Forrás: ÉS

VÁRI ATTILA

A főhadnagy úr karácsonyai

Levelet hozott a posta. Nem nagy ügy, máskor is hozott. De ez a levél különleges volt külalakját tekintve is. Nem volt valódi borítékja, magát a levélpapírt hajtogatták össze. A rengeteg színes bélyeg szinte eltakarta a címzést, s a feladó nevét csak úgy lehetett kibetűzni, hogy előbb hajszárítóval leolvasztottam a bélyegeket.

A küldemény föladója: Ambrosius atya, Neembucu tartomány, San Pedro szeretetház, Paraguay.

„Tisztelt Uram,

véletlenségből került a kezembe az az újság, amelyben Ön beszámol, egy, a foksányi állomás mellett talált, a hajdani pakuratároló gödörben mumifikálódott magyar katonatiszt holttestéről.

Magam is, bár végzettségemet tekintve antropológus jezsuita paptanár vagyok, tábori lelkészként szolgáltam a háborúban, tagja vagyok a Frontharcos Szövetségnek, de ez esetünkben elhanyagolható dolog.

A negyvenes években kerültem Chilébe, ahol a prekolumbiánus-korszak múmiáival foglalkoztam részletesen. Ön bizonyára hallott azokról az Andokban fagytól konzerválódott, többnyire gyermek-múmiákról, isteneiknek fölajánlott áldozatokról, amelyek igen nagy számban kerültek elő a magashegység területén.

Akkortájt még nem létezett DNS-vizsgálat, így csupán feltételezhettem azt, amit ma kételyek nélkül állíthatok: ezek a múmiák, életkoruktól függetlenül, valamennyien egypetéjű ikrek voltak. Ne kérdezze, hogy lehet több száz iker, az orvostudomány ma is csak az ötös ikrek életben tartásáig jutott el, de föl kell tételeznem, hogy ezek az áldozatok éppen azért lehettek kultikus ajándékok, mert születésük, egészen pontosan létezésük, már eleve kiemelte őket a halandók közül.

Azért keltette föl figyelmemet az Ön újságcikke, mert néhai rendtársam, Hyacintus atya, aki 1952-ben az Önök városában temetett egy magyar katonatisztet, és aki aztán geodétaként vett részt az Andokbeli feltárásokban, azt mondta, hogy az a sóból kiásott múmia kételyeket ébresztett benne. Az volt az érzése, hogy azt az arcot már nagyon sokszor látta.

Kérdésem a következő: lehetséges lenne genetikai vizsgálatot végeztetni a két katonatiszt maradványain, esetleg összevetni olyan genetikai anyaggal, amely esetekben az újratemetéseknél kiderült, hogy a földi maradványokat magukénak vallók és a kiásott, ismeretlen hősök között nem áll fönt rokonsági kapcsolat?

Ma már nem lehetetlen az, amit kérek. A Don-kanyar sírjait is vizsgálni lehetne, az ukrán hatóságok is áldozatoknak, nem pedig fasiszta betolakodóknak tekintik katonáinkat.

Válaszát várja és Önt ismeretlenül is üdvözli Ambrosius atya.

2004. december 24., szenteste.”

– A nagyanyám orpington tyúkja egeret ehetett, mert olyan kicsi tojást tojt, mint egy kecskegubics. Ez pontosan 1952. november végén történt – mondta nevetve az öregasszony. – Ezt nagymama nagyon rossz jelnek tartotta. Nagymama babonás volt. Én nem igazán. De amikor feltörtem a tojást, nem volt fehérje, a sárgája pedig olyan volt, mint egy érem. Férfiarc profilját lehetett kivenni, ha teljesen oldalról kapta a fényt. Öregebb arc volt, mint a sógoromé, de én felismertem. Olyan volt pontosan, mint az az arc, azon a szörnyű temetésen, amikor csak messziről láttam a sógoromat, és nagymama azt mondta, meghal egy férfiember a családban – mondta az öregasszony, Héder Mária, akit majd később én is nagymamának fogok szólítani, s aki olyan öreg volt, hogy senki sem hitte volna el, hogy valaha volt neki is nagyanyja. – Én akkor, amikor feltörtem a tojást, már tudtam, hogy a sógorom, a Főhadnagy, a városban van, de nem kereste föl a gyermekeit, sem az anyósát, anyámat, ahol pedig én vártam. Mert az első perctől, kamasz lány koromtól szerelmes voltam belé. Azt szerettem volna mindig, ha engem vesz el, és, hogy meghalt közben a nővérem, akadályát sem láttam a házasságnak. Azt gondoltam, együtt neveljük a két gyermeket, s ha nekünk is születnek, akkor ők többek lesznek, mint féltestvérek, mert első unokatestvérek is egyben. Szerettem nagyon. Ő volt az életem első és egyetlen szerelme. Kerestem Foksányban a sírját, de senki sem tudta, vagy inkább senki sem akarta megmutatni, hol vannak eltemetve a foglyok.

Az öregasszony fényképeket mutatott. Nagyon csinos, minden porcikájában érzéki, tizenéves lány pózolt az ismeretlennek. Olyanok voltak a felvételek, hogy semmi sem zavarta kortalanságukat. Sem divatjamúlt ruhák, sem a frizura nem árulkodott arról, hogy több mint ötven éve állította be valaki a fényeket. Csak a hajdani színes film minősége miatt lehetett megállapítani, hogy a háborús évek korai színes képét tartja kezében az ember.

– Ő is szeretett. Azért fényképezett így, de soha sem történt közöttünk semmi. A nővérem a második szülés után teljesen megzavarodott, zárt intézetbe került, s ritka, világos pillanataiban öngyilkos akart lenni, ami aztán sikerült is neki… De higgye el, nem voltam a sógorom szeretője – mondta az öregasszony, és kivette a kezemből azt a képet, amelyet akár két napja is készíthetett volna valaki egy mai lányról. Meztelenül támaszkodott egy virágzó almafa törzsének, s hasán, mint egy tenyér lenyomata, egy virágfürt árnyéka látszott.

– Ugye nagyon szerethetett? – kérdezte az öregasszony, s én éreztem, hogy át kell értékelnem, a születésem előtti kor szemérmességéről alkotott világképemet.

Ágy öregen is szép volt az arca. Festetlen hajába egyetlen ősz szál sem keveredett, s foszforosan zöld szeme olyan fiatalosan csillogott, hogy ha nem tudtam volna, hogy majdnem nyolcvanéves, a hangja s a szeme alapján azt hihettem volna, hogy egy fiatal nővel beszélgetek.

Akkor még nem ismertem az unokáját, Petrát, s csak azért kerestem föl, mert a temetőgondnokság bejegyzései szerint 1952. november 29-én, a héderi Héder család kriptájába temették el az utolsó ismert világháborús hősi halottat. A temetésről hallottakat, amit az öregektől, korabeli szemtanúktól lejegyeztem, akár egyetlen népmese változatainak tarthattam volna. Ágy hát olyantól szerettem volna megtudni valamit, aki némileg érintett ebben a kérdésben.

Annyit mindenesetre kihámozhattam a városi folklór történetekből, hogy nem sokkal a temetés után hajtóvadászatot indítottak a szökevény hadifogoly Főhadnagy bekerítésére, aki az elhagyott téglagyár mögötti agyagbányába menekült, s aki a lövöldözésben fejsérülést szenvedett, úgy, hogy öntudatlan, félholt állapotban rakták föl arra a szovjet katonai tehergépkocsira, amelyen:

– Bizonyára már útközben meghalt, mert a későbbi vallatásokon múlt időben beszéltek róla – mondta egy idős férfi, s talán ugyanazon a napon értesültem arról, hogy Foksányban mumifikálódott holttestre bukkantak.

Akkor már egy éve készültem arra, hogy megírjam a szovátai múmia történetét, s a Héder családnál tett gyakori látogatásaim közben ismertem meg Petrát.

Nem esik, és nem is zivatar tombol. Ez maga a váratlan vízözön. Egyetlen piciny felhő lóg a város fölött, mégis hatalmas, függőleges úszómedence feszült az ég és föld közé. A csatorna, mintha mesterségéhez értő zongorahangoló vagy orgonaépítő állította volna be a derékszögben földet érő óarany színben ragyogó rézcsövet, úgy önti magából a vizet, hogy közben a hajlatokba szorult levegő asszonysírásra, olykor visításra emlékeztető hangokat hallat. Igazi siratóének.

Az ember hajlamos arra, hogy képzelődjön, a lehetetlenségig fokozva a közelmúlt vagy távolabbi események, emlékképek s az azokat követő jelenségek körülményeit. De mindez most történik. 2002 karácsonya előtt egy nappal.

Nézem a tenyérnyi esőfelhő mögött tisztán ragyogó eget, a messzeségben havas csúcsaikat mutogató hegyeket. A Nap, éppen lemenőben a közeli domb mögött. Vörös, mint egy fán felejtett alma. Alattam, a szálloda előtti téren, tóvá duzzadó pocsolyában egy rongyos nagykabátba burkolózott kislány papírhajót terelget egy faággal.

Néha leül a járda szélére, markába lehel, aztán szutykos kutyáját magához szorítva melengeti céklaszínűre fagyott kezét.

Lefényképezem. A lemenő naptól vérvörös pocsolya, fekete-fehér foltos korcs. Csak a csatorna sikító hangját nem tudom mellékelni a képhez. Rozsdás pléhtetőket hozok be a keresővel. Az ablakon kopogó eső miatt, olyan ez a zajokból támadt zene, mintha bádogdobon kísérné valaki a zivatartól hibbantan visító nő halotti énekét.

Fotónaplómba följegyzem: Foksány, lágerképekhez.

Petra alszik. A délelőtti csatangolás után csontig fagyott, bőrig ázott, s az állomás melletti pakuratárolótól hazafelé jövet, a szálloda mellett vett egy üveg fertőtlenítőszert, szivacs-dörzsit, hogy tisztára sikálhassa a fürdőkádat, s amíg én ittam valamit a vasutassal, aki a szenzációt keltő leletről mesélt, addig ő talán két órát aludt a forró vízben. A vasutas látta a Főhadnagy múmiáját, s ötven dollárért nekem adta az amatőrgéppel készített felvételét, amelyet a pakuratároló mellett készített a kátrányfeketére pácolódott holttestről.

A vasutas nem látta belülről azt a hajdani fogolytábort, de emlékezett egy szökésre. Már csak kihallgatásra hoztak vissza a szovjetek a Duna-csatorna építkezésétől Foksányba, háborús bűnösként megvádolt foglyokat, s 1953 karácsonyán, a szentestén valaki megszökött, de a sűrű havazás miatt nem lehetett követni a nyomait.

– Csak úgy, vaktában lövöldözött az őrség. A mi házunkba is becsapódott néhány golyó. Az apám váltókezelő volt, itt laktunk az állomási fűtőház mellett. Akkortájt pakurával működtették a szovjet mozdonyokat, a szergejeket. A széntároló mellé, talán még a foglyokkal, hatalmas gödröt ásattak, nem volt betonozva sem, úgy mondták, a pakura szigeteli a földet. Nagyjából arra rohanhatott a fogoly, aztán ötven évig senkinek sem jutott eszébe. Csak most, hogy építkezni akartak, most került elő ez a holttest – mondta, s a fényképre mutatott.

Vodkát ittunk, aztán az ötven dollár értékéről kérdezett, hogy az mennyi lej, és elment.

Petra aludt. Akkor se ébredt fel igazán, amikor kivettem a kádból, nagyjából tetőtől talpig megtöröltem, csak a fürdőköpenyt nem akarta fölvenni. Most meztelenül alszik a zöld mintás, kínai selyempaplanon. A minták bambuszligetet mímelnek. Olyan ez a látvány, mint az a kép, amit a Főhadnagy készített ötvenhárom esztendeje. Szűrőt cserélek a fényképezőgépen, az éjjeliszekrényről fölmászok a szekrény tetejére. Hason fekve a poros, recsegő préseltlemez tetőn, megkeresem azt a beállítást, amelyben Petra olyan, mintha állna a zöld növényzet előtt. A fényszűrő elé illesztem a tüllkeretet. Kidolgozáskor olyan lesz a kép, mintha fél évszázaddal ezelőtt maga a Főhadnagy készítette volna. A Főhadnagy, aki a nagymama érzelmei miatt, Petra nagyapja is lehetne.

Az 1952-es év novemberére elfogytak a hadifogoly vonatok, amelyek többnyire német, de olykor még magyar katonákat is hoztak, s már csak néhány reménykedő asszony faggatta az állomásfőnököt, a forgalmistát, hogy nem érkezett-e hír külön-szerelvényekről, mert a „szigorúan bizalmas” távirat vétele után az állomásnak értesítenie kellett a városi főorvost, hogy a szanitécek fertőtleníthessék a kopaszra nyírt, mégis tetves emberroncsokat, de főleg a marhavagonokat.

Ilyenkor a szovjet parancsnokság politikai tisztje is megjelent az állomáson, a vonatkísérő személyzettől átvette a listát azokról, akiket itt kell letenniük. Aztán néhány volt hadifoglyot, akik azt hitték, hogy végre hazaértek, kiemelt a tömegből, ezeket a kémelhárító „megdolgozta”, mert általában olyanok voltak, akiket a front mögött partizánvadászatra, megszállt területek biztosítására osztottak be

– Szándor Szándorovics Kováxov, Xábá Áttilovix Nyémét – kiáltotta, s a város tudni vélte, hogy eredetileg a foksányi elosztó tábor politikai tisztje olvasta románosan X-nek a C és S betűpárost, X-ként diktálva a muszkáknak a Csaba, a Kovács és a többi neveket, s éppen ezért lehetséges, hogy már a románok is szelektáltak az Erdély felé indított foglyok között.

November végén hirtelen kimelegedett az idő, a hidegségi cigány asszonyok hóvirágot árultak, mezítlábas rajkóik ott rohangáltak a Fényes vendéglő kirakata előtt, s csak akkor álltak le, amikor egy rezesbanda vonító gyászzenéjét lehetett hallani a Fő tér sarka felől. A házak közül előbukkanó fekete lovak által húzott gyászkocsi előtt, ott lépegetett magányosan a Főhadnagy úr. Nem volt kocsis, nem voltak gyászhuszárok. A lovakat hosszú száron vezette, a gyeplőt kézfejére csavarta, s a rezesbandán kívül nem kísérte senki a koporsót. Vízszintesen előre nyújtott karján, egy zöld bársonypárnán a német vaskereszt, alatta és fölötte a Hunyadi-páncélosok jelvénye, s egy olasz fasiszta kitüntetés feküdt.

A temetési menet végighaladt a Fő téren, s a román milicisták zavarodottan nézték a gyászkocsi üvege mögött magyar lobogóval letakart koporsót, a zászlóra helyezett rohamsisakot, a díszkardot, de mert nem voltak öntevékenységre szoktatva, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy itt valami kommunistaellenes tüntetés, fasiszta jelképek mutogatása vagy valami hasonló zajlik.

Némelyikük tétova mozdulattal sapkája ellenzője felé vitte kezét, mintha tisztelegne, de a járda szélén gyülekező emberek döbbent tekintete miatt a rendőrkezek megálltak a levegőben. Homlokvakarás, sapkatologatás lett az elindult mozdulatból. Döbbenten és valami tiszteletteljes érzéssel nézték a kopottas, magyar díszegyenruhájú Főhadnagyot, akit mind ez idáig soha sem láttak, s akiről később aztán kiderült, hogy nem is lehetne a városban. Már Foksányban szelektálta a szekuritáté.

A városi tanúk: az állomáson vöröskeresztes karszalaggal forró levest osztogató asszonyok, a bevagonírozásukkor nullásra nyírt fejű foglyokat újra borotváló, szeméremszőrzetüket lekopaszító borbélyok, akiket veréssel vagy csupán megfélemlítéssel akartak vallomásra bírni a kémelhárítósok, egyöntetűen, egymástól függetlenül bizonygatták, hogy soha nem szállt le egyetlen volt-foglyokat szállító szerelvényről sem a Főhadnagy, „emlékeztünk volna rá, mert mindenki ismerte a városban”, s arról sem volt tudomása senkinek, hogy ki segítette az exhumálásában.

A szovátai Medve-tó felszínén vékony jéghártyát zizegtet a parthoz csapódó, szél fodrozta víz. A sószikla alatti hordalékkupac tetején, árkászlapátjával óvatosan taszítja arrébb a katonaköpenyről a hamuszínű homokot a Főhadnagy.

Már látni az arcot takaró színevesztett, rozsdás sisakot. Leteszi a szerszámot, puszta kézzel kaparja szét a laza földet a test körül. Mutatóujjával szinte körberajzolja a testet, s aztán tenyere sepregető mozdulataival takarítja el a sótól fehér, s éppen ezért a fagynak ellenálló földet.

Lassan-lassan kivehető a test formája is, csak akkora gödröt ástak neki a visszavonuláskor a Főhadnagy emberei, hogy most az oldalára dőlve, csupán könyökéig kell benyúlnia, hogy a vízhatlan sátorlappal együtt kiemelje a testet a sír szélére, a lapáttal elegyengetett részre.

Tétován áll a test fölött. Leveszi sapkáját, aztán, mint aki félálomban cselekszik, leemeli a sisakot a halottról, a sisak alatt az arcra terített zsebkendőt is leveszi.

A borotválatlan arc teljesen ép. Sófoltok tarkítják, de felismerhető, még csak nem is mumifikálódott. Nem száradt öszsze, s a száj szélére csordult véres nyál sem sötétebb, mint amikor a Főhadnagy parancsára, a körülzárást kockáztatva, 1944 szeptemberében eltemették a katonái.

Csak az egyenruha rézgombjait kezdte ki a só, s a kitüntetések fémmedáljai zöldesek. Nem is olyan, mintha nyolc éve temették volna, mondta magában a Főhadnagy, s azokra a bajtársaira gondolt, akik a csukotkai borzalmas hideg teleken haltak meg, s akiket egymásra raktak ősztől késő tavaszig, mint a fahasábokat, mert még nyáron is robbantani kellett a csak felszínén olvadó földet, hogy eltemethessék őket.

A szikla alatti Vörös-tó sós vizébe mártotta zsebkendőjét, levette a halott szemére helyezett fémpénzeket, aztán letörölte a kristályosan csillogó sót az arcról. Bódultan, mint aki azt sem tudja, hogy ébren van, vagy mindezt álmodja csupán, az éjszakai fagy miatt rakott tűz parazsa körüli hamuba mártotta a vizes kendőt, s fényesíteni kezdte a gombokat, kitüntetéseket.

Az arcot nézi. Sándor arcát. A hadapródiskolában egy osztályba jártak, s egyszerre léptek elő a ranglétrán is. De a sátorlapon most egy fiatal hadnagy fekszik, már nem léphet fennebb, mint a Főhadnagy, akit a debreceni tankcsata után neveztek ki ezredparancsnoknak, akkor, amikor kétszakasznyi ember maradt az ezredből, s ő volt az egyetlen tiszt a Pest felé tartó, szakadatlan visszavonulásban.

Sándor fiatalabb, mint én – gondolja a főhadnagy. – A halál után már nem öregszünk… s most alkalma van figyelmesen nézni azt az arcot, amely huszonöt éves maradt, fájdalmas kifejezése miatt is nagyon fiatal, miközben a harmincharmadik évében járó főhadnagy, az éhezések, a kényszermunka miatt, jó ötvenesnek látszik.

Imára kulcsolja kezét, s bármennyire is erőlködik, sem a Miatyánk, sem a Hiszekegy nem jön a szájára, félig öntudatlanul mondja gyermekkoruk lefekvés utáni imáját: „Én Istenem Jóistenem, becsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva atyám, amíg alszunk, vigyázz reánk, vigyázz az én szüleimre, az én ikertestvéremre. Ámen.”

Nem vigyázott – gondolja a főhadnagy, s minden erejét összeszedve, megpróbálja a kis szekérre fektetett koporsóba helyezni a sótól konzervált, gumiszerűen hajlékony testet.

Foksányban nem lettem okosabb. Sejtésem, hogy a Főhadnagy azonos a pakurában talált múmiával, az első napokban nem igazolódott be, de nem is cáfolta semmi. Aztán, éjszaka, amikor végignéztük az ortodox szertartást egy szálloda közeli templomban, mellém lépett egy fiatalember.

– Hallom, hogy Rádunak ötven dollárt adott egy fényképért. Ha ad százat, megmutatom, hogy én mit találtam. Mert én fedeztem fel azt a halottat.

– Honnan tudhatnám, hogy megér nekem százat az, amit maga talált. Egyezzünk ki abban, hogy megnézem, és ha szükségem van rá, akkor megveszem.

– A nagyapám cipész volt. Tudja, a lágertemetőből vette a halottak csizmáit, a bakancsokat, azokat foldozgatta, aztán eladta a vásárokon. Ő mesélte, hogy a csizmák sarkába vágott mélyedésekben gyűrűket, idegen pénzeket, de még órát is talált. Amikor azt a hullát kiszedtük az aszfaltkeménységű pakura iszapból, a vasúti festőműhelyben a szárító kamrába tették, hogy leolvadjon róla a kátrány. És egyedül maradtam, mert szanitéc voltam a katonáéknál, nem féltem a halottaktól, és amikor nem látta senki, lefeszítettem a cipője sarkát. Ott találtam valamit.

– Hetvenöt dollár – mondtam, mert tudtam, hogy ha egyből, így látatlanban megadom a százast, azt hiszi majd, hogy többet érhet az a valami.

– Száz. Se több, se kevesebb… De, ha nemcsak nézi, hanem meg is veszi, akkor még kétszáz, mert tiszta arany – mondta és a zsebéből kiszedett egy papírba göngyölt medált.

Kámeafedeles medál volt, olyan, amilyenek belsejében fényképet szoktak tartani. Petra megszorította a karomat, aztán egészen halkan, szinte suttogta:

– Ez a nagymama medálja. Ez van azon a fénykép után festett portréján is.

Mindeddig, a kisváros furcsa hangulatából, a kérdéseimet „nem tudtam róla”, „soha sem hallottam” feleletekkel elintéző embereken kívül, csak azt jegyezhettem föl, hogy itt nem olyan ünnep a karácsony, mint nálunk. A szenteste nem a bezárkózás, hanem a boldog egymásra találás ünnepe.

Most megtaláltam idejövetelem célja mellett azt is, amiről akkor sem álmodhattam volna, ha biztos vagyok abba, hogy a Főhadnagyra bukkantak az állomás melletti pakura gödörben.

Ez tehát az előzménye annak a cikknek, amelyet egy országos napilapban közöltem, s ezt juttatta el valaki a távoli paraguayi szeretetotthonba.

A Nemzeti Kegyeleti Bizottság, a hadisír gondozó iroda egyik nyugalmazott orvos-ezredes tagja segített abban, hogy válaszolni tudjak Ambrosius atya kérdésére.

A levelet, amelyet dr. Ritter Norbert, orvos-ezredes, nyugalmazott egyetemi tanár szignált, teljes terjedelmében tettem közzé a lapomban, s egy fénymásolatát megküldtem a paraguayi címre.

„2005. december 22. csütörtök, Budapest

Tisztelt szerkesztő úr,

Mivel ezeddig érdemleges választ nem tudtam adni az Ön által feltett kérdésre, és mert ezrével tornyosulnak szeretteik földi maradványait kereső hozzátartozók levelei irodánkban, csak most jutottam oda, hogy válaszolhassak levelére.

Tisztelt szerkesztő úr, a döbbenettől nem tudom, hogy álom vagy valóság az a vizsgálati eredmény, amit eredetileg baráti alapon kértem egyik volt egyetemi hallgatómtól, akit ma a legjobb genetikusnak tartok, s akinek lehetősége volt, hogy az egyetem laboratóriumában elvégezze azt a DNS összehasonlító vizsgálatot, amelyet Ön kért.

Nemcsak az Ön által küldött két különböző minta, de az eddig más célokból vizsgált anyagok egyszerű összehasonlítása alapján elmondhatom, hogy minden kétséget kizáróan egypetéjű ikrekről van szó.

Mivel az eddig elemzett leletek vizsgálata nem ugyanabban a laboratóriumban készült, ezért kizárhatjuk annak lehetőségét, hogy idegen anyaggal szenynyezett vagy már korábban elemzett, de véletlenül más és más számozás alapján nyilvántartott minták nyújtanák ezt a hihetetlen eredményt.

Az ukrán, román, szlovák, cseh és osztrák kollegáktól beszerzett információk, amelyek megközelítőleg ötezer DNS-vizsgálat eredményeit tartalmazzák, hihetetlen, de azt bizonyítják, hogy mai tudásunkat figyelembe véve, itt ikrek sokaságáról van szó.

Mivel e hihetetlen eredmény lázba hozta a szakintézményeket, vizsgálati anyagok cseréjére került sor, de a napokban beérkezett és öszszesített genetikai ujjlenyomatok megerősítik ezt az abszurdnak tűnő feltételezést.

Uram, az Ön kérése és a mellékletként megküldött Ambrosius atya által írott levél igazi lavinát indított el.

Hajdani professzortársam, aki egyébként világhírű pszichiáter, és aki viktimológiával, az áldozattá válók lélektanával foglalkozik, merész következtetésre jutott.

Állítása szerint, az azonos cél érdekében föláldozottak szervezetében olyan genetikai módosulás állhat be a halál pillanatában, amely megmagyarázhatná e sorozatos azonosságokat.

Komoly genetikusok mosolyognak ezen a feltételezésen, úgyhogy a tudomány mai állása szerint csupán azt jelenthetjük ki cáfolhatatlanul, hogy a második világháborúban fronton vagy fogolytáborban elhunyt katonáink egyetlen szülőpártól származnak.

Mivel jobb kifejezést nem találok, engedje meg, hogy azt mondjam, hogy a második világháborús áldozatok (lett légyen szó frontharcosról vagy zsidó munkaszolgálatosról, hadifogolyról) szüleinek megnevezésekor azt kell beírni egységesen az anyja és apja rubrikába: a Magyar Nemzet.

Üdvözli és kellemes karácsonyi ünnepeket kíván

Dr. prof. Ritter Róbert orvos-ezredes.”

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám