülő nyugat-európai egyházi központok (pl. a jelentésekben említett leuweni jezsuita kollégium) ellenőrzésére nem volt más emberük. Ennek köszönhetően „Tanár” ismét Leuwenbe utazhatott. Felkészítésére 1967. június 16-án került sor, „Tanárnak” elő kellett terjesztenie pontos útitervét és programját. A tartótiszt itt már nem tudta véka alá rejteni elégedetlenségét: „Megjegyzés: Jelöltünk igen nagyvonalúan tájékoztat kinti kiutazásának legfontosabb pontjairól.” A szöveg mellett Keresztury felettesének Tóth Imre őrnagynak (?) kézírása látható: „Az ügynök valóban „nagyvonalú”, amikor utazását vázolja. Ez így elfogadhatatlan. Félő, hogy az utazás, ill. a részére megszabott feladatok végrehajtásában is igen felületes lesz. Felkészítése során ezt messzemenően figyelembe kell venni.”

„Tanár” a következő utasítást kapta: „Kiutazása alkalmával tisztázza Muzslayval az évközbeni lelkigyakorlat tartásának lehetőségeit. Tájékozódjon intézetének létszámáról, ambícióinak komolyságáról, főbb feladatairól. A leuwenben lévő magyarok közül, ha arra lehetősége van, szerezzen ismerősöket. Tudja meg, hogy ezekről a magyarokról Muzslaynak milyen véleménye van.

Kössön ismeretséget a leuweni vagy párizsi teológia filozófia tanáraival. Törekedjen arra, hogy esetleg évközben tartandó teológiai kongresszuson részt vehessen, ahol a filozófiai kutatásával kapcsolatos kérdéseket tárgyalják.”

Az útról „Tanár” 1967. július 22-én számolt be Kereszturynak, aki a következőket vetette papírra:

„Ügynökjelöltünk utazása az elmúlt évinél jobban sikerült, szélesebb körben tudott kapcsolatokat teremteni. Ismeretei azonban számunkra sok új elemet nem tartalmaz [sic!]. Jelentése elsősorban azzal a céllal használható fel, hogy jelöltünket fokozatosabban kapcsoljuk [sic!], kompromittáljuk szerveink felé.”

A kompromittálás „Tanár” ellenállása miatt nem haladt előre. Erről 1968. március 13-án Keresztury jelentéséből értesülünk: „Jelöltünk kérésünkre sorolta fel azokat a szeminaristákat, akik szerinte egy későbbi időben alkalmasok arra, hogy tanulmányuk folytatása céljából nyugati országokba kiküldetésre kerüljenek.

Rövid jellemzésüket – bár szóban elmondta – leírni azért nem akarta, mert azt spirituális funkciójával nem tartja összeférhetőnek. A nevekből megállapítható az is, hogy kínosan kerüli azokat, akik gyanúsíthatóak azzal, hogy velünk valamilyen vonatkozásban kapcsolatban vannak, annak ellenére, hogy francia nyelvtudásuk megvan, pl. Turay Alfréd esetében. Álláspontja azt igazolja, hogy a jelölt nevelésével sokat kell foglalkozni.”

*

Keresztury panaszkodásai ebben az időszakban állandósultak. Az 1968-as nyári kiutazási program ismertetése kapcsán jelentésében is megörökítette, hogy „jelöltünk (…) anyagában továbbra is fellelhető az óvatoskodás, hogy minél kevesebb névről és konkrétumról kelljen beszélnie”. Esetenként az is előfordult, hogy „Tanár” nem jelentett olyan dolgokat, amelyekről az állambiztonságiak más forrásból tudomást szereztek, mint pl. amikor 1968 októberében Kovács Jenő jezsuita szerzetesnek titokban küldeményt hozott nyugatról.

Ezek a jelentések mindig több példányban készültek. Az egyik mindig „Tanár” munkadossziéjába került, a 2. és 3. példányt vagy a III/I-4 osztály (hírszerzés Vatikán és Izrael ellen) vagy általában „Mezei et.” vagy „Barát et.” kapta, akik feltehetően a III/III. munkatársai voltak.

„Tanár” beszervezése rendkívül elhúzódott. Négy évvel megkörnyékezése után még mindig nem jutottak el odáig, hogy konspirált lakásra vigyék, vagy ügynöki kartont állítsanak ki róla. Az időközben őrnaggyá előlépett tartótisztje, Keresztury 1969. március elsejei találkozó után jegyezte fel először némi elégedettséggel, hogy „a jelölt első ízben ad személyre vonatkozóan szemléletesebb jelentést”. A helyzet azonban nem javult észrevehetően, mert a tartótiszti megjegyzések visszatérő eleme, hogy „teljesen személytelen”, „névtelen” jellegűek „Tanár” beszámolói, aki ebben az évben végre megkaphatta tanári kinevezését a Hittudományi Akadémiára, ahol korábban csak megbízott előadó volt.

Esetenként „Tanár” kifejezetten fellazító stílusú javaslatokat tett arra vonatkozóan, hogy miért kell egyházi személyek nyugati kapcsolatait támogatni. Ne feledjük, ebben az időben a címzett szája ízéhez kellett igazítani minden effajta beadványt. „Tanár” szerint a magyar meghívottak jelenléte „azt emeli ki és azt dokumentálja, hogy Európa nem Nyugat-Európa, hanem Európába beletartozik Kelet is, a szocialista országok is. Közös európai feladatok vannak, és a közös európai feladatokban – még egyházi téren is – szükség van arra, hogy a szocialista országok résztvevői is ott legyenek. Ez tudja egyedül biztosítani azt, hogy ne emigránsok kérkedjenek a hazai színekkel.”

1970-ben „Tanár” még mindig csak jelölt, de a találkozók helyszíne (a Gellért cukrászda vagy a Gundel) ekkor már fel van tüntetve a jelentéseken. „Tanár” óvatlanabb lett, mert egyre több személyes információt közölt a beszélgetések során. Esetenként írásos anyagot is átadott, de abban mindig csak utazásaival kapcsolatos alapinformációk szerepeltek. Az

első olyan elszólása, amelyről tudnia kellett, hogy másnak komoly kárt okoz, 1971. március 17-én történt. „A budapesti pasaréti ferences rendház belső életében zavaró körülményt alkot, hogy az ottani lelkész tett olyan kijelentést mások előtt, hogy neki jelentést kell tennie az Állami Egyházügyi Hivatalnak, ill. jelentést tesz a belügyi szerveknek. Ezt a jelentést nem vették komolyan, de érthetően ellenszenvet vált ki, ill. nagyon önkénytelenül is félelmet, bizonytalanságot. Viszont az már jobban zavaró tényező, hogy az illető tett olyan kijelentést, hogy A. B.2 nem kerülhet oda.

Megjegyzés: Kijelentései visszatetszést szülnek és még a lojális személyek körében is ellenszenvet vált ki [sic!]. Az ellenséges elemek pedig ilyen körülmények között szimpátiát kapnak.”

Nem tudjuk, mi történt a jelentés hatására. „Tanár” kockáztatta, hogy a plébános büntetést fog kapni azért, mert a papok előtt dekonspirálta magát. Legalább ennyire súlyos, hogy azt is kockáztatta, hogy a templomba új, még nem dekonspirálódott ügynököt helyeznek, ami teljesen logikus lépés lett volna az állambiztonságiak szempontjából, tekintettel arra, hogy első ügynökük nem végzi a feladatot. „Tanár” mindenesetre egyszerre két árulást is elkövetett. Az egyházát védő ügynök elárulása sem kis bűn, de lehet, hogy ez csak elszólás volt „Tanár” részéről, aki a súlyos árulást azzal követte el, hogy A. B. atya elhelyezéséhez hajlandó volt igénybe venni az állambiztonságiak segítségét.

*

„Tanár” 1972 márciusában új tartót kap, Bozsik László őrnagy személyében. Jelentései a püspöki kinevezésekről, a pannonhalmi főapát választásáról szólnak, rendkívül visszafogott stílusban. A többéves tartótiszti „nevelőmunka” nála nagyon lassan éreztette hatását. 1972. április 14-i jelentésében érhető tetten némi elmozdulás, ugyanis elmarasztalta Monsberger apátot, aki a pannonhalmi főapát választását állambiztonsági szempontból „nem készítette elő, csakúgy, mint a ferenceseknél, ahol az első jelöltet az Állami Egyházügyi Hivatal nem fogadta el”. 1972. június 16-i jelentését már mint „ügynök” adja le. Az állambiztonsági szervek szabályai szerint „ügynöki” minősítést csak azok kaphattak, akik pressziós alapon, valamilyen zsarolással lettek beszervezve. Erre való utalás nincs a munkadossziéban, a beszervezési dossziét, amelybe minden ilyen jellegű anyag bekerült, egyelőre nem sikerült fellelnünk.

November 21-én találjuk tőle az első kézzel írt jelentést – korábban a tartótiszt gépelte le a találkozók beszélgetéseit, vagy úti jelentések esetében „Tanár” adott le írógépes, aláírás nélküli szövegeket. 1973. július 27-én már „tmb”, azaz „titkos megbízott” minősítést kap, ami elvileg azt jelenti, hogy „elvi alapon”, nem kényszer hatására, hanem világnézeti meggyőződésből hajlandó az állambiztonsági szervekkel való együttműködésre. A BM 1973-as hálózati munka felülvizsgálatáról készül jelentés szerint „éppen a számszerűség teljesítése érdekében előfordult, hogy a beszervezési javaslatokban a jelölt lehetőségei vagy tulajdonságai (esetenként mindkettő) „lakkozást” kaptak, nem feleltek meg a realitásnak”. „Tanár” esetében ekkor még egyértelmű, hogy tmb-vé történt minősítése az előbb említett lakkozás eredménye. Az átminősítés eredménye az volt, hogy „Tanárral” ettől kezdve nem cukrászdákban, hanem a „Palotás” fedőnevű konspirált lakásban találkoztak. Jelentéseinek hangneme azonban nem változott. Ha adott is a szervet érdeklő információt, az személytelen és ezért veszélytelen volt, mint pl. az a híre, hogy „a Hittudományi Akadémián többektől hallotta, hogy Mindszenty leváltását követő éjjel a Vatikán falát összefirkálták Mindszentyt éltető szövegekkel”. Nincs jele annak, hogy „Tanár” 1973-as rektori kinevezésében bármi szerepe lett volna annak, hogy ő az állambiztonság titkos munkatársa.

Utolsó ismert jelentését 1974. május 3-án adta Mindszenty felmentéséről és a Szent Tamás kongresszusról. Az utolsó érdemi szöveg tartótisztjétől származik: „Értékelő jelentés: III/III-1-b „Tanár” fedőnevű tmb. – élőhálózat – M-58685. sz. dossziéjának I. kötetében szereplő adatok a nemzetközi rk. Egyházi vonatkozásában operatív szempontból értékesek. Megsemmisítését 10 évig nem javasoljuk. Budapest, 1977. március 22.”

*

Paskai karrierje töretlenül haladt tovább. 1978-ban püspökké szentelték, 1982-ben érsek, 1986-tól a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, 1987-től prímás, 1988-tól pedig bíboros. Nyilvános tevékenysége viszont ellentéte „Tanár” visszafogottságának. Püspökként az ÁEH és az állambiztonság meghosszabbított karjaként nyomta el a kisközösségi mozgalmat. Mindszenty kapcsán még 1987-ben is azt volt képes nyilatkozni a Wochenpresse című lapnak, hogy Rákosi „a megegyezést kereste”, és hogy Mindszenty „makacsságával” tönkretette egyházát. Cinikus módon később is azt nyilatkozta, hogy nem tartja szükségesnek Mindszenty rehabilitálását, mert az egyházban „természetes a szenvedés vállalása” (tévéinterjú, 1989. május 14.). Mindezt akkor mondta, amikor Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitálása és ünnepélyes újratemetése már eldöntött tény volt. Egyetlen eset sem ismert, amikor kiállt volna az állameskü megtagadásáért felfüggesztett papok vagy a katonai szolgálatot megtagadó hívők mellett. Túlzott és feltűnő lojalitására jellemző, hogy 1989 szeptemberében ő bizonyult a püspöki karból a leggyávábbnak, és egyedüliként szavazott a pártállammal kollaboráns papokat tömörítő „békepapi mozgalom” fenntartása mellett. Ez annál is furcsább, mert Szendi József veszprémi püspök 1989 májusában nyílt levélben kérte, hogy szüntesse meg ezt az intézményt, amelyet valójában az MSZMP, illetve az általa irányított Hazafias Népfront finanszírozott. Miközben a szomszédos országok békepapjait 1989-ben papi állásukból leváltották, Magyarországon mindenki helyén maradhatott. 1989. április 30-án fő elnyomójának, az egyházat tönkretevő egykori villamoskalauz Miklós Imre államtitkárnak az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése alkalmával képes volt a következőket írni: „Igen tisztelt Államtitkár, Elnök Úr! Váratlanul ért a hír, hogy saját kérésére megválik eddigi munkakörétől. A magam részéről abban bíztam, hogy együttműködésünk még éveken keresztül tartós marad.

A mostani, sok új problémával megterhelt, de a megújulás és a kibontakozás felé haladó időszakban megfontolt, sok tapasztalattal rendelkező, nyugodt és a következményekkel reálisan számoló vezető egyéniségekre van szükség. Államtitkár Úrban ilyen személyt ismertem meg. Ezért őszintén sajnálom, hogy az eddigi harmonikus, eredményes munkakapcsolatunk megszakad.

Kötelességemnek tartom, hogy kifejezzem köszönetemet mindazért, amit működése idején a katolikus egyházért tett. Sokszor megtapasztaltam jóindulatát, segítőkészségét, amellyel előmozdította egyházunk életének a kibontakozását. De azt is tudom, hogy sokszor kiállt a katolikus egyház érdekében, nem egyszer kockázatokat is vállalva. A vezető munkát végző sokszor tapasztal indokolatlan kritikát, félreértést. Én mindig a reális szemléletre törekedtem. Ehhez a reális szemlélethez tartozik annak az észrevétele is, amely nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem a csendes, sokszor nagyon is fáradságos és másoktól nem érzékelt munka keretében történt.

Amikor most a hivatalos munkakapcsolat megszűnik, nem mulaszthatom el ennek a csendes munkának a kiemelését, értékelését és megköszönését. Egyben kifejezem köszönetemet személyem iránt tanúsított jóindulatáért, munkám eredményességének a segítéséért.

A magam részéről megbecsüléssel gondolok végzett munkájára, személyére. Kérem, őrizzen meg jó emlékei közt. Ugyanakkor biztosítom, hogy én is jó emlékezettel gondolok Államtitkár Úrra. Örülnék, ha személyes kapcsolatunk továbbra is megmaradna.

Ágérem, hogy a magam módján és meggyőződésem szerint, továbbra is megemlékezem Államtitkár Úrról: Isten áldását kérem életére, kívánok jó egészséget és sok örömet kedves Családja körében.

Kedves Feleségével együtt sok szeretettel köszöntöm.

Fogadja Államtitkár, Elnök Úr őszinte nagyrabecsülésem és megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek”

*

Vajon mi vehette rá Paskait ennek a levélnek megírására? Nem tudta még 1989-ben sem, hogy a pártállam a történelem szemétdombjára kerül? Mi történhetett vele 1975 és 1989 között, hogy a belügyeseket kijátszó személyből a kádárizmus kiszolgálójává vált? Az érintett nem nyilatkozik, bár pápát választani elment. Paradox módon az 1975-ig tartó ügynöki tevékenységének dokumentumait nem kellene szégyellnie: ami abból kiderül, az inkább mellette szól, hiszen jelentései szinte minden esetben semmitmondó dolgokat tartalmaznak. Még nyilvánvalóbb ez, ha összevetjük jelentéseinek stílusát Szepesi György vagy Szabó István szövegeivel. Lehet, hogy „Tanár” jelentéseinek további kötetei is ilyen jellegűek? Nem tudhatjuk, a Paskai-dosszié folytatását vagy Nemzetbiztonsági Hivatal kezeli, vagy megsemmisítették. Előbb-utóbb azonban minden kiderül. A jelentések sok példányban készültek, az objektumdossziék többsége fennmaradt. Bár a szocialista Tóth András és a fideszes Kövér László mindent elkövet az NBH-nál őrzött ügynökdossziék napvilágra kerülése ellen, és az illetékesek a legsemmitmondóbb aktákat is 2028-ig vagy 2058-ig titkosítják,3 az információk mégis folyamatosan szivárognak. Nem járna mindenki jobban, ha egyszer tiszta vizet öntenénk a pohárba?

„Tanár” ügynökdossziéja azonban más tanulságokkal is szolgál. Még a legszorongatottabb ügynök is rendelkezett némi mozgástérrel. Nem az az igazi kérdés, hogy a pártállami diktatúrában ki írt alá a beszervezési dokumentumot, hanem az, hogy mit csinált ez után. Paskainak mint hálózati személynek a története – legalábbis az eddig megismerhető jelentések alapján – arra bizonyíték, hogy különösebb lealjasodás nélkül is lehetett valaki hálózati személy. Szembeállítva azokkal az ügynökökkel, akiknek jelentéseiben tetten érhető az állambiztonsággal történő azonosulás, ilyesmi Paskai jelentései esetében nem állítható. Útijelentései sem voltak rosszindulatúak. Paskai Spann Gáborral, Szabó Istvánnal és másokkal ellentétben hosszú ideig meg tudta oldani, hogy ne adjon tippeket, ne áztasson el másokat. Lassan engedett csak fel, de még tíz év után sem adta át magát teljesen a szerveknek. Hozzá kell tennünk: sok pap, mint például Endrey Mihály és Udvary József püspökök Paskainál jóval bátrabbak voltak, és még ennyit sem vállaltak, sőt adott esetben még az Állami Egyházügyi Hivatallal sem voltak hajlandóak együttműködni. Az ügynökök között is akadtak, akik jobban ellenálltak: a „Péteri”4 fedőnevű, Győr-Sopron megyében foglalkoztatott „informátort” 1968-ban igen hamar kizárták a hálózatból. Tartótisztje, Frigyik Jenő alezredes szerint: „”Péterivel” vitám volt azért, mert nem volt hajlandó megnevezni a hírforrásokat. „Péterivel” kifejtette, hogy ő azt vállalta, hogy államellenes tevékenységről gátlás nélkül beszámol, a fenti fecsegéseket viszont nem tartja államellenesnek, így nem akarja megnevezni a fecsegőket. A kérdés bagatell voltának megmagyarázása sem járt eredménnyel, ugyanis „Péterivel” kitartott álláspontja mellett.

Véleményem szerint „Péterivel” fenti magatartása nem igen egyeztethető össze egy informátor követelményeivel, ezért javaslom, hogy egy későbbi találkozón tegyük fel a kérdést, vagy hajlandó minden gátlás nélkül támogatni munkánkat, vagy nyilvánosságra hozzuk a vele kapcsolatos kompromittáló jellegű adatainkat.” A jelentés szélére kézzel ráírták: „Azt jobban át kell gondolni.” Nem tudjuk, pontosan mi történt, de tény, hogy „Péterit” hamarosan kizárták a hálózatból. Azért, mert nem volt hajlandó az árulás minimumára sem, amit Paskai viszont elkövetett. Nem igaz tehát az, hogy Paskai ügynöki tevékenységéért teljesen felmenthető, mert akkor azokat vesszük semmibe, akik a gonosz megkísértésének nála jobban ellen tudtak állni. Azokat, akik az egyház hősei és vértanúi.

*

Ebből viszont az is következik, hogy az iratok nyilvánosságra kerülésének nem csak vesztesei lennének. Sok ügynökként megbélyegzett személyről kiderülhetne, hogy a kényszerpályán belül is találtak mozgásteret és meg tudták őrizni méltóságukat és emberi integritásukat. A jelenlegi hallgatással a Magyar Katolikus Püspöki Kar a Kádár-rendszert konzerválja. Minden egyes személy, aki titokban hordozza magában ügynöki múltját, 15 évvel a rendszerváltás után is a diktatúra rabja. A jelenlegi ügynökbotrányok valójában a felszabadulásról, a megszabadulásról és a megbocsátás lehetőségéről szólnak. Ezt a lehetőséget rabolják el maguktól és híveiktől azok a lelkipásztorok, akik a Kádár-rendszer bűneit magukkal viszik a sírba, ahelyett, hogy megszabadulnának tőle.

Ugyanakkor az a félelmetes tapasztalat is adódik, hogy még azokban is, akik vonakodva engedelmeskedtek ügynökként, idővel kialakulhatott valamiféle lojalitás ahhoz az államhatalomhoz, amely valójában megalázta őket. A nemtelen szerep kényszerű vállalása sokakban nem növelte, hanem csökkentette a belső ellenállást. A titkosszolgálatok művelői az emberi léleknek erre az esendőségére számítottak. A legnagyobb aljasságuk ez volt. Ennek a felismerésnek a megerősödése a közvéleményben az ügynökjelentések nyilvánosságra hozatalának az értelme.

1 A szöveg nyelvi pontatlanságait javítottam, néhány különösen jellegzetes esetet [sic!] beszúrással jelöltem.

2 Az eredeti iratban családnév szerepel, itt ezt anonimizált formában közlöm.

3 Erről a kutatók minden olyan alkalommal meggyőződhetnek, amikor a 2003 folyamán átadott aktákat tanulmányozzák, amelyekre az NBH illetékesei 1998-ban még évtizedes titkosító pecsétet nyomtak indokolatlanul. Az ügyészségnek ki kellene vizsgálnia, hogy ezekben az esetekben nem követték-e el a hivatali visszaélés vétségét.

4 Sajnos polgári nevét nem sikerült megállapítanom.

Nyolc évvel ezelőtt, A (Történeti) Hivatal áldozatai címmel sorozatot indítottunk az állambiztonsági iratnyilvánosságról. A címadó írásban Kenedi János példákkal bizonyítottan állította, hogy a rendszerváltozás után hozott ügynöktörvény igazságtalan, mert az inkább védi a titkosszolgálati apparátus tagjait, mint az áldozatot, az apparátus érdeke erősebb, mint a múlt megismerésének alkotmányos joga. Nyolc éve dokumentumokkal, magyar és külföldi kritikai tanulmányokkal keressük és ajánljuk a korszerűbb és igazságosabb jogi megoldás lehetőségét. Olyan törvény megalkotásához kívántunk tényeket és érveket fölsorolni, amely megszünteti az igazságtalan alaphelyzetet, és a társadalmi hisztéria helyett megnyugvást teremt. Amellyel a méltatlan helyzetek elkerülhetők lettek volna.

Élet és Irodalom szerkesztősége

Kenedi János: A (Történeti) Hivatal áldozatai 1998/24.

A titok ára (ford. Széky János) 1998/24.

Joachim Gauck: Hivatal az áldozatokért 1998/25.

A szódás és lova (Kozák Gyula) 1998/25.

Pontosítás (Hegedűs B. András) 1998/25.

Timothy Garton Ash: A célszemély látószögéből 1998/26.

Vásárhelyi Mária: Az én kis piti történetem 1998/26.

Közelmény (Szalai Pál) 1998/26.

Vezér Erzsébet: Kis kiegészítés 1998/26.

Ludassy Mária: Az ország hajója 1998/26.

Verebélyi Imre: A sugallat nem igaz, de fölöttébb érdekes! 1998/27.

Ungváry Rudolf: A gyermek, mint besúgó 1998/28.

Lángh Júlia: Hangulatjelentés 1998/28.

Az állambiztonság internacionalizmusa 1998/29.

Az eltűnt bili nyomában (Lángh Júlia) 1998/31.

Del Medico Imre válasza 1998/31.

Varga László: Az állambiztonság átmentése 1998/31.

Kőszeg Ferenc: Érvek az ügynöktörvény módosításához 1998/33.

Belügyi feljegyzés és MSZMP-döntés Mérei Ferencről 1998/35.

Erős Ferenc: Önarckép (történelmi?) háttérrel 1998/35.

Válaszféle Kőszegék felderítésére (Markó György) 1998/36.

Miért Kőszegék, miért Markó? (Kőszeg Ferenc) 1998/36.

Szikinger István: A nemzetbiztonsági szolgálatok áldozatai 1998/37.

Karsai László: Történész a Történeti Hivatalban 1998/38.

Szakály Sándor: Bécs helyett Budapest 1998/40.

Kun Miklós: Moszkvai levéltári mozaikok I. 1998/41.

Kun Miklós: Moszkvai levéltári mozaikok II. 1998/42.

Kun Miklós: Moszkvai levéltári mozaikok III. 1998/43.

Kenedi János: „Figyeltessen mindenkit, kivéve engem” 1998/44.

Andrzy Paczkowski: Politika a levéltárban 1998/49.

Gyekiczki András: Fejezet egy irattár regényéből 1999/1.

Timothy Garton Ash: Az igazsághoz vezető négy út 1999/18.

Varga László: Kommunista múlt – demokratikus jogállam 1999/20.

Karol Sauerland: A besúgás öröme I. 1999/21.

Karol Sauerland: A besúgás öröme II. 1999/22.

Halmai Gábor: Átvilágítandó sajtómunkások? 1999/28.

Varga László: A Stasi Budapesten I. 1999/33.

Varga László: A Stasi Budapesten II. 1999/34.

Helmut Müller Endbergs: Az állambiztonság az NDK külső és belső biztonságának talpköve 1999/34.

Monika Tantzscher: A Stasi és a magyar szolgálat 1999/36.

Thomas Auerbach: Előkészületek az X-napra 1999/36.

Stephan Wolf: Az NDK állambiztonsági szolgálata és az egyház 1999/37.

Andreas Bley: A Stasi iratait kezelő szövetségi megbízott munkája 1999/38.

Ungváry Rudolf: A kultúraformáló erő 1999/45.

Tar Sándor és Kenedi János levele – Levélváltás besúgó és besúgott között 1999/45.

Varga László: Demszky esete a továbbélő állambiztonsággal 1999/46.

Hozzászólások Tar Sándor és Kenedi János levélváltásához 1999/46., 47., 48., 49., 2000/3.

Varga László: T, mint titkos, t, mint téboly I. 2000/6.

Varga László: T, mint titkos, t, mint téboly II. 2000/7.

Varga László: Hárman egy kivégzésről 2000/19.

J. Győri László-Sasvári Edit: Ásatag történet 2000/50.

Varga László: Nyílt levél Pető Iván országgyűlési képviselőhöz 2001/9.

Pető Iván: Válasz Varga Lászlónak 2001/10.

Kenedi János: A diktatúrák folytonossága helyreáll 2001/12.

Varga László: Kinek a törvénye? – az ügynöktörvény a parlament előtt I. 2001/15.

Varga László: …vagy Barrabás? – az ügynöktörvény a parlament előtt II. 2001/16.

Varga László: A rendszerváltás eltörlése – az ügynöktörvény a parlament előtt III. 2001/18.

Varga László: A szolgálat és a téboly, az örök 2001/25.

Varga László: Kinek a szabadsága? I. A tetteseké? 2001/26.

Varga László: Kinek a szabadsága? II. Az áldozatoké? 2001/27.

Hack Péter: Rendszerváltás vagy ügynökpuccs? 2002/26.

Tóth Csaba-Török Gábor: A Medgyessy-botrány és az SZDSZ 2002/26.

Miklósi Zoltán: A Medgyessy-ügy és a szocialisták 2002/28.

Csizmadia Ervin: Medgyessy öt éve 2002/29.

Halmai Gábor: A köz érdeke és az ügynökminiszterek titka 2002/33.

Miklósi Zoltán: A Medgyessy-ügy és a szabad demokraták 2002/38.

Kenedi János: Komparatív spionisztika 2002/44.

Varga László: Kit figyeltek? – avagy a vágy titokzatos tárgya 2002/47.

Eörsi István: A besúgójelentés mint kultúrtörténeti forrásmunka 2002/47.

Majtényi László: „Kifordult belét végre megmutatja a létezés” 2002/49.

Varga László: A diktatúra szennyese – a demokrácia szégyene – változatok a szembenézésre 2003/7.

Kenedi János: A második paragrafus 2003/8.

Varga László: Az ügynöktörvény fináléja – avagy egy államtitkár ámokfutása 2003/20.

Karsai László-Kenedi János-Varga László: „Tollal és (titkos) fegyverrel” 2003/21.

Kenedi János: Tévedtem – Utóirat a besúgott és a besúgó közti levélváltáshoz 2004/6.

Péter László: Egy politikai nyomozóról 2005/3.

Halmai Gábor: Ügynöktörvény és alkotmány 2005/5.

Hack Péter: Az ügynökvilág vége vagy újabb győzelme? 2005/6.

Anonym: Elmondom hát… (egy beszervezés története) 2005/7.

Bauer Tamás: Ügynöklicit 2005/8.

Varga László: Lelkünk rosszabbik fele avagy az újabb ügynöktörvény elé 2005/8.

Téri Tamás: Bővített vallomás 2005/9.

Kis János: Az iratnyilvánosság és az alkotmány 2005/12. (melléklet)

Horváth Kálmán: Történelmem ügynöknézetben 2005/13.

Varga László: A megismerés joga avagy az Alkotmánybíróság döntése után 2005/41.

Paul Lendvai: „Michael Cole” tündöklése és bukása 2006/2.

Gervai András: Egy ügynök azonosítása 2006/4.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 05. szám