Forrás: ÉS

Sz. Nagy Csaba

Romániai magyar autonómia-törekvések és a kettős állampolgárság

Mind a romániai, mind a hazai magyar közvéleményben meglehetős zavarodottság uralkodik a címben szereplő fogalmak tekintetében. Ennek oka részben a velük kapcsolatban meglévő átgondolatlanság és információhiány.

Az átgondolatlanságra jellemző a kettős állampolgárság ügye. Ennek megítélése terén elsősorban emocionális szempontok uralkodnak. Itt és a környező államok magyar kisebbségeiben egyaránt. Mint ahogy az azt felvető Magyarok Világszövetsége sem egyéb, mint nacionalista érzelmi tömörülés mindazokból, akik hajlandók és képesek súlyos nemzetközi ügyeket csupán emócióik, lelkiviláguk alapján megítélni.

Az átgondolatlanságnak vannak hazai és Romániában érvényre jutó komponensei. A romániai magyarság lelkileg ugyan joggal ragaszkodik a magyarországi állampolgársághoz is, hisz a nemzet része, ám annak megteremtésével kockára teszi eredményeit és egyéb törekvéseit. Az államapparátusban és a közigazgatásban jelenleg szép számmal részt vevő reprezentánsai (parlamenti és önkormányzati képviselők, szenátorok, miniszterek, polgármesterek stb.) nem kevés dolgot tehetnek és tesznek is sorsa jobbra fordítása érdekében. Kézenfekvő, hogy ezeket a fontos posztokat egyetlen államban sem tölthetik be idegen állampolgárok. A kettős állampolgárság létrejötte esetén a magyart nem vehetik fel azok, akik ilyen pozícióban vannak vagy ilyenre kilátásuk van. Míg a többiek felvehetik. Ágy előáll az a paradox helyzet, hogy magyar (részben magyar) állampolgároknak román állampolgárságú vezetőrétege és képviselői lesznek. A másik veszély abban rejlik, hogy nagyobb tömegű magyar állampolgár autonómiatörekvéseit épp azzal az indokkal utasíthatják vissza, hogy magyar állampolgárok ne akarjanak Romániában autonómiát. (Mint ahogy momentán a Bolyai Egyetem önállósulási törekvései ellen az a legfőbb román érv, hogy „van a magyaroknak Sapientia Egyetemük, mi kell nekik még?”) Ezért és egyébként is a kettős állampolgárságot bevezetni a román kormánnyal való kétoldalú megegyezés nélkül nem egészséges, és ezért nem is lehetséges. Azzal, hogy a magyar parlament törvényileg deklarálja majd a magyar kisebbségek nemzetünkhöz tartozását, kimerül az ezzel kapcsolatos egyoldalú lehetőségek köre.

A román érvelési lehetőségek és feltételezhető következményeik elismerésére a romániai magyar szervezetek egyike sem képes, ugyanis nem szegülhet ellene a racionalitást nélkülöző kettős állampolgárságra irányuló közóhajnak, mert népszerűségét vesztené. Reális álláspontja csak a magyar kormányzatnak van, mert az a kettős állampolgárságot elveti és az autonómiatörekvést támogatja. Ez utóbbinak Romániában két megnyilvánulása van. Egyiket karöltve Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) és a nemzeti tanácsok képviselik (Székely és Magyar Nemzeti Tanács, az utóbbi Tőkés László vezérletével), amelyek közül egyik Székelyföldre, másik az egész romániai magyar kisebbségre vonatkozó autonómiatervezetet dolgozott ki. Ezek rendkívül radikális, de nem teljesen kiérlelt elképzelések. A Székelyföld autonómiájára vonatkozó ún. Statútum dr. Csapó Józsefnek, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) egykori szenátorának munkája, a másikat Kerettörvény-tervezet a régiókról címmel Bakk Miklós kolozsvári politológus készítette. Ezek eleve a magyar etnikum autonómiáját, illetve autonómiáit célozzák meg, és semmi kilátásuk sincs rá, hogy a román parlament elfogadja őket. Valószínű, több átalakítás után újból és újból be fogják őket terjeszteni. Már eddig is (Törzsök Erika kisebbségi szakértő szerint) tizenegy változatban láttak napvilágot.

Viszont alkotóik és képviselőik minden elképzelhető indokkal támadják az RMDSZ kevésbé radikális kisebbségi törvénytervezetét.

(Tőkés László egyenest a visszavonását javasolta, Szász Jenő, az MPSZ elnöke pedig alkotmányellenesnek titulálta.) Pedig az RMDSZ törekvése az övékével megegyezik, csupán fokozatosan, lépésenként igyekszik elérni a végső célt. Ez a mód pedig a romániai viszonyoknak és közlelkületnek inkább megfelelő. Furcsa, hogy a többi magyar szervezet közel egy évszázadon át legkevéssé sem jutott el a román mentalitás ismeretéhez. Ahhoz ugyanis, hogy azt az egyenes megkeresés elutasításra készteti, míg részletalkukra mindig hajlik. Az RMDSZ két úton próbálkozik, amelyeknek közös tulajdonságuk, hogy nem diszkriminál a magyar etnikum javára, s így – mint az újabban kiderült – számíthat az Európai Unió támogatására is.

Ezek egyike, hogy törvényhozási úton törekszik a regionális decentralizálásra, önkormányzatok hatáskörének és nagyobb financiális függetlenségének növelésére. Ennek egyik látható eszköze az ún. prefektusok (a központi irányítást gyakorló állami alkalmazottak, akik hajdan megyei tanácsok elnökei, régi magyar világban főispánok voltak) hatáskörét szervezési feladatokra korlátozó igyekezet. Vagyis az etnikum összetételétől független régiók vagy kisebb önkormányzati egységek autonómiája.

A másik a kisebbségi törvénytervezet, amelyet a román koalíciós kormány elfogadott, utána a szenátus (a felsőház) elutasított, de az RMDSZ bírja a koalíciós pártok ígéretét, hogy az alsóházban el fogják fogadni. Ha ez nem így történik, az akár a koalíció bukását is maga után vonhatja. Ennek erőssége, hogy nem csupán a romániai magyar etnikum védelmére készült, hanem felsorol húsz romániai kisebbséget, amelynek a védelmében szól (I. fejezet, 3. cikk, [2] bekezdés). A teljes felsorolás tiszteletre méltó, de hibája, hogy a zsidókat és a romákat egyéb megkülönböztetés nélkül tartalmazza, holott mindkét etnikum rendelkezik magyar és román anyanyelvű részekkel, és valószínű, hogy a romák két része még csak nem is ugyanazt a cigány idiómát beszéli. Itt nem ártott volna precízebb meghatározás, ám ez a hiány nem változtat azon a pozitívumon, hogy a tervezet nem akarja javaslatait a magyar kisebbség számára kisajátítani.

Ez a kisebbségi törvénytervezet érdemes arra, hogy ne csupán egyes részeit tárgyalja, aki vele foglalkozik, ezért kíséreljük meg legalább fő vonalaiban kivonatosan számba venni ahhoz, hogy eszmecsere tárgya lehessen:

Az első fejezet többek közt

– kimondja, hogy a nemzeti kisebbségek, amelyek legalább száz éve Románia területén élnek és saját nemzeti, etnikai, kulturális, nyelvi és vallási önazonossággal rendelkeznek, a román állam alkotó tényezői. (Az önazonosság összetevői a nyelv, a kultúra, az ingó és ingatlan vagyon, a hagyomány és a vallás.)

– rögzíti, hogy az állam elismeri és szavatolja a nemzeti kisebbségek, valamint a hozzájuk tartozó személyek jogát, hogy megőrizzék, fejlesszék és kinyilvánítsák etnikai, kulturális és vallási önazonosságukat a politikai, társadalmi, tudományos, kulturális és gazdasági élet minden területén.

– tiltja az olyan politika vagy gyakorlat folytatását, amelyek célja vagy eredménye a kisebbségekhez tartozó személyek akaratuk ellen történő közvetlen vagy közvetett asszimilálása.

– biztosítja, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek szabadon kifejezésre juttathassák gondolataikat, véleményüket, hitüket, közzétehetik műveiket élőszóban, írásban, képi, zenei vagy más nyilvános formában.

– kizárja valamely nyelv használatának tilalmát az előző bekezdésbe foglalt jog gyakorlásakor.

– tiltja az olyan közvetett, normatív vagy közigazgatási intézkedéseket, amelyek valamely nemzeti kisebbség lakta régió etnikai összetételének megváltoztatásához vezethetnek, valamint a közigazgatási-területi egységek és választási körzetek határainak megváltoztatását a hagyományosan ott élő nemzeti kisebbségek részarányának hátrányára.

Látható, hogy a tervezet mind az egyén, mind a teljes kisebbség védelmét és kulturális autonómiáját célozza meg.

A második fejezet az önazonosság megőrzésének, kinyilvánításának és fejlesztésének előírásait tartalmazza, öt alfejezetben, ezek sorban:

1) Az oktatásban kötelezővé teszi a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogának elismerését, hogy állami intézményekben minden szinten, formában és típusban anyanyelvi oktatásban és tanításban részesülhessenek, és minden szinten (az oktatási szakemberek anyanyelvi képzésében is) államilag finanszírozott oktatási intézmények működjenek.

2) Szavatolja, hogy a nemzeti kisebbségek állami kulturális intézményekkel rendelkezzenek, amelyeket a központi és területi hatóságok pénzügyi támogatásban részesítenek.

3) Ez az alfejezet a tömegtájékoztatási eszközökről szól. A közszolgálati rádió- és televízióadóknak országosan hallgatható és nézhető műsorokat kell biztosítaniok a nemzeti kisebbségi adások számára.

4) A nemzeti kisebbségeknek joguk van hitük gyakorlására, hogy az egyházi szertartásokból anyanyelvükön részesüljenek. Az állam szavatolja a felekezetek egyenlőségét, valamint azok intézményi és működési autonómiáját, valamint biztosítja azok finanszírozását.

Mindegyik alfejezet többször kitér arra, hogy a bennük szereplő intézmények szervezési és személyi változtatása előtt ki kell kérni az illető kisebbség törvényes képviselőjének véleményét, és a végrehajtáshoz annak beleegyezését.

5) Az anyanyelv használata. Fontosságára való tekintettel álljon itt a 30. cikk szó szerinti idézete:

„Azokban a területi egységekben, ahol jelentős számban élnek nemzeti kisebbséghez tartozó személyek, a törvény értelmében biztosítani kell:

a) az anyanyelv használatát írásban és szóban a helyi közhatóságokkal, valamint a dekoncentrált közszolgálatokkal való kapcsolatban;

b) a településnevek és intézmények kiírását az illető nemzeti kisebbség nyelvén is;

c) a normatív közigazgatási akaratnyilatkozatok közzétételét az illető nyelvén is;

d) az egyedi közigazgatási akaratnyilatkozatok közlését, kérésre az illető nemzeti kisebbség nyelvén is;

e) továbbképző tanfolyamok szervezését az illető nemzeti kisebbség nyelvén is;

f) tanfolyamok és vizsgák szervezése hajtási engedély megszerezéséért az illető nemzeti kisebbség nyelvén is.”

A továbbiakban rendezi a kisebbségi anyanyelv használatának jogát anyakönyvvezetésnél, házasságkötésnél, fegyintézetekben, rendőrségnél és területi közigazgatási egységeknél. Különösen figyelemreméltó a 33. cikk (1) bekezdése: „A törvény értelmében az állam szavatolja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát, hogy anyanyelvüket használják az igazságszolgáltatási hatóságok előtt.”

A harmadik fejezet tartalmazza a nemzeti kisebbségi szervezetek létrehozásának szabályait, amelyek részt vesznek a parlamenti választásokon, államelnök-választáson és a helyi választásokon.

Ezek alapításához szükséges intézkedések az eddigi törvényi szabályozást megtartották. A 39. cikk (3) bekezdése szerint „abban az esetben, ha a legutóbbi népszámláláskor az illető nemzeti kisebbséghez jegyzett állampolgárok összlétszámának 15 százaléka egyenlő 25 000-rel, vagy annál nagyobb, akkor az alapító tagok listája legkevesebb 25 000 személyt kell, hogy tartalmazzon, akik lakhelye az ország legkevesebb15 megyéjében található, de 300 személynél nem kevesebben az illető megyénként”.

A 40. cikk szerint az alapítási kérvényt a Bukaresti Törvényszékhez kell benyújtani, ellátva azt az

– alapszabályzattal,

– alapító okirattal, az aláíró tagok aláírásával,

– a székhelyre és a szervezet vagyonára vonatkozó bizonyító iratokkal.

Új nemzeti kisebbségi szervezet alapítása tehát lehetséges. Viszont a 46. cikk szerint a jelenleg bejegyzett szervezetek szerzett jogi személyiségüket megőrzik.

A negyedik fejezet intézkedik a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának (NKT) mint közjogi jogalanynak a létrehozásáról, amelyeknek tagjai a parlamentben képviselt nemzeti kisebbségi szervezetek.

Miután a szabályozás nem írja elő a szervezet parlamenti tagságát, elegendőnek tűnik a szervezetnek akár csak egy választott parlamenti képviselővel rendelkeznie.

Az NKT összekötő szerepet játszik a kormány és a nemzeti kisebbségi szervezetek között, és ellátja a kisebbségi szervezetek működésének finanszírozására szánt alapok elosztását.

Az ötödik fejezet deklarálja és taglalja a nemzeti kisebbségek autonómiájának illetékességi körét. Ezek: anyanyelvű oktatás, kutatási intézetek, kulturális intézmények, sajtóorgánumok, közszolgálati rádió és televízió, kulturális és tudományos ösztöndíjak és díjak.

A nemzeti kisebbségi szervezetek belső választással létrehozzák a Kulturális Autonómia Országos Tanácsát , amely koordinálja a kulturális autonómiával kapcsolatos ténykedéseket, és a 63. cikk szerint „javaslatára a parlament, Románia kormánya, illetve a választott közhatóságok olyan jogszabályokat fogadhatnak el, amelyek alapján a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi önazonosságának kinyilvánítására, fejlesztésére való jog gyakorlására vonatkozó saját illetékességüket az Országos Tanácsra vagy az esetnek megfelelően megyei bizottságra ruházzák át”.

A 65. cikk szerint: „az állam a kulturális autonómia gyakorlását illetően azt a kisebbségi szervezetet tekinti reprezentatívnak és törvényesnek, amelyik részt vett és mandátumot szerzett a parlamenti választásokon, vagy ha az illető kisebbség szervezetei közül egyik sem szerzett parlamenti mandátumot, akkor azt, amelyik legtöbb szavazatot szerzett.”

A fenti ismertetés a honlap www.szabadsag./uj/index.php?datum:20050608 szövegváltozata alapján készült.

A törvénytervezetet Kincses Előd (Félrevezetés, ÉS, 2005/35.) bírálta.

Kifogásolta, hogy az még az 1945-ös román Nemzetiségi Statútummal szemben visszalépést tartalmaz, mert az előnyöket biztosít a nem román ajkú népesség számára már akkor, ha annak részaránya a 30 százalékot meghaladja. Ezzel szemben áll a törvénytervezet 30. cikke, amely ennél sokkal liberálisabb határt jelöl meg (lásd feljebb).

A kritikus azt is nehezményezi, hogy nem a Bukaresti Törvényszék dönt a választási részvételi jogosultságról, hanem az RMDSZ által létrehozott Interetnikus Kapcsolatok Hatósága. Az utóbbiról a tervezetben szó sincs, de a 40. cikk szerint a nemzeti kisebbségi szervezetek alapítási okmányait igenis a Bukaresti Törvényszékhez kell benyújtani.

Végül attól tart Kincses Előd, hogy a Nemzeti Autonómia Tanácsának létrehozásával az RMDSZ egyeduralmi helyzethez jut. Ezzel szemben a tanácsot a nemzeti kisebbségi szervezetek belső szavazással választják meg, de a 65. cikk szerint ezeknek nem kell parlamenti képviselettel rendelkezniök, csupán részt kell venniök a parlamenti választáson. A tanácsba tehát minden nemzeti kisebbségi szervezetnek szabad útja van.

A kritikus, úgy tetszik, nem a legjobb indulattal működött.

A kritikára részletesen válaszoló Varga Attila (Kisebbségi és autonómiaügyek, ÉS, 2005/36.), aki részt vett a törvénytervezet kidolgozásában, többek közt szintén megállapítja, hogy az „észrevételek helyenként pontatlanok, vagy éppen rosszhiszeműek”. A tervezet alapos tanulmányozása után el kell ismerni igazát. Csupán a téma súlyos komolyságához méltatlan felelőtlen akadékoskodásra nem lett volna szükség válaszolni.

Sz. Nagy Csaba

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám