Forrás: Népszava

Túl egyszerű lenne a világ, ha egyből jókra és rosszakra lehetne osztani az embereket. Hibátlanul besorolható lenne mindenki ide vagy oda.

Most úgy tűnik a Kádár-korszak „rosszai” az ügynökök. Akik pedig nem ügynökök, vagy még nem derült ki róluk, azok a „jók”. Juj, de szép, ez is megvolt. Igazságérzet helyreállítva, világról alkotott képünk tiszta. Morálisan rendbe téve a világ.

Egyrészt, természetesen ügynöknek lenni – különösen innen a XXI. századi kényelmes biztonságból nézve – csúnya dolog. Besúgni, spicliskedni, jelentgetni a társainkról, hogy aztán a hatalom ki tudja, mire használja föl, finoman fogalmazva is magyarázatra szoruló tevékenység. Meg aztán a múltat muszáj megismerni, nem úszható meg a dolog. Ahogy szembe kell néznie a magyar társadalomnak azzal, hogy miként történhetett meg, hogy a háború legvégén, amikor az oroszok már tényleg a spájzban voltak, sikerült deportálni, a halálba küldeni, gondos, pontos, jól megszervezett munkával a magyar lakosság egy jó részét, a zsidókat. És nem hallgatható el az sem, hogy miként fordulhatott elő, hogy annyi embert beszerveztek ügynöknek.

Másrészt a szembenézés mikéntjét a politikai elitnek nem sikerült elintéznie. Hol szemérmes hallgatás, hol politikai játékokból furcsán előkerülő dokumentumok után csak az tűnik biztosnak, hogy minden hétre meglesz most a kijelölt „rossz”, akin köszörülhetjük majd a nyelvünket.

Sokan meg most fellélegeznek. A feljelentgetők, akik miatt pedig elvittek másokat, azok, akik igazi gonoszságokat műveltek, de speciel ügynökök éppen nem voltak, most boldogan oszthatják az igazságot. A szélsőjobbos lapban volt munkásőr (hohó, ráadásul a nyolcvanas évek végéből ám) eligazít az erkölcs és morál kérdésében, hogy a gyomrunk forog tőle. De megúszta, véletlenül az ügynöklistákon nincs rajta.

Azt, hogy mennyire bonyolult mindez, jól mutatja az És e heti számának Ungváry Krisztián jegyezte írása Paskai László bíboros múltjáról. A szerző végülis oda lyukad ki, hogy ügynöki jelentéseire szinte még ma is büszke lehetne, hiszen nem adta ki társait akkor, amikor már-már elkerülhetetlenül beszervezték, még ha akadtak, akiknek maradt ereje és nem adta be a derekát. Mindenesetre a katolikus egyház volt magyarországi feje jelentgetett, de csak picit. Ellenben nyilvános működése, elvtelen behódolása az akkori hatalomnak tulajdonképpen több, mit kínos. Csúnya folt, valójában sokkal csúnyább, mint az az ügynöki.

Csak éppen, ha megy az ügynöközés, akkor mindazon főpapok, akik maguk is elárulták az övéiket, akik nem álltak ki valóban saját eszméik mellett, azt elárulták, hatalomvágyból, irigységből vagy csak emberi gyengeségből, most boldogan mutogatnak a „rossz”-ra, az ügynökre, mert ők már átkerültek a „jók” rovatába.

Sok hibát lehet elkövetni ebben a történetben. Valószínűleg az egyik az, ha erényt csinálunk, abból, ami nem az. Nem kell megdicsőülni feltétlenül azért, mert valaki ügynökké vált, még akkor sem, ha hű de rettentő rendesen viselekdett. A másik, ha nem értjük meg a személyes sorsokat, az indítékokat, kit mi vitt rá. Nyilván mást kell gondolnunk arról, akit tizenévesen bezártak, fenyegettek az ötvenes években, míg végül aláírta azt a papírt és mást arról, aki mondjuk munkahelyi főnökeit jelentgette fel ügynökként azért, hogy a helyükre kerülhessen.

A történetek tehát fontosak.

De ami most folyik, ettől még nagyon, nagyon szomorú.

Dési János