Forrás: NOL

Népszabadság * N. Kósa Judit * 2006. február 2.

A Köztársaság Házát javasolta megépíteni lapunknak adott első interjújában az akkor friss kulturális miniszter, Bozóki András. Tavaly márciusban épp a tizenötödik évfordulóját ünnepeltük az 1990-es első szabad választásnak, aktuális volt hát a gondolat: létesüljön emlékhely, ahol szembenézhetünk a rendszerváltással, tisztázhatjuk magunkkal és egymással, amit e felemelő és emberpróbáló történelmi időszakról gondolunk.

A terv azonban nem keltett érdemleges visszhangot, a közélet szereplői semmit sem tettek, hogy az ünnepekben bővelkedő naptár legalább egy újabb fontos dátummal gazdagodjék. Az emléknap és az ünneplésre alkalmas szimbolikus tér hiánya azonban egyre fájóbb. Hiszen a második köztársaság kikiáltásáról való tegnapi megemlékezés óhatatlanul ugyanazt a gondolatot ébreszti az emberben, mint a múlt pénteki holokauszt-emléknap vagy a kommunizmus áldozatainak nemsokára következő emléknapja. A tisztázás nyugalmát elsöpri a bizonytalanság kellemetlen érzése. Mert tudjuk jól, a magántörténelmünkben mindnyájan szembesültünk azokkal a sorsfordulókkal, amelyeket ezek a napok jelképeznek. De azt is tudjuk, a sok magántörténet sosem állt össze közös történelemmé. Olyanná, amelyben ott van hőstett és bűn, ők és mi – egyszóval elfogadható nemzettörténelemmé, amely végre a diktatúrák által ránk kényszerített, hamis kánonok helyére állhatna.

Az elmúlt tizenöt évben egyetlen lépést sem sikerült tennünk ebben az irányban. A rendszerváltás ünneplését lehetetlenné teszi a szekértáborok végletes szembenállása. Ami viszont útját állja annak, hogy következetesen visszafejtsük a történelem fonalát. Hisz amíg nem beszélünk érdemben a rendszerváltásról, addig nem tudjuk tisztázni viszonyunkat a Kádár-korhoz. S míg egymásnak ellentmondó, de egyenként óhatatlanul hamis képet dédelgetünk a félmúltról, nem tudunk relevánsan beszélni „56-ról, a Rákosi-diktatúráról, a koalíciós évekről, a felszabadulásról, a holokausztról, a Donról és a Horthy-rendszerről sem. Emléknapjaink üresek, megemlékezéseink hamisak lesznek. Ahogy ez már megtörtént „48 ürügyén, amikor a politikai elit pártmegoszlás szerint ünnepelte Széchenyit, Kossuthot vagy épp Deákot, s miként ez megesett a millennium eszmeileg zavaros, habár pompás megülésekor is.

Bő fél év múlva „56 jubileumának jön el az ideje. Épp az elmúlt napok hírei igazolják, mennyire keveset tudunk, milyen keveset beszéltünk eddig azokról a fél évszázaddal ezelőtti hetekről. Hiába, hogy a legjelesebbeket tömörítő emlékbizottság készíti elő az ünnepet, ha mi mindmáig nem tisztáztuk viszonyunkat a sorsfordító történésekhez, következményeikhez. Hiába, hogy emlékmű készül, színdarabokat mutatnak be, könyveket adnak ki és vetélkedőt szerveznek a gyerekeknek, ha a megélt vagy megörökölt „56 képe szétfeszíti a hivatalos ünnep kereteit. A megemlékezésnek csak akkor lesz értelme, ha segít szabadulni a kibeszéletlenség görcséből; ha segít eljutni oda, hogy igaznak és a közös történelem részének fogadjuk el végre egymás történeteit.

Ezért kellett volna a Köztársaság Házával kezdeni.