Forrás: ÉS

GYÖRGY PÉTER

A nosztalgia betegei

„Das ist die Sehnsucht: wohnen im Gewoge

Und keine Heimat haben in der Zeit”

Rilke: Motto (1898)

„Give me back the Berlin wall

give me Stalin and St Paul

I”ve seen the future, brother:

it is murder”

Leonard Cohen: The Future (1992)

Vannak-e közös emlékeink? Kik lennénk „mi”, akiknek közös emlékezetünk van? Hogyan kerültünk egymás mellé? Miként emlékezünk, s emlékeztetjük magunkat s egymást mindarra, amit meg szeretnénk őrizni. A kollektív, társadalmi emlékezet uralása annak kanonizálásával, majd medializálásával kezdődik. Semmilyen emlék nem független attól a közegtől, amely megőrzi. (The medium is the memory.) Az emlékezet formái egyszerre terjednek ki a kronológiára, a kulturális terekre. A néma kövek is megszólíthatóak, minden apróságból, amit az idő otthagyott maga után, jel, emléknyom, majd tanúságtétel lehet, autentikus forrás. Ok s mód a nosztalgiára. Az elképzelt közösségek elgondolhatatlanok a kollektív emlékezet technológiái nélkül. Másként működik Mnemosyne, ha a szárnyas szavak szólnak, ha kéz írja a Palaódát, ha a nyomdagép dolgozik, vagy ha mindent eluralnak a technológiai médiumok által közvetített szövegek, képek, hangok.

A háború utáni évtizedek – a hidegháború kulturális aranykora – az amnézia önfeledtségében teltek el: a kettéosztott világban mindenki a jövőért harcolt. A science fiction meséi kézzelfogható valósággá lettek. A gondolat – mint Erdély Miklós írta – hadititok volt, viszont a hadseregeket nem érdekelte a múlt: az ellenfél fenyegetése mindig a jövő idejű. A 60-as évek science fictionje részben már ismerős világokat teremtett a holnapban, Ray Bradbury Marsbéli krónikái a közeljövő kronológiáját tartalmazták. (Ezeknek a történeteknek egy része ma már múlt idejű.) Napi kérdés volt, hogy az emberiség holnap miként hódítja meg a Marsot, mikor épülnek ott az első telepek, s hogyan tesszük meg a következő lépést a táguló világegyetemben. A Szovjetunió meghódította a kozmoszt, a szocializmus fényei elfedték a csillagképeket, a végtelen terek csendjét felverte a szputnyikok rádióüzeneteinek jelsora. A világűr, azaz a kozmosz hirtelen milliókhoz került nagyon közel. A Pestre látogató Gagarin az új világot személyesítette meg, az űrtechnika a politikai valósággal ellentétes optimista tapasztalat volt. Mindennek része volt abban, hogy egy nemzedék elfeledte a múlt árnyait: a világháborúk kísértetei a 60-as évek nemzedéke számára láthatatlanok lettek.

Az Egyesült Államok is kivette a részét a hódításból, a Holdra lépő amerikaiak a szabadság földjének ígéretét vitték magukkal. A Föld körül keringő bolygó hirtelen a Turner-tézis illusztrációja lett: a Hold a Nyugat része lett. A jövő tehát itt volt az ablakban, a szomszéd utcában: s 1953 után lassan a bomba közvetlen fenyegetését sem kellett nagyon komolyan venni. Az „atomkorszak” előtti történelem történetei avíttnak tűntek, nemzedékeket eligazító kulturális ikonográfiák váltak hirtelen jelentésnélkülivé. A mindennapi élet radikálisan átalakult, a személyes szabadság közvetlen ígérete meghódított egy-két nemzedéket, akik számára utóbb a tradíciók kínos, nem óhajtott örökségnek tűntek csupán. A nagy hagyományban és az ellenkultúrában egyaránt divatosnak kellett lenni, s nem csak a dandyknek kellett naponta megújulniuk. A tempó fokozódott, nem illett lemaradni, a fejlődés eszméje egyetemes meggyőződés volt, a tér és az idő össze is préselődött, minden egyre közelebb került egymáshoz. Az utazás már nem volt veszélyes, s nem maradt a kevesek privilégiuma többé. Társadalmi kiváltságok tűntek el, addig áthatolhatatlan kulturális távolságokra lévő osztályok, vallások különböző bőrszínű ifjai gyorsan, felszabadultan bújtak ágyba egymással. (A nemi betegségek épp nem voltak divatban.) A jövő felé fordított arcéleken ki-ki a szabadság mámorának nyomait láthatta, s persze másként történt ez Keleten s Nyugaton, de mint Karinthy írta még a múlt század elején: „volt valami példátlan izgalom a levegőben”. Milliók számára volt kézzelfogható remény és tapasztalat, hogy a jövő uralható, megváltoztatható dimenzió.

Az önfeledt amnézia uralmát először a németek „második” generációja bontotta meg. Azok, akik jobbára a háború végén vagy utána születtek, s a 60-as években addig nem ismert retorikával kérdeztek rá arra, hogy mi is történt szüleikkel a III. Birodalom, illetve a II. világháború évei alatt. Ez a „wie eigentlich gewesen” nem nosztalgikus, hanem számon kérő és társadalomformáló emlékezet volt, amelynek jelentős szerepe volt abban, hogy Németország végül megszabadult a nácik mindodáig folyamatos jelenlététől. 1966-ban a frankfurti Auschwitz-perben német bírók elé álltak német nácik, és az ítéletek ezúttal már nem voltak nevetségek. A kortársak számára a RAF létét ez a számon kérő emlékezet is érthetővé tette. Jobb- és baloldal, katolikusok és kommunisták között az együttműködés számtalan formája alakult ki. Heinrich Böll nagyra becsülte Ulrike Meinhofot, s a jobboldal kiátkozása ellenére sem vonta kétségbe, hogy a Konkret újságírónője inkább anarchista forradalmár, városi gerilla, mintsem terrorista vagy bűnöző újságíró volt. S Meinhof nemcsak Németországban, de bizony Németországért halt meg, öngyilkosságával megváltotta a jogát ahhoz, hogy tevékenységét a németóra leckéjének részeként kelljen értelmezni. A számon kérő, teremtő múlt és emlékezet, pontosabban emlékeztetés mindvégig az új társadalom, a demokratikus világ megteremtésének keretében volt értelmezhető. Amikor a baloldal 1977-ben, a „német ősszel” lezárult nagy korszakáról beszélünk, akkor egy részben máig érvényes áttörésnek vagyunk a tanúi. Belátható, hogy az 1980-as, 90-es évek holokauszt-politikájának soha nem lett volna alkalma arra, hogy a Bundesrepublik identitásának centrumába kerüljön, ha nincs a 60-as évek radikális baloldali fordulata. A német ősz társadalomtörténeti jelentősége tűnik fel például Stephan Wackwitz Das Unsichtbares Land című, 2003-as regényében, amelyben az önéletrajzi elemek és a családi emlékezet történetei kerülnek egymás mellé. Wackwitz nagyapja, apja 1939-ben a németek által gyarmatosított Namíbiából tértek haza a III. Birodalomba, amikor hajójukat az angolok elsüllyesztették, s ők angliai, illetve kanadai táborokban töltötték a háborús éveket. Miként lett láthatatlanná az ő országuk, hogyan lett elbeszélhetetlen a történetük, kérdezi Wackwitz. A 2005-ben megjelent Neue Menschen című, önéletrajzot és fikciót használó szöveg is a konstruktív emlékezet emlékműve, kultúrtörténetbe fordítása. Wackwitz előtt járt a 2001-ben elhunyt W. G. Sebald, akinek lassan magyarul is megjelenő elbeszélései és regényei, az Ausgewanderten, az Elvándoroltak, a Szaturnusz gyűrűje, majd az Austerlitz a visszavonhatatlanul magányos kívülállás hőseinek európai sikertörténeivé lettek. Sebald németsége: a gyanú hermeneutikájának elbeszéléssé változtatása. Az elhallgatás elviselhetetlenség-élményén alapuló mélységesen melankolikus retorika ez. A feldolgozhatatlan és bevallhatatlan múlt sorra utoléri a menekülőket, akik számára a jelen nem más, mint folyamatos és reménytelen emigráció az elveszett otthonokba.

Az az emlékezés, az a nosztalgia és melankólia, amiről ma beszélünk világszerte, nem konstruktív, ellenben: restitutív, egy hajdan – soha – volt állapot leírásában, majd visszaállításában érdekelt. Azaz a korszak kollektív memória divatja az örökség újrafelfedezésében, rekanonizálásában áll. A tradíciókat soha nem tartották olyan becsben, mint ma.

A jövő senkit sem érdekel, a múlt a nagy lehetőség, amelynek kapujában ott tolakodnak mindazok, akik általában az aktualitások divatjából élnek. 1989 után az orosz Pamjaty divatja jött el, az emlékezés boldog rítusaiban kíván mindenki osztozni, s az emlékek nem értelmezést, hanem átélést ígérnek. Az absztrakció helyett a változatosság kedvéért ismét itt van a beleérzés, a múltat nem megismerni, hanem átélni kell. A városok, amelyekben élünk, egyre inkább a kollektív emlékezet mindennapi színpadai, amelyekben mindenki tűnt idők szerepeit keresi. A kulturális tereket az emlékezet formái uralják: a modern városrészek sorra tűnnek el, illetve válnak szégyenletessé. Az Alexanderplatz holnapra a múlté, a Potsdamer Platz modern építészetét mintha inkább az expresszionizmus szelleme hatná át, mintsem a jövőbe vetett bizalom áradna a falakból. Több múzeum épült az elmúlt tíz évben, mint az előtte lévő talán száz alatt, miközben a nagy gyűjtemények gyakorlatilag elfogytak, komoly, nagy tárgyegyüttesek nem kaphatóak a piacon, vagy olyan összegekért, ami kisebb nemzetgazdaságok számára elképzelhetetlenek. Amerika, Európa és lassan az iparilag fejlett Távol-Kelet tele van múzeummal, amelyben egyre kevesebb tárgy van, s egyre több építészeti szenzáció. Az emlékezés hisztériája, az archívumi láz mindenkit elért. Egy Yonderboi nevű, amennyire megítélni tudom, igen tehetséges huszonöt éves zenész immár második CD-je arat európai sikert: mindkét összeállítás remix. A kreativitás az ismétlődéses variációkban rejlik, s nem az újdonság felfedezésében. Mindent újraolvasunk s újraírunk, a városi szövet maga is palimpszeszt, a megrendítő élmény a felejtésből való kiemelésben áll. Benjamin metaforikus szövegének egy mondata a Történelem angyaláról kulturális ikon s esztétikai tárgy lett: Wim Wenders mélységes giccsében, a Berlin felett az égben látható. Számos, a kortárs kultúrában járatos kortársunk tudja, hogy a német filozófus mostanában cool, de nem kívánják műveit olvasni. A korszak árkádjai, passzázsai a mall-ok tele vannak éttermekkel és boltokkal, amelyek mind a múltat árusítják. A beszédes nevű Replay cég designja úgy néz ki, mint egy harmincas évekbeli falusi vegyesbolt valahol a középnyugaton. Mások a Retróban vásárolnak, s kisebb tömegek sietnek a lakóparkokba élni, ahol azt ígérik nekik, hogy elfelejthetik a városokat, ahol felnőttek, s visszatalálhatnak „a természet világába”. A modern város sokak számára ellenszenves és zajos, csak remélhetjük, hogy a Király utca is a nosztalgia forrása lesz, s felkelti a tehetős fiatalok érdeklődését.

Minden nosztalgia a hajdanvolt helyek imitációja, vagy épp mimikrije. Az Amerikai Egyesült Államokban felépült Celebration, ahol a lakók épp úgy élhetnek, mintha ők maguk játszanák saját tegnapi magukat: a Gemeinschaftba költöztek vissza. Van ilyen hely Angliában is, Poundburyt Leon Krier tervezte meg Charles hercegnek. „Hamisítatlan” angol falu ez, az autenticitás ígéretét hordozó konstruált kulturális tér. Székesfehérváron a Királysírok mellé kívánnak panoptikumot, panorámát, remélhetően éttermet is építeni, amit csak lehet. Minden okos falusi polgármester hagyományokat eszel ki: s a pálinkaivó verseny épp oly jó, mint a halászléfőzés. A tradíció hozza a pénzt, ki bánja, hogy hamis vagy igazi. A hatvanas évek egyik jeles beatzenésze az István, a király után most épp Árpád népéről írt, alcíme szerint „misztikus operát”. Egy ugyancsak tehetséges s kreatív reklámszakember tíz évvel ezelőtti zenekarával lép fel, pusztán a technikai tökély élvezete végett. Aki túlélte az Új divatját, az mind visszatérhet, a come back hőseinek aurája érthető: a kollektív felejtésből visszatérni olybá tűnik, mint visszatérni a tartományból, ahonnan még soha nem tért meg utazó. A múlt jelen feletti uralma lassan megbonthatatlan.

A múlt nem más, mint az édes otthon, a boldog s biztonságos hely. Olyan korszakban élünk, amely nem gondol semmit a jövőről, s tompán, rossz érzésekkel eltelve néz a holnapba. A szocializmus halott, de a liberális kapitalizmus globális győzelme sem dob fel senkit. A politikusok rettegnek a holnaptól, ami az ökológiai, demográfiai katasztrófák terepének tűnik, s a modern társadalmak számára rémítő élmény, hogy az által uralt dimenziók egyre szűkebbek. A szovjet uralta kozmosz ma amerikai milliomosok szabadidősportjának színtere. Azt a bizonyos dolgot, amit utópiának vagy jövőnek hívnánk, lassan mindenki elkerüli. A Limeseken kívül: kiismerhetetlen népek, szokások uralkodnak, de már a virtuális falakon belül is ugyanaz a helyzet. Ismeretlen nyelvek, távoli vallások hívei tűntek fel a közvetlen szomszédban. A kulturális távolság megmaradt, de a földrajzi összeomlott: s miként éljünk együtt azokkal, akiktől tartunk. Úgy tűnik, hogy az utópia nélküli élet jövőképe több mint divat. A kockázatok társadalma, a párhuzamos modernitások paradoxonja, a kulturális távolságok kanonizálhatatlanságának elmélete mind arra mutat, hogy a 60-70-es évekig ismert, bevált elméleteknek vége. E világon nincs többé szolidaritás és felvilágosodás egyszerre: a Gesellschaft üres, a Gemeinshaft magába zárult kozmosz. Ha vissza akarunk találni a jövő felé, akkor az út – meggyőződésem szerint – balra vezet.

A nosztalgia betegségét a XVII. században Johannes Hofer, egy svájci katonaorvos fedezte fel azoknál a katonáknál, akiket elgyörört a honvágy. Mi, maiak, mindaddig ebben a betegségben szenvedünk, amíg fel nem ismerjük, hogy hazafelé az út csak a mindenkinek élhetővé tett jövőn át vezet.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 04. szám