Forrás: ÉS

SCHEIN GÁBOR

(bojtorjáncsillag)

hol vagytok szárnyas bojtorjánszavak,

a levegő résein át suhanó mindenütt

célba találó gyorsak? visz benneteket

hajába ragadva mint indiántollakat a néma,

visz tébolyult sötétben hellász-nővérhez,

hogy ölén a bojtorján phallosszá változzék.

de hol van ki új kezet ad neki és lábat?

hol van ki a magányos szigetre lép

és táncba hívja? hol van aki érte

kikerekíti az álom óráit, s mint dárdát veti

önmagát a csónakos testébe? hellász-nővér halott –

és megy a néma, délnek indult, de északra jut,

megy és pocsolyából oltja szomját, megy pirnába

nitsche professzorhoz, ki nem rokona a nagy

filozófnak, ő ért az álom művészetéhez:

gázzal altat és kényszergyógykezel, agyakat küld

a hercegi szarv gyűjteményébe: „mert nem azt

kell tagadnunk”, mondja, „hogy lelki életünknek

vannak homályos régiói, hanem hogy ezek

bármiben hasonlítanak a zsidók, a négerek,

az indiánok és a közönséges idióták lelki életének

homályos vagy akár fejlettebb régióihoz”.

és nitsche professzor helyét 1940-ben

átveszi doktor schumann, ó a nevek, a nevek,

háromszor boldog, ki neveket sző a dalba,

és ő most már naponta száz bolondot öl meg,

száz bojtorjánt borotvál le, száz indiántollat ad

enni a molyoknak, száz agyat küld a

hercegi szarvnak heidelbergbe, szigorúan

kutatási célra. és a hercegi szarv naponta

százszor elélvez. de az agyakban tovább hat

az ampullák mérge, a legnagyobb csönd közepette

apotropaikus hangokat hallanak és dalolják:

„vagyholsza jánnyas torbojszár vaktok

lehagő suvenó átin seréa gyordenütt

célta baláló minsak”, míg a néma koponyája

belé nem hasad, és szét nem szórja

magvait a bojtorján mint csillagokat.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám