Forrás: Népszava

Rendkívüli ülést tartott tegnap Bécsben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) kormányzótanácsa, hogy megvitassa Irán nukleáris törekvéseit és határozzon arról, hogy egy hathatalmi kérésnek megfelelően az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) elé utalja-e a kérdést. Egy NAÜ-szóvivő még délelőtt közölte: az ügyben aznap még nem várható szavazás, és az ülés ma folytatódik.

A BT öt állandó tagállama plusz Németország január legvégén állapodott meg: felkérik a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (NAÜ), hogy az iráni atomprogram kérdését továbbítsa a BT-hez. Egyedül ez az ENSZ-szerv jogosult arra, hogy nemzetközi érvényű szankciókat hozzon valamely állam ellen. Diplomáciai források szerint biztosnak tűnik, hogy az iráni atomdossziét az ENSZ BT elé utalják, már csak azért is, mert a vétójoggal rendelkező Oroszország és Kína megígérte a nyugati hatalmaknak: meg fogja szavazni az ezt előirányzó határozatot.

Irán szerint nincs jogi alapja annak, hogy a Biztonsági Tanács elé idézzék, ám az ajánlást tevő „hatoknak” más a véleményük. A jelek szerint megalapozottan vádolják az Iszlám Köztársaságot azzal, hogy az általa is aláírt atomsorompó egyezményt megsértve nukleáris fegyver birtoklására törekszik. Ez pedig – mondják – komolyan veszélyezteti a nemzetközi biztonságot. A BT tagállamai hosszú, eredménytelen tárgyalássorozat után jutottak egyetértésre a kérdésben.

Az előzmények évtizedekre nyúlnak vissza. Irán az ötvenes években, vagyis még a sah uralma alatt kezdte meg kiépíteni atomiparát, főként az Egyesült Államok, Franciaország és az NSZK segítségével. Az iszlám forradalom után a folyamat leállt, lévén, hogy Khomeini ajatollah, a legfőbb vallási vezető az atomtechnikát az Iszlámtól idegennek nyilvánította. Az Irakkal folytatott véres háború és az Egyesült Államokkal való szembenállás tartóssá válása után azonban Khomeini megváltoztatta véleményét. Az atomprogram – ezúttal egyáltalán nem békés céllal – újra indult. Erről azonban a világ csaknem két évtizeden át mit sem tudott.

Jó hazai kapcsolatokkal rendelkező iráni emigránsok a kétezres évek elején hívták fel a nyugati kormányok és a NAÜ figyelmét arra, hogy Teherántól 300 kilométere délre, egy Natanz nevű helyiségben gázcentrifugákat is magába foglaló gyártelep épül. A centrifugák segítségével úgy lehet dúsítani az uránt, hogy az alkalmassá váljon atomfegyver előállítására. A gyár megépítése önmagában még nem lett volna ellentétes Irán NAÜ-tagságával, ám Teheránnak mindenképpen jelentenie kellett volna a dolgot az ENSZ e szakosított szervének. De nem jelentette.

Gyanús műveletekről kapott hírt a NAÜ egy Kalaye nevű teheráni cég kapcsán is. A NAÜ ellenőrei ennek hallatán ki akartak szállni a cég telephelyére, ám a lehetőséget sokáig megtagadták tőlük. Mikor végre mégis odajutottak, addigra a területet annyira átépítették, hogy az eredeti állapot már semmiképpen sem volt vizsgálható. Gyanúra adott okot az is, hogy csak néhány évvel ezelőtt derült ki: Irán még 1991-ben 1,8 tonna természetes uránt vásárolt Kínától, ismét csak anélkül, hogy erről a NAÜ-t értesítette volna. A vásárolt anyag nagyobbik részét fémuránná dolgozták fel, amelyre atomerőműben nem lehet szükség, ám amelyet jól fel lehet használni atomfegyver előállításához.

Nem ezek voltak az egyedüli olyan ügyletek, amelyek kétségeket ébresztettek az iráni atomprogram békés jellegét illetően. Teherán minden esetben addig tagadott, amíg ezt megtehette, és csak akkor ismerte el a tényeket, amikor azokat cáfolhatatlanul rábizonyították. Amikor pedig már nagyon nagy volt a ránehezedő nemzetközi nyomás, akkor engedményeket tett. 2003-ban például kötelezőnek ismerte el a maga részére az atomsorompó egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét, beleegyezve ezzel abba, hogy a NAÜ iráni területen bárhol, akár meglepetésszerűen is ellenőrzéseket végezzen. (Más kérdés, hogy e kikötést nem mindig tartotta be.)

Irán a nemzetközi kritikára válaszul váltig azt állította, hogy kutatásai kizárólag békés célt – az energiatermelést – szolgálják. De nehezen volt hihető, hogy a közép-keleti ország hatalmas pénzeket fektet be egy ilyen vállalkozásba, amikor a világ harmadik legnagyobb kőolaj- és második legnagyobb földgázkészlete felett rendelkezik. És ha mégis ez lenne a helyzet, miért titkolódzott? A világnak nem volt – és most sincs – közvetlen bizonyítéka arra, hogy Teherán atomfegyver birtoklására tör, ám a kézenfekvő következtetés mégiscsak ez volt.

Irán nukleáris törekvései elsősorban Izraelt nyugtalanították, amelyet az Iszlám Köztársaság legfőbb ellenségének kiáltott ki, továbbá a még Khomeini által „Nagy Sátánnak” minősített Egyesült Államokat. Mivel Iránnak 1300 kilométeres hatótávolságú rakétái vannak, felmerült annak veszélye, hogy atomfegyver birtokában nukleáris csapást tud majd mérni a zsidó államra, illetve a térségbeli amerikai támaszpontokra.

Ez az – egyelőre még csak potenciális – lehetőség természetesen nyugtalanította Európát is, ha másért nem, hát azért, mert Irán haladéktalanul hozzáfogott egy 2000 kilométeres hatótávolságú rakétatípus kifejlesztéséhez. (A hatótávolság határa ennek esetében valahol Budapestnél húzódik.)

Az izraeli és amerikai politikusok körében felmerült annak lehetősége, hogy a veszedelmet jól irányzott katonai csapásokkal hárítják el, úgy ahogy azt a zsidó állam légiereje 1981-ben Szaddám Huszein iraki diktátor atomlétesítményével tette. Ez azonban több okból is járhatatlan útnak látszik: az irániak – Szaddám hibájából okulva – több helyre szétszórták és sok esetben mélyen a föld alá rejtették létesítményeiket. Amellett az ilyen támadás hatalmas kockázatokkal járna: Teheránnak megvannak az eszközei ahhoz, hogy a végletekig fokozza az Izrael és az Egyesült Államok elleni terrort és a többségi iraki síitákra gyakorolt befolyása révén minden eddiginél súlyosabb helyzetet teremthet az Egyesült Államok számára Irakban.

Maradt a tárgyalásos megoldás. Mivel azonban az első számú érdekeltekkel – az Egyesült Államokkal és Izraellel – Irán nincs „beszélő viszonyban”, a feladatot az Európai Unió vállalta magára. 2003 októberében az EU által megbízott „trojka” – Németország, Nagy-Britannia és Franciaország – tárgyalássorozatot kezdett Teheránnal.

A megbeszélések hoztak átmeneti sikereket – Irán egy időre például lemondott az uránátalakító műveletekről és a dúsítás úgymond tudományos célú kutatásáról. Az előbbit azonban tavaly augusztusban, az utóbbit idén január első felében újrakezdte. Ez a „húzd meg-ereszd meg” taktika több mint három évig tartott, nyilvánvalóvá téve: Teherán időre játszik, illetve tárgyalópartnerei kifárasztására törekszik. Az EU-trojka pedig nem bizonyult különösebben erélyesnek. Bár azután, hogy Irán tavaly augusztusban újrakezdte az uránátalakítást, felállt a tárgyalóasztaltól, ám később, mintha mi sem történt volna, visszaült oda.

Közben Oroszország fontos áthidaló javaslatot tett. Felajánlotta, hogy saját területén dúsítja az iráni uránt, és csak azokat az anyagokat juttatja vissza a közép-keleti országba, amelyeket nem lehet atomfegyver gyártásához felhasználni. Teherán ennek kapcsán is folytatta időhúzó taktikáját: előbb azt javasolta, hogy az ügyletbe vonjanak be más államokat is – például Kínát – de aztán „meggondolta magát”. Ali Laridzsani, az iráni nukleáris ügyek fő felelőse az orosz javaslatot elégtelennek minősítette. Január végén azonban, amikor ismét megnövekedett az Iszlám Köztársaságra nehezedő nyomás, egy meg nem nevezett teheráni diplomáciai forrás újra azt hangoztatta, hogy az Iszlám Köztársaság mégis csak belemenne a dologba.

A mögött, hogy az elmúlt fél évben az iráni álláspont megmerevedett, és Teherán diplomatáinak hangneme az eddiginél agresszívabbá, elutasítóbbá vált, nyilvánvalóan az Iszlám Köztársaságban végbement belpolitikai változások állnak. Miután a parlamentben is többséget szereztek a keményvonalas iszlamisták, a múlt nyáron a lakosság Mahmúd Ahmadinezsádot választotta elnökké. Ahmadinezsád hamarosan világszerte hírhedtté tette a nevét: olyan nyilvános kijelentéseket tett, mint hogy Izraelt „le kell törölni a térképről”, illetve a nyugati neonácik szólamait átvéve kétségbe vonta a Holokauszt tényét. Keményvonalasokra cserélte le a diplomáciai kar jelentős részét, nukleáris ügyi főtárgyalónak pedig a már említett – és hozzá hasonló nézeteket valló – Laridzsanit neveztette ki. Míg korábban az iráni magatartást leginkább az időhúzás és a megtévesztés jellemezte, Ahmadinezsáddal előtérbe került a nyílt konfrontáció. Laridzsani – bár továbbra is azt állítja, hogy országa atomprogramja kizárólag békés célokat szolgál, az év elején kategórikusan kijelentette: az iráni nukleáris kutatások újraindítása „nem tárgyalási téma”. Irán ezt követően vette le a pecsétet több nukleáris létesítményéről, és indíthatta el bennük újra a munkát.

Az EU-trojka számára ezután nem maradt más hátra, mint hogy Irán ügyét a Biztonsági Tanács elé terjessze. Ebben azonban jó darabig nem volt egyetértés az ENSZ-grémium állandó, azaz vétójoggal rendelkező tagjai között. Oroszország és Kína egészen a legutóbbi napokig ellenezte a lépést. S erre – a maguk szempontjából – meg is volt az okuk.

Mivel kisebb-nagyobb mértékben mindkét ország szemben áll az Egyesült Államokkal, az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján érdekükben áll Irán pártját fogni. Ennél sokkal fontosabbak azonban a gazdasági szempontok. A szédítő ütemben fejlődő Kína, melynek nincsenek számottevő olajkészletei, kifejezetten függ Teherán szállításaitól. Oroszország ugyan maga is olajexportőr, ám igen komoly gazdasági érdekeltségei vannak az Iszlám Köztársaságban. Amikor a Nyugat megszakította nukleáris együttműködését Iránnal, Oroszország lépett a helyére. Kétezer orosz mérnök és szakmunkás építi például azt a busehri atomerőművet, amelyet a sah kormányzata még nyugatnémet segítséggel kezdett el. Az amúgy nem túlságosan versenyképes orosz ipar igencsak rá van szorulva az ilyen megrendelésekre, nem is szólva az orosz költségvetésről. (Az év végén Moszkva egy milliárd dollár értékben adott el Teheránnak egy egész rakétavédelmi rendszert, nem kis megrőkönyödést okozva Nyugaton és Izraelben.) Nem csoda hát, hogy mind Kína, mind pedig Oroszország erősen húzódozott attól, hogy az iráni atomprogram ügyét a BT elé utalják. Az ugyancsak ezen grémium által kimondható Irán-ellenes szankciók kapcsán pedig kifejezetten elutasítóak voltak.

Jókora meglepetést keltett ez után az, hogy a BT öt állandó tagjának és Németországnak a külügyminisztere e hét keddjére virradóra Londonban egyezségre jutott: felkérik a NAÜ-t, hogy a kérdést terjessze a Biztonsági Tanács elé. A kérdés az, miért adta be a derekát Oroszország és Kína. Nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény, hogy mindkét állam elismert és „engedélyezett” atomhatalom, s ezért nem áll érdekében, hogy az ilyen fegyverrel rendelkező országok száma tovább növekedjen. (Hiszen azzal saját viszonylagos politikai súlya csökkenne.) Másfelől pedig kijelentéseivel Ahmadinezsád túlságosan nyilvánvalóvá tette az iráni atomfegyverkezés veszélyességét ahhoz, hogy azt le lehessen kicsinyelni.

Ugyanakkor azonban további gondolkodási időt adtak Teheránnak. Mert ha a NAÜ viszonylag hamar a BT elé utalja is az ügyet, annak – moszkvai javaslatra – márciusig várnia kell az iráni „atomdosszié” felnyitásával. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter egy nappal a londoni döntés után máris úgy nyilatkozott, hogy a BT csak tájékoztatást kap az ügyről, de döntést nem hoz. Az „atomdosszié” ezek szerint továbbra is a NAÜ ügye marad. Ugyancsak Lavrov beszélt arról, hogy a közeljövőben orosz és kínai diplomaták utaznak Teheránba, hogy az öt állandó BT-tag nevében a NAÜ-vel való együttműködésre buzdítsák vendéglátóikat. Li Csao-hszing kínai külügyminiszter is úgy foglalt állást, hogy az iráni atomprogram vitáját a NAÜ keretein belül kellene rendezni. Grigorij Bergyennyikov, Moszkva állandó képviselője pedig tegnap a NAÜ kormányzótanácsának ülésén is azt fejtegette: Moszkva helyesli, hogy a BT-t tájékoztassák, azt azonban már nem, hogy az ügyet kivegyék a NAÜ hatásköréből, és azt sem, hogy a BT szankciókról döntsön.

Iránnak természetesen ez a kompromisszumos megoldás sem nyerte el a tetszését. Golaremza Agazadeh atomenergetikai ügyekben is illetékes alelnök a londoni határozatra reagálva kijelentette: semmiféle jogi alapja sincs annak, hogy a dolgot a BT elé vigyék. Laridzsáni főtárgyaló szerint pedig az „atomdosszié” átutalása az üggyel kapcsolatos diplomáciai erőfeszítések végét jelentené. Laridzsani egy nappal később már a konkrét ellenintézkedésekről is beszámolt. Eszerint Irán ez esetben felújítaná az ipari méretű urándúsítást és megakadályozná, hogy a NAÜ-ellenőrök előzetes bejelentés nélkül vizsgálódjanak atomlétesítményeiben.

Mi várható, ha Irán ügye a BT elé kerül? Mint mondtuk, ez a szerv komoly nemzetközi szankciókat hozhat Teherán ellen. Ezt azonban Oroszország – és feltehetően Kína is – ellenezné. Sőt, kétséges az is, hogy Európa rászánja-e magát ilyenekre. Mert igaz ugyan, hogy Irán függ a fejlett világtól, ám legalább ennyire igaz az is, hogy az is függ tőle. Hiszen a Föld harmadik legnagyobb olajkészletének és a második legnagyobb földgázkészletének birtokosáról van szó!

KERETBE!!!

Izraeli vélemény

Megkérdeztük David Admon urat, Izrael budapesti nagykövetét, mi a véleménye az Irán körüli atomvitáról, illetve arról, szándékában áll-e országának katonai erővel fellépni az ezzel kapcsolatos veszélyek ellen.

– Izrael már három éve felhívta a figyelmet az iráni atomfegyverkezés veszélyeire, ám a világ nem hallgatott ránk. E helyzet csak lassan változott. Az irániak szerint ők csak energetikai célból foglalkoznak az atomtechnikával. Mi azonban feltettük a kérdést: mi szüksége van Iránnak nukleáris energiára, amikor annyi, de annyi olaja van? Aggodalmat keltett bennünk az is, hogy Iránnak nagyhatótávolságú rakétái vannak, olyanok, melyekkel nem csak Izraelt képes elérni, de mást területeket, köztük Európát is. Az európaiak sokáig ezzel sem törődtek, de most már őket is nyugtalanítja a dolog. Hozzájárultak ehhez az iráni elnök nyilatkozatai is, melyek szerint Izraelt le kell törülni a térképről, de legalábbis át kell telepíteni Németországba. Izrael megpróbálta megértetni a világgal: ez, a harmincas évek Európáját idéző szellemiség, nem csak őt fenyegeti. Ezt a már a világ is kezdi érteni – erről tanuskodik az is, hogy az iráni atomprogram ma a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ülésének témáját alkotja. És joggal: az iráni elnök ma még csak Izrael ellen fenekedik, de holnap már hasonlókat mondhat a keresztény világról is. Nem is olyan régen még Irak is hasonló veszélyt jelentett: az Öbölháború idején rakétákkal lőtték Izraelt és ezek csak azért nem voltak felszerelve atomtöltettel, mert ilyennel Szaddám Huszein nem rendelkezett. Most már világos, mennyire igaza volt Izraelnek, amikor 1981-ben lebombázta Irak atomközpontját – fejezte be rövid nyilatkozatát az izraeli nagykövet.