Forrás: ÉS

BÁRON GYÖRGY

Rekonstrukció

Film

Most megpróbálom röviden elmesélni a történetet, ami nem lesz könynyű, mert szövevényes, sokágú-bogú história ez, tele sötét, nyugtalanító rejtélyekkel. Kelet-európai alaptörténetről van szó, amely rólunk szól, s ebből a szempontból esetleges, hogy közelebbről a baráti Romániában játszódik, bár a színtér ad némi lokális ízt az eseményeknek. Ha valaki meg szeretné tudni, mi történt errefelé a „fény századában” – ahogy a századelőn az álmodozók az eljövendő huszadikat nevezték -, annak ezzel az igazmesével meg kell ismerkednie. Könnyű az utókor dolga, hiszen a szép históriát híven megőrizte a filmszalag, lévén a fény százada nemcsak a villamosságé, hanem a mozgóképé is: a modern legendaírók, akik számára minden művészetek közül legfontosabb a film volt, dicséretes buzgalommal örökítették meg mítoszaikat celluloidon az öröklét számára. Ez történt a nagy kommunista bankrablással is, amit a lelkes pártpropagátorok még azon melegében, 1959-ben filmre vittek, cinema verité (eredetileg: kinopravda) stílben, enyhe neorealista beütéssel, vagyis eredeti helyszíneken és eredeti szereplőkkel. E régi, kopott tekercsek felhasználásával készítette el néhány éve A nagy kommunista bankrablás című filmjét Alexandru Solomon, kutatásokkal, utólagos interjúkkal egészítve ki az eredeti anyagot. A mű tavasszal elnyerte a Mediawave fődíját, s mostantól a mozikban is látható.

Szóval, ahogy ígértem, a történet: 1959 nyarán Bukarestben fegyveresek 1,6 millió lejt rabolnak el a Román Nemzeti Bank pénzszállító autójából. Akkoriban Romániában nem létezett szervezett bűnözés, pontosabban csak egy, a hatalomé: a bűn ugyanúgy állami monopólium volt, mint a vasgyártás, a kiskereskedelem, a pénzhamisítás, a prostitúció és a filmipar. A börtönök, internálótáborok zsúfolásig tömve kétes elemekkel, s lám, fegyveres rablók rohangálnak a bukaresti utcákon, fityiszt mutatva az igazságszolgáltatásnak. Mindez csak azért eshetett meg, mert a farkasok báránybőrbe bújtak, s fondorlatosan elaltatták a szervek éberségét. Kiderült ugyanis, fehéren-feketén, hogy a rablóbanda magas rangú zsidó pártemberekből verbuválódott, akik a belügybe és a Securitatéba is beférkőztek. Az ebül szerzett pénzzel obskúrus politikai céljaik voltak, külföldre készültek, cionista szervezetet létrehozni – ami csekély eredménnyel kecsegtethetett, ha belegondolunk, hogy a román lej az Elbától Nyugatra már fityinget sem ért, még papírnak sem lehetett használni, mert mocskos volt és foszladozó. De ezt akkor nem firtatta senki, elvégre az eljárás alá vontak egytől egyig önként bevallották szörnyű bűnüket, ahogy ez mifelénk szokás. Lélekmarcangoló bánatukban még azt is elvállalták, hogy főszereplői lesznek az önnön bankrablásukról forgatott oktató célzatú filmnek, ami amolyan dokumentum-játékfilmnek ígérkezett, évtizedekkel megelőzve a Budapesti Iskolát és a dán Dogmát. Állítólag azt ígérték nekik, átélt alakításukért cserébe elkerülhetik a bitót (soha magasabb honoráriumot), ám a Szeku filmművészeinek a valósághűség fontosabb volt a mocskos alkunál: a filmben kivégzett szereplők (heppiend) a valóságban is elnyerték méltó büntetésüket.

Alexandru Solomon, aki eddig főleg operatőrként dolgozott, kiásta ezt a páratlan filmkincset az archívumok mélyéről, s alaposan utánajárt a történéseknek. Meg fognak lepődni: az utólagos kutatások fényében a büntetőeljárás nem tekinthető makulátlanul jogszerűnek. Nemcsak a tetteseket, hanem ismerőseiket, családtagjaikat, szomszédaikat, továbbá a tanúkat, azok ismerőseit, családtagjait, szomszédait is szigorú eljárás alá vonták a Securitate kínzókamráiban, olyan eréllyel, hogy többen közülük el sem jutottak a tárgyalásig. Solomon interjúiban a túlélők idézik föl a szocialista igazságszolgáltatás őrlő gépezetét, amelyhez képest egy hollywoodi horrorfilm szelíd tündérmese kisdedeknek.

Hogy végül is mi történt valójában, azt soha nem tudjuk meg. A Szeku maga rabolta ki a pénzszállítót, hogy antiszemita kirakatpert kreálhasson (s mellesleg némi készpénzhez jusson)? Vagy valódi rablók tették, s ezt varrták az elvtársak az elvtársak nyakába? Történt-e egyáltalán rablás, vagy az egész puszta kitaláció, úgy ahogy van, az elejétől a végéig?

Ennél is érdekesebb kérdés, hogy amit látunk – mármint Solomon műve, azaz az archív filmtekercsek és a mai interjúk -, dokumentumfilm-e, vagy fikció. Míg a ma divatos áldokumentumfilmek rendre lelepleződnek, addig Solomon oknyomozó interjúi és a régi filmbejátszások egyaránt hiteleseknek tűnnek. Igazából, persze, mindegy, hogy e tanulságos, kerek történetnek van-e valóságalapja. Elvégre minden koncepciós pör színház, megírt forgatókönyvekkel, előre elpróbált és eljátszott szerepekkel – elválaszthatatlanul keveredik bennük a hagymázos fikció és a véres valóság. A hazugság színpadán járunk, ahol semmi sem igaz és minden valódi. Korunk meghatározó élménye ez – ezért kelet-európai alaptörténet A nagy kommunista bankrablás.

Az eredeti, 1959-es propagandafilm címe – Rekonstrukció -, ha öntudatlanul is, de alighanem erre a különös ambivalenciára utal. Ismerős a cím valahonnan: minden idők talán legjobb-legismertebb román filmjének, Lucian Pintilie 1969-es komor, súlyos remekművének volt ugyanez a címe: Rekonstrukció. Pintilie hosszú ideig betiltott játékfilmje egy bűneset felidézéséről szól, amelyben a gyanúsítottak játsszák el, újra és újra, a bűntettet, s ebbe belehalnak.

Megérzés csupán? Vagy a Mester tudott valamit? Újabb kérdések, amelyekre nincs válasz.

(A nagy kommunista bankrablás. Román film. Rendező: Alexandru Solomon.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám