Forrás: UNOMiért is fontos a München című film? Igen, a bemutató óta sokszor hallhattuk, hogy azért, mert úgy mutatja be a múlt borzalmait, hogy tanulni lehessen belőle. Illetve emléket állít az elhunyt sportolóknak, akiknek annyi volt a bűnük, hogy izraelinek születtek. Ez mind igaz. Azonban van egy olyan momentum is, amely ugyan önző, ám valós.
Ugyanis a München végre egy olyan jelentős film, amelyet nagy részt Magyarországon forgattak, így nem kell már az Underworld-re, vagy a félresikerült Kémjátszmára gondolnunk, ha itt forgatott amerikai produkciókról van szó. Ami pedig fontosabb, hogy a film alapjául a Kanadában élő magyar író, Jónás György Bosszú című könyve szolgált. A film hitelességét nem csak a korabeli filmbejátszások erősítik, hanem olyan apró részletek is, mint például a Belmondo-plakát, a zene, a valóban korhű autók és ruhák. Nem a legújabb modellek furikáznak az utcákon, hiszen ne felejtsük el, egy kor aktuális divatja általában több éves, a megjelenő modellek és szabások egyaránt régebben kellett keletkezzenek, mint az idő, amelyben a film játszódik. A kameramozgások is felidézik a kor sémáit, Spielberg nem egyszerűen bemutat, hanem idéz, hangulatot teremt, hogy az is megértse a viszonyokat, aki még nem élt akkor. A főszereplő Eric Bana, akinek most végképp megbocsáthatjuk a Hulk-ban elkövetett rettenetet. Vérbeli színésszel van dolgunk, aki meggyőzően alakítja karakterét, persze aki látta a Chopperben, az tudja, hogy mire képes. A másik kiemelkedő szereplő Daniel Craig (James Bond következő megformálója), aki elvakult, és elszánt izraeli ügynökként jelenik meg, de mindenképp három dimenziós, érzékelhető emberként. Túl összetett a téma, hogy a film kitérjen minden szegmensére, talán ezért is koncentrál a rendező inkább az egyénre, a lelki vívódásra. Ami a könyvben narratív módon jelenik meg, azt itt hangulati eszközökkel kellett megformálni. Kétféle idő találkozik a vásznon. Az egyik Avner szubjektív ideje, a másik az objektív idő, amelyben az események gyors egymásutánban következnek. Az egyik gyilkosság után láthatjuk, ahogy Avner vívódik a kötelességtudat, és a családszeretet között, majd a következő jelenetben már hónapok teltek el. Ez a sűrítés teszi, hogy a film pörög, ugyanakkor a belső idő megjelenése segít a problémák mélyére kerülni. Sokszor visszatérő képi elemek az izraeli sportolók megölését bemutató flash-back képsorok, amelyek megpróbálják vizualizálni az erőszakot, amelynek ártatlan emberek esnek áldozatául. A filmben Avner tépelődő alkat, aki folyamatosan kérdéseket tesz fel önmagának a gyilkosságok helyességét illetően. A könyvben ez nem így jelenik meg. Ott ugyanis a főszereplő egy pillanatra sem torpan meg a morális önmarcangolás okán. A valóságban – ha hihetünk a könyvnek, és a korabeli tanúknak – az izraeliek felfogása annak az ábrázolásnak felel meg, ahogy a filmben Avner édesanyját láthatjuk. Az izraeli asszony sztereotípiáját figyelhetjük meg, aki nem tesz fel kérdéseket, elfogadja, hogy olyan korban élünk, ahol a férfiaknak néha ölni kell. Az például elég valószínűtlen, ahogy Avner felesége reagál, aggódva és kérdéseket feltéve férjének. Ez már a hollywoodi máz, amely azért kell, hogy könnyebb legyen elfogyasztani a belé rejtett keserű pirulát. Ez amúgy is jellemző a filmre. Minden egyes kényes kérdést követően találkozhatunk valamilyen feszültségoldó elemmel, ami nem igazán illik bele a film menetébe, de hát nem is dokumentumfilmet kívántak forgatni a készítők. Az a film legjobb része, amikor Avner és csapata egy olyan helyen talál szállást, ahol egy palesztin terrorista csoport is tartózkodik. Maga a szituáció a maga tragikomikus voltával igazi ikonjává válhat a filmnek, hiszen ez a kettősség segíthet feldogozni a borzalmakat. Ahogy a két csapat fegyvert fog egymásra, azt fontolgatva, hogy akkor most lőjenek-e, vagy sem – ez maga a feszültség. Ekkor az egyik izraeli azt ordítja, hogy ők bizony az ETA soraiból valók, majd mikor rájön, hogy van velük egy szőke, kék szemű ügynök is, akkor rá mutatva azt mondja, hogy ő pedig dél-afrikai – ez pedig a feloldás. Sőt, maga az emberi természet, az önvédelem primer szükségletének hasonlata, ami mind a két embercsoportot mozgatja. Ezt követi egy beszélgetés Avner és az arabok vezetője között, ami kulcsmondatokat tartalmaz. És kiderül, hogy ez a harc bizony soha nem fog lezárulni, amíg egyik oldal sem képes megérteni a másik indítékait. A film vége felé látható egy hosszú képsor, amint Avner a feleségével szeretkezik, azonban nem hagyják nyugodni a démonai, és az extázist egyfajta agóniaként éli meg. Ez a jelenet is összekeveredik az izraeli sportolók meggyilkolásának képeivel, a fájdalomtól eltorzuló arcok reflektálnak Avner mimikájára Furcsa képek, epikus hagyományok felelevenítése, szívszorító zene. A siker receptje. Spielberg megpróbálja bemutatni mind a palesztin, mind az izraeli oldalt, ami valójában egy lehetetlen feladat. Talán éppen ezért is nagyszerű a film, amely nem hoz egyértelmű ítéletet, azt meghagyja nekünk, nézőknek. Inkább emléket állít, gondolatot ébreszt. Kérdés, hogy még hány filmnek kell elkészülnie az arab-izraeli témában ahhoz, hogy valóban mérvadó és pozitív előjelű változások következzenek be. Erre a válasz lehet szkeptikus, és bizakodó egyaránt, de azt magunkban kell megtalálnunk. Nem földért folyik már a harc, hanem elvekért, amelyek mentén a harcoló felek élnek, az eddig elhunytak lelki üdvéért, és a még meg nem születettek békéjéért. Kérdés, hogy valóban a harc-e a módja egy lehetséges béke megteremtésének? Valószínűleg nem. Varga Sándor
München Munich, színes, amerikai film (2005), 164 perc Rendező Steven Spielberg Főszereplők Eric Bana, Daniel Craig Szereplők Ciarán Hinds, Mathieu Kassovitz, Geoffrey Rush, Marie-Josée Croze, Moritz Bleibtreu, Michael Lonsdale, Mathieu Amalric Árók Eric Roth, Tony Kushner Gyártó Dreamworks, Universal Pictures Hazai bemutató 2006. január 26. Költségvetés (+marketing) 70 millió dollár Forgalmazó UIP-Dunafilm
