Forrás: Népszava

A Kádár-érában ötvenhatról csak mint ellenforradalomról volt szabad beszélni. De én még arra is emlékszem, hogy a Felvidék visszacsatolásakor magyar tulajdonba került csehszlovák piros buszokat sürgősen átfestették, mert a Horthy rendszer mindentől rettegett, ami vörös. Sajnos, a hinta a rendszerváltás óta újfent jobbra lendül. Ma sem kevés bátorság kell ahhoz, hogy például a tizenkilences Tanácsköztársaság pozitív oldalairól írjon valaki. Ezért borzolom most bátran a kedélyeket, s villantom fel Illyés Gyula „Oroszország” című, 1934-ben közreadott útinaplójának néhány észrevételét.

Nem tudom, hogy a Szovjet Árókongresszusra, 1934-ben meghívott költőnek a Nyugat Kiadó gondozásában megjelent oroszországi úti jegyzeteit az egykori sajtó figyelemre méltatta-e, de én most egyetlen éjszaka végigolvastam ezt a szemléletes élménybeszámolót. Rácsudálkoztam, hogy miként és milyennek látta a Puszták Népének elkötelezett lantosa, az 1956-ban publikált, Zsarnokság című, emblematikus vers szerzője, húsz-egynéhány évvel korábban az orosz kommunisták szervezte földrésznyi társadalmi átalakulást. Illyés, aki akkorra már átélte a Magyar Tanácsköztársaság viharos hónapjait, a két forradalom képletes origójában, reményei és aggályai közepette indult Szovjetoroszországba.

Köztudott, hogy az I. Világháború négyéves értelmetlen mészárlása és nyomorúsága forradalmakba torkollott Európa-szerte. Az imperialista békeszerződésekkel az egyik fél térdre kényszerítette ugyan a másikat, de ezzel a még szörnyűbbnek ígérkező II. Világháború biztos bekövetkeztének az aknáit is elásta a mesterségesen megvont új határokon. Ráadásul, alig tíz évvel e világégés befejezése után egy minden korábbinál súlyosabb gazdasági világválság söpört végig a kontinenseken. Úgy tűnt, hogy a kapitalizmus imperialista korszaka a teljesítőképességének végéhez érkezett, s a társadalom szilárdnak hitt pillérei, szinte mindenhol meginogtak. Érthető tehát, hogy a társadalmi igazságtalanságok és értelmetlenségek kiküszöbölésére irányuló évszázados (ha nem évezredes) szocialista utópiák az értelmiség soraiban is új erőre kaptak. A kapitalista fejlődés végkifejletének és meghaladásának marxi elemzése pedig – úgy is, mint modern társadalomfilozófia és úgy is, mint gyakorlati eredményekkel kecsegtető munkásmozgalmi program – hihetetlen vonzerőt gyakorolt körükben. A huszadik század legjelentősebb gondolkodói és írói, szinte mindnyájan nagy várakozással tekintettek a körülöttük kibontakozó forradalmi megmozdulásokra, különösen pedig a legjelentősebbnek tűnő, Lenin nevével fémjelzett oroszországi változásokra.

Hogy Illyés sem lehetett kivétel ezek között, a Naplónak talán azok a részletei bizonyítják, ahol a Nagy Francia Forradalom szabadságeszméinek a megvalósulását igyekszik észrevenni, már-már belelátni a tapasztaltakba, vagy kéri számon éppen vendéglátóitól. A SZABADSÁG, EGYENLŐSÉG – MŰVÉSZET témának egész fejezetet szentel, de elég egy-két rövid idézet annak illusztrálására, hogy milyen jóhiszemű optikával fényképezi a látottakat: „(…) Moszkvában, úgy látszik, a proletariátus érzi úrnak magát, és úgy is viselkedik. Maga képére formálta át az egész várost.” (17. o.) És: „(…) Mindenki többes számban beszél. (…) Az egyéni öntudat átalakulásának jelét lássam a névmások felcserélésében?” (57- 62. o.)

Mindez nem jelenti azt, hogy kritikátlanul szemlélte volna azonban a körülötte zajló változásokat. Gyakran bocsátkozott vitába az elvtársakkal és polgártársakkal. Ezt is alátámasztom néhány mondatával: „(…) Az oroszországi utazó, bárhonnan indul is, gyanakvással indul, (…) s a szem hol nagyítóvá válik, és a bolhát is elefántnak mutatja, hol pedig kicsinyítővé, amikor a tehén is ürgévé törpül.” (14. o.) Majd: „(…) Hallottam, hogy az idegenek vezetgetni szokták, addig, amíg félre nem vezetik. Hallottam arról is, hogy figyelik őket. Mindezt rögtön előadtam. (…) – Több, mint százezer idegen van az országban. Valamennyit szemmel tartani, no az szép munka volna!” (21-22. o.)

A szerzőt kétség kívül megragadta a társadalom-átalakítási kísérlet, a törekvések monumentalitása. Engedtessék meg ezt is idézetekkel igazolni:

„(…) Hörpint a teájából, s mint a hajdani regényekben a gróf, elégedetten végigdől a kereveten. (…) – Megérkeztünk, ott a szemét. Se műhely, se ház, egy nyomorult vityilló se. (…) Először is hát barakkokat építettünk. A szomszédos gyárak szombat délutáni ingyenes munkával, szúbotnyikkal kicsit kezünkre jártak.” (63. o.)”

„(…) A gyár frontja körülbelül egy kilométer hosszú, előtte a járdát két oldalról is ápolt virágágyak szegélyezik. (…) Nem tartozom a géprajongók közé. De mikor belépek az első hatalmas terembe, mikor szétnézek a három-négyemelet magasságú üvegkupola alatt egymás mellett fojtottan dohogó gépeken: el kell ismernem, valami olyas érzés fog el a munka irányában, amilyen a hívőt szállhatja meg a székesegyház kapujában. (…) Hány termen mentem át? (…) Hány munkást láttam a tizenhatezerből? (…) Felügyelőt sehol sem láttam, vagy legalábbis nem tudtam megkülönböztetni a többitől. (…) Ebben a gyárban tárgyilagosan azt kellett megállapítanom, hogy a munkások itt jól vannak, (…) otthonosan forognak benne.” (69-71. o.)

Jellemző azonban a rövid fény-árnyék szemelvény is a szerző éjszakai tapasztalataiból: „(…) Itt is, ott is, egyszerre csak meginog valaki, s jámbor mosollyal integetni kezd. (…) – Köpj le, bátyuska, – mondja szelíd tekintettel – köpj le, és lépj a fülemre. Disznó vagyok. (…) Mire besötétedik, a falak tövében, a palánkok mellett erre is, arra is méla gondolkozók ülnek (…), a többi orosz városban alig. (…) Mert kocsmák nincsenek. (…) Vodkát azonban minden állami üzletben kapni, elég olcsót, elég jót. (…) A színjózanságból hirtelen, egyik percről a másikra vetették magukat a mámorba, mint valami szakadékba. (…) Ágy kezdődik az éjszaka az egyik oldalon. De ne hanyagoljuk el a másikat sem (…), rögtönzött palánk mellett lépdelünk el. (…) Állj meg egy pillanatra a bejáratnál, a bő nadrágba öltözött vörös kendős leányok, akik a földet talicskázzák, nevetve rád kiabálnak: – Egy táncra, elvtárs! (…) Öten-hatan is köréd gyűlnek, ha a cuppogó agyagon át beevickélsz. Külföldi? Na fogd csak ezt a lapátot, ezt a kanalacskát. Kóstold meg, hogy épül a szocializmus! (…) – Szubotnyikok vagyunk. Az egyik moszkvai áruház alkalmazottjai.” (89-92. o.)

Majd a SZERELEM fejezetből:

„(…) A szerelem olyan, mint egy pohár víz! (…) Lenin volt az, aki egy kézmozdulattal lesöpörte a pohár vizet az asztalról. (…) A szerelem nem társasági téma. (…) A házasságkötés – amelyről annyi gúnyos megjegyzést olvashatunk – annyi körülményességgel sem jár, mint egy mozijegy megváltása. (…) A házasfelek egymásközt különben teljesen függetlenek. (…) Tartásdíj sincs, természetesen. Minek is, ha mindketten keresnek? (…) A híres „szabadszerelemben” gyorsan holtomiglan-holtodiglan való párra találnak.”(96-101. o.)

És az ÉLETKÉPEK címűből:

„(…) A tolongásban egy pillanat alatt elsodródunk a kalauznő előtt, aki a bejáratnál ül, s nem is mozdul el onnan. (…) Tőlem a kalauzig legalább harmincan függnek, hajladoznak a kapaszkodókon. (…) Tíz rubel nem kis pénz. (…) Harminc ember közül csak egynek kell (…) elárulnia a láncolatot (…), valaki megpöccenti a vállam, s kígyószerű mozdulattal hátrafordulva, fején át kezembe nyomja a pénzt és a jegyeket.” (118-119. o.)

„(…) Csak osztályigazságot ismernek. Bíróságaikon a proletár-igazságot osztják. (…) – „Mint minden bíráskodás!” – vágják ők közbe. (…) A tolvajokat például, akik magánosoktól lopnak, alig büntetik. (…) De ha ugyanaz a tolvaj a közösség vagyonából talál elemelni valamit: a megértésnek, javításnak azonnyomban vége szakad, lecsap a büntető pallos, és nem csupán szimbolikusan. (…) „Aki a közösség ellen vét, annak bűne annyiszor nagyobb, ahány tagból a közösség áll”. ” (123. o.)

„(…) A rablógyilkost legfeljebb tíz évre ítélik – javítási célból. De a féltékenységi, a szerelmi gyilkosságot (…) épp oly kegyetlenül megtorolják, mint a közösség elleni ártalmat. Miért? „Nem engedjük, hogy egyik ember a másikat magántulajdonnak tekintse, rabszolgájának!”” (124. o.)

Ám Illyés a falusi gigantikus változások tragikus oldala felett sem huny szemet:

„(…) Az 1917-es forradalom a város forradalma volt. (…) A parasztság is kommunista jelszavak alatt kelt fel, s ragadta magához a földet. A polgárháború után ő is hozzálátott a berendezkedéshez. (…) A két lázadó testvér egyszerre szemben találta egymást. A kalapács elvált a sarlótól, és újabb ütésre emelkedett. (…) 1928-ban észrevétlenül (…) megindult egy második forradalom. (…) A kalapács, mondják, traktorokat gyártott, 1933-ig több mint kétszázezret! (…) A parasztság a gyors iram után pihegve és álmélkodva állt az új földeken. Meghajszolták, az bizonyos. (…) Sok helyütt nemcsak a földek, az igavonó állatok, de a tyúkok és kacsák, sőt a galambok kollektivizálására is rábeszélték. (…) Ekkor már minden faluban lángolt a harc. (…) A kulákok most már semmi gabonát nem szolgáltattak be. (…) Szörnyű esetek fordultak elő. (…) Seregestül küldték világgá a gyermekeiket. Nemsokára ők maguk is útra keltek: deportálták őket..” (159-164. o.)

„Chortyica (…) a polgárháború végén nyolc család alapította. (…) A villanyt Dnyeprogreszből kapják, viszontszerződés alapján. Villany hajtja ott lenn a malmot és az öntözőművet is. (…) Közös konyhán étkeznek, rendszerint minden munkabrigád külön főzet magának. (…) Van rokkantsági és öregségi alap. (…) Van alap a gyermeknevelésre is. (…) Az állatorvosi főiskolán hét kolhozbeli diákot taníttatnak kölcsönösségi alapon.(…) Az első istállóban hatalmas Sztálin-kép fogad bennünket (…) Az istálló végében pasztörizáló kamra. Itt láttam életemben először elektromos fejőgépet.” (178-182. o.)

És különösen megragadja Illyést a BOLSEVO fejezetben leírt bekerítetlen rabgazdaság:

„(…) Dzserdzsinszkíj már 1924-ben foglalkozott a gondolatával. (…) A kommunának 3100 tagja van. (…) A telepen (…) csak anyagi okokból bűnözőknek van helyük. Aki féltékenységből gyilkolt, azt nem veszik fel. (…) A telep tiszta, rendezett a környezet, a szabad munkásoknak is ideális hely volna. (…) – Hány ilyen telep van az országban? – Kilenc. Kettő Ukrajnában, egy-egy Tomszkban és Gorkijban, a többi a Távolkeleten. (…) Belépünk az első terembe, a munkások körülveszik Bogoszlovszkij elvtársat, jegyet reklamálnak tőle, amelyet a holnapi török-orosz birkózóversenyre ígért. Van, aki félkarral átöleli, úgy beszél hozzá. A hatalmas műhelyben vagy százötven ember dolgozik: sítalpakat gyalulnak és hajlítanak. (…) Viktor Nyikolajevics sunyi egérszemével kicsit büszkélkedve követi elismerő pillantásunkat. (…) Azelőtt kétszer volt elítélve. (…) – Volt itt egy barátom; ő vállalta az egyik ajánlást. A másikat maga az igazgató.” (195-201. o.)

A könyvet letéve föltettem magamnak a perdöntő kérdést: ugyan mi a magyarázata, hogy az Illyés által leírtak is hitelesnek tűnnek az utóbbi évtizedek kiábrándító, s a szovjetrendszer gulágok árnyékolta, orweli vonásait leleplező információi ellenére is?

1934-ben még kétség kívül előtte voltak a „párttisztító” nagy moszkvai pereknek, amikor „a szovjet forradalom tömegével falta fel saját gyermekeit” (a fogalmat önkényesen átemelve a 18. század viharos Franciaországából). És előtte sokminden egyébnek: a cserbenhagyások sorozatának (spanyol polgárháború, a két varsói felkelés), de a háború utáni zsidó-ellenes orvospereknek is. A Huszadik Kongresszus leleplezéseiről és az irattárak kutatásának mai, fokozatos felszabadításáról nem is beszélve. Illyés tehát sokkal kevesebb tényismeret birtokában alakította ki a véleményét Szovjetoroszországról, mint azt mi manapság megtehetjük.

Az eltérő attitűdé azonban a döntő szerep, szerintem. Ez a saját példám alapján is tetten érhető. Ha őszintén végiggondolom ugyanis azt, hogy hatéves koromban valóban nem kerülhetett a kezem közé ez a 222 oldalas, vékonyka könyv, a felszabadulás utáni évtizedekben azonban igen, ám évről-évre milyen más-más szemmel olvastam volna el – ha ugyan kezdetben, diákszövetségi vezetőként, elvakult-hithű kommunistaként egyáltalán kézbe vettem volna! Ez a gondolati kísérlet azonban eleve hamis, mert már csak azért sem kerülhetett sor ilyesmire, mert eredeti formájában azóta sem adták ki Magyarországon (csak a Szépirodalmi Kiadó Illyés életmű-sorozatában, 1974-ben, amikor a „Szíves útikalauz”-ba nagy szerényen becsomagolták, s az akkori „vonalhoz” talán egy kissé hozzá is igazították).

Súlyos hibának vélem tehát, hogy az előítéletekbe való belebonyolódásunk miatt mindmáig késésben vagyunk a voluntarista tervgazdálkodást erőltető, s a piac igényeit figyelmen kívül hagyó, de mindenekelőtt a fegyverkezési versenybe belebukó Szovjetunió (és az államszocializmus) tárgyilagos elemzésével. Már csak a sajátságosan kommunista Kína léte – és dinamikus fejlődése – is indokolttá tenné, hogy a szovjet típusú társadalom-átalakítási kísérletekről teljes képet nyerjünk. Nem valószínű, hogy az emberiség az ezredfordulóra végleg feladta volna minden szocialisztikus álmát.

Megjegyzéseimet el is lehetne utasítani azzal, hogy mi értelme ma már közreadni efféle megkésett recenziót? Csakhogy éppen a napokban érkezett Magyarországra Illyés útinaplójának Andrej Turkov által jegyzett szöveghű orosz fordítása („Russia”, Ronyikroj Kiadó, Moszkva, 2005). Ha ez az élménybeszámoló érdekes és mérvadó a mai Oroszországban, hogyne kelthetne figyelmet itthon, a mi változó világunkban? Csak akad rá majd itt is egy kockázatot vállaló bátor kiadó…

Fekete János