Forrás: Heti Válasz

Prőhle Gergely, tajolo@hetivalasz.hu

Január 27-én, 75 éves korában meghalt Johannes Rau, Németország volt szövetségi elnöke, aki elnökségét megelőzően húsz éven át volt a legnépesebb tartomány, Észak- Rajna-Vesztfália miniszterelnöke. Noha Helmut Kohl, akinek 1987-ben kihívója volt a kancellárságért folytatott küzdelemben, memoárjában igen kíméletlen ellenfélként jellemzi, a nekrológok többsége Rau kiegyenlítő, megbékélésre törekvő szerepét emeli ki.

„A kompromisszumok embere volt, amikor még fontosak voltak a kompromisszumok” – írják az elemzők, így megvonva nemcsak egy élet, hanem egy egész korszak mérlegét is. Az idősebb nyugat-európai politikusok élettörténete a huszadik század második felében a második világháború élményével indul. Különösen Németországban, ahol a világégést a „nulladik óra” követte, tudatosan, olykor kissé mesterségesen is arra törekedtek, hogy onnantól kezdve minden másképp legyen. A hitlerizmus 12 éve beárnyékolta a német történelem korábbi időszakait, mi több, a nemzetközi közvéleményben azoknak az emléke is elhalványult, akik éppen német hazafiságuk vagy keresztény hitük által nem váltak a nemzetiszocialista rendszer részévé. Kevesen voltak olyanok, akik, mint elsősorban Konrad Adenauer, majd később Willy Brandt, személyes sorsukkal tudták a világ számára bizonyítani, hogy az újrakezdés nem jelenti a kontinuitás teljes hiányát. Johannes Rau annak a politikusgenerációnak volt az egyik utolsó tagja, amelyik számára sosem volt kétséges, hogy a politikában a pillanatnyi érdekeket nem lehet a hosszú távú gazdasági folyamatok és főleg történelmi összefüggések ismerete nélkül megfogalmazni. Az idősebb német keresztény- és szociáldemokraták számára a kompromisszumkészség nemcsak a föderatív államrend által kikényszerített együttműködés technikája volt, hanem a közös felelősség tudata is. Korábban ugyanis látták, hogy egy zűrzavaros gondolkodású kispolgár hogyan tud fanatizálni egy népet, romba dönteni egy kontinenst. Nyilván nem arról van szó, hogy a közös felelősség valamiféle állandó konfliktuskerüléshez, megalkuváshoz vezetett volna, hiszen politikai összetűzés akadt bőven. Az életutak azonban hitelesítették az értékválasztást, az ellentétekben is felismerhető volt a másik érvelésének belső logikája. A szociáldemokrata Rau esetében hozzájárult ehhez lutheránus keresztény hite is, mely végigkísérte életét, politikusi megnyilvánulásait.

Napjaink európai politikájában egyre kevesebben vannak azok, akik Rauhoz hasonlóan nyíltan vállalnák vallásosságukat. A szekularizáció következtében még a valláserkölcsi alapokon álló pártok vezetői is egyre szemérmesebben bánnak személyes hitükkel annak érdekében, hogy néppárti ambíciókat tápláló szervezeteik nehogy elriasszák az esetleg nem vallásos szimpatizánsokat. A világpolitikai folyamatokkal foglalkozó elemzésekben az utóbbi években ugyanakkor egyre több szó esik a vallási jelenségekről, elsősorban persze a mohamedán országokban. A radikális mozgalmak, az újabb és újabb terroristaakciók rákényszerítik a nemzetközi kapcsolatok szakértőit, hogy a szokásosnál alaposabban foglalkozzanak az események vallási, kulturális hátterével. A vallási mozgalmak és az úgynevezett deszekularizációs jelenségek erősödése azonban nemcsak az iszlám országaiban, hanem világszerte is jellemző. Latin-Amerika és Afrika rohamosan szaporodó népessége többségében római katolikus, egyes becslések szerint a következő évtizedekben Kína népességének egyharmada is keresztény hitre tér. Talán egyedül Európa kivétel ez alól, ahol egyelőre csak az egyes ember személyes vallási érdeklődésének növekedését regisztrálják, az egyházak és felekezetek látványos erősödése nélkül. Intézményes formában csak az EU alkotmányos szerződésének preambuluma és Rocco Buttiglione uniós biztosjelölt meghallgatása kapcsán szembesülhettünk a ténnyel: az európai véleményformálók fő árama egyelőre nem kér a vallásos meggyőződésből, és gyanakvással figyeli a Vatikán állítólagos világpolitikai ambícióit. A reformáció, majd a felvilágosodás jelentőségét az európai fejlődésre sosem lehet túlbecsülni, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a vallási gyökerű morális értékrend teljes felbomlása és a liberális állam ezzel kapcsolatos tétlensége a világpolitikai folyamatokat is befolyásolhatja. Vizsgálatok szerint ugyanis mind a türelmes, mind a radikális vallási mozgalmak nem egymást, hanem a szekularizmust tekintik legfőbb ellenségüknek.

Johannes Rau 2004 januárjában, Lessing születésének 275. évfordulója alkalmából fontos beszédben elemezte a különböző kultúrák, vallási közösségek együttélésének lehetőségeit Németországban és világszerte. A felvilágosodás korának jeles német szerzője Bölcs Náthán című színművének gyűrűpéldázata nyomán szólt arról, hogy senki sem vonhatja kétségbe a másik meggyőződését, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy mindenkinek legyen valamilyen meggyőződése. Azt aligha feltételezhetjük, hogy e megnyilatkozásával egy baloldali államférfi az egyháznak az államra gyakorolt befolyását kívánta volna erősíteni. Az azonban biztos, hogy korszellem ide vagy oda, hitet tett az európai kultúra zsidó-keresztény gyökereinek fontossága, a világos értékválasztás és a tolerancia mellett. Johannes Rau utolsó hivatalos külföldi útja Magyarországra vezetett. Érdemes méltóképpen emlékeznünk rá.