Forrás: ÉS

SZÉKY JÁNOS

Gerillakabaré

Méd levelek

Voltam én is kampányfőnök. Egy apró, középutas pártot képviseltem a rendszerváltás romantikus forgatagában, és máig emlékszem a merev undorra az eladdig tisztelt és becsült rádiós szerkesztő arcán, amikor a megfelelő papírokkal fölszerelve közöltem, hogy mostan pedig szeretnénk fölvenni háromperces hirdetésünket a stúdióban. Az volt az arcára írva: „Kik ezek? Csak az életemet keserítik meg.” Egy másik emlék a Külső-Ferencvárosból való: A/4-es, fénymásolt szórólapunkat kívántuk fölragasztani egy üresen maradt falfelületre, de nem volt elég hely, úgyhogy kénytelenek voltunk némi átfedéssel láthatatlanná tenni egy másik párt hirdetményének bal szélét. Abban a pillanatban előpattant egy bácsi a semmiből – kimoshatatlan cipzáras dzsekijét, a keményen összeszorított állkapocs és a szájzug körüli petyhüdt, szalonnás bőr kontrasztját aztán tömérdek politikai megmozduláson láttam viszont – és egy későbbi parlamenti párt nevében felszólított, hogy igazoljuk magunkat. Miután megérttettük vele, hogy becsületes politikai erő volnánk, még korholt egy darabig, hogy miért hányunk fittyet a demokratikus illemnek. „Az MDF-nek ott vannak a franciák, a kommunistáknak a pártvagyon, az SZDSZ-nek a Zsidó Világszövetség, legalább mi, becsületes magyar emberek tartsuk össze.” Jó – mondtuk, és elváltak útjaink.

Mintha tegnap történt volna. Ágy gondolhatják azok is, akik manapság a kampánypénzelést szabályozzák. A pártok – e nézetkör szerint – ártatlanok és (mármint maguktól) pénztelenek, mint a mezők liliomai. Ami forrásra szert tehetnek- az államtól, illetve lelkes tagjaik szerény hozzájárulásaiból -, azt politikai teljesítményükkel szolgálják meg, annak pedig a választási eredmény a mércéje. Lényegében ez szabja meg, hogy a következő kampányra mennyit költhetnek – és a kampány sikere, régi babona szerint, egyenes arányban van a ráfordított összeg nagyságával. Ez a mechanizmus önmagában is a nagy pártok még nagyobbá válásához és a kicsik elhalásához vezet, a szabályozás kiötlői s helybenhagyói szerint kétségtelenül demokratikusan, mert az a jó, ha az egyszerű választópolgárnak nem kell túl sokat gondolkoznia döntésén, jövője latolgatásában nem zavarják apróbb pártok berepülései. A gondolkodásra fordított idő és energia zsugorodásának eredménye pedig nem más, mint a kampány elhülyülése.

Amint valamennyien láthatjuk.

Ám ezzel nem ér véget a szomorú politikai kabaré. A természetes kiválasztódásnak ez a logikája – pusztuljon a gyengébb! – sajátos ellentétben van azzal a ténnyel, hogy a kampányszabályozás egy kapitalizmusról tudomást sem vevő, egalitárius társadalombölcseletben gyökerezik. Eszerint Magyarországon nincsenek gazdag emberek, sem befolyásos, az államtól immár független gazdasági érdekcsoportok. Vagy ha vannak is, pofátlanság a részükről, ha súlyukhoz mérten akarnak beavatkozni a politikába. Pártnak csak az adófizetőktől és áldozatkész, egyenlő vagyoni helyzetű és befolyású hívektől származhat pénze. Nos, lehet, hogy úgy van jól, ha a gazdagok és hatalmasok akaratérvényesítését a törvény és a pártok megakadályozzák – de a valóságban nem megy az ártatlan liliomkodás, és ezt a törvényhozók meg a pártok is tudják jól. Ezért a kampányidőszak során e témában hirtelen rájuk törő baloldaliságot kénytelenek vagyunk képmutatásnak tekinteni.

Annál is kevésbé hiteles az ártatlanság, mert a mindenkori kormányzatnak törvényes lehetősége és a pártokhoz képest temérdek pénze van arra, hogy saját tevékenységét reklámozza, ez pedig behozhatatlan hátrányt jelentene a mindenkori ellenzéknek. A lehetőséggel az előző kormány éppen úgy élt, mint a mostani: ne feledjük 2002 elejének avatási hullámát, a Magyar Fejlesztési Bank Széchenyi-mondakörrel vegyülő hirdetésözönét, és lássuk a „Lendületben az ország” mottójú posztereket. Mit tehet az ellenzék? Gazdag emberekre támaszkodik, de lehetőleg titokban, fedve, a törvényes tiltás miatt. Ezért, ha lehet, elejét venné a kampányfinanszírozás átláthatóságára irányuló minden törekvésnek, míg a kormányoldal kaján örömmel mutat rá a minduntalan lelepleződő trükközésre. Ugyanekkor az ellenzék hevesen támadja a kormányzat nyíltan kampánycélú önreklámját, a másik fél pedig a vállát vonogatja: jogom van hozzá, és ugyan, kérlek, ti nem költöttetek rá sokszor ennyit? Kormányváltás esetén nyilván szerepet cserélnének.

Szakavatott elemzők a Magyar Vizsla-szerű akciókat a kampány kiszervezésének nevezik, mások a marketingszakmából ismert gerillakampányt emlegetik, szerintem egyszerűen a szükségszerűen felülkerekedő hülyeség és erkölcstelenség tobzódásáról van szó. Amikor a BKV leszedeti reklámfelületeiről a meglehetősen előnyös Demszky-fotókat az igen bárgyú viccekkel együtt, valójában ugyanazt a logikát követi, mint az ellenfél. Mely logika szerint a kormány (a miénk, persze) jó, a kapitalizmus rossz. Pedig mennyivel erkölcsösebb volna legálissá tenni a kampányfelajánlásokat, netán bizonylatot is kérni róluk, névvel, lakcímmel, adószámmal, és nem bohócokon meg rutintalan kampányfőnökökön gúnyolódni napestig. Mert így csak annyit látunk, hogy magasztos erkölcsöket hirdető politikusok sutyiban adósai valakinek. Hogy kinek, az talán 2010-ben derül ki.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám