Forrás: MA

Sólyom László köztársasági elnök a Holokauszt Emléknap alkalmából pénteken beszédet mondott a Parlamentben tartott megemlékezésen.

2006.01.27 14:44 MTI

Tisztelt Emlékülés!

A megemlékezés végén megszólalni nem egyszerű feladat. Ez az emlékünnepség témájánál fogva csakis drámai lehetett. Olyan eseményeket idéz fel, amelyek felfoghatatlanok voltak a maguk idejében, és most, három emberöltő után is arról tanúskodunk, hogy örökké felfoghatatlanok maradnak. Gyűlhetnek a korabeli dokumentumok, dolgozhatnak a történészek, utólag egyre összetettebb képet alkothatunk a körülményekről, az akkori emberek magatartásáról.

Kijelölhetünk összefüggéseket, felállíthatunk elméleteket arról, mi a helye a holokausztnak a 20. század nagy népirtásai között. Segíthetnek élni a túlélőknek a pszichológusok, és oldhatják a túlélők leszármazottjainak görcseit. Mindezek a kísérletek hozhatnak részeredményeket, és hozhatnak részleges, személyes megoldásokat – a lényeg kimondhatatlan marad, a holokauszttal magyarázat nélkül kell szembenéznünk.

Látni kell magunkat, saját szerepünket az emlékezésben. Hatvan év elmúltával ahhoz az időhöz érkeztünk, amikor az áldozatok utolsó nemzedéke él velünk együtt, amikor a személyességet majd felváltja a rítus. Eddig legalább annyiban egyértelmű volt a szereposztás, hogy megkérdőjelezhetetlen volt, kik az áldozatok. De már ekkor teljes súlyával választ követelt a kérdés: és kik a többiek? Nyilvánvalóan az áldozatokkal szemben nem csupa tettes áll. Azokat elérte a törvény keze. És a többiek? Tudjuk, sokan életüket kockáztatva segítettek.

A távolról közömbösnek látszó nagy tömeg pedig számtalan magatartást rejt: ott vannak a rossz szándékúak, a haszonlesők; köztük vannak a kockáztatni nem akarók, de azok is, akiktől ez nem volt elvárható; ott a magukban együttérzők, továbbá akiket saját háborús tragédiájuk terhe zárt magába. Ez a viszony csak kivételesen a jogi igazságszolgáltatás kérdése, viszont minden kortárs számára erkölcsi kérdés volt. A magába szállást – hogy ki-ki a maga lelkiismerete előtt próbálja tisztázni a saját részét a társadalom kétségtelen felelősségében – hiányolta és követelte Bibó István 1948-ban írt híres tanulmánya is.

A történtek feldolgozása azonban elmaradt. Bibó megkísérli feltárni, miért nem voltak képesek erre az akkori emberek, s hogyan akadályozták azt a külső, politikai körülmények. De főleg a mértékek és határok hiánya. Hosszú hallgatás következett. A holokauszt bekerült a 20. századi magyar történelem kibeszéletlen, elfojtott traumái közé, Trianon, 1956 mellé.

Közben elfogynak azok, akiknek személyes elszámolnivalója volna a lelkiismeretükkel, és közben megszűnt a hallgatás politikai kényszere is. Megmaradtak azonban a görcsök, örököltük a megszólalás nehézségeit. És újra tisztázni kell a szerepeket: vajon azok is átöröklődnek? Az áldozatok oldalán igen. Nem egyes embereket akartak megölni, népeket akartak kiirtani.

A zsidó nép, amellyel a holokauszt megtörtént, és a cigányok, akiknek a törzseit ez az áldozat kovácsolja egységbe, Ábel jegyét örökké viselni fogják. Az ő emlékezésük az önazonosság része. De mit örökölnek a többiek? Mi lesz velünk, akik egyénileg ártatlanok vagyunk? A múltért nem lehetnek felelősek a később születettek. Ők a jövőért felelősek. Mit kell hát tennünk?

A világ ezzel szemben nem fojtotta el magában, hogy megtörtént a holokauszt. Nem hagyták ezt a túlélők, és népük, és nem engedte meg a világ lelkiismerete. Fél évszázad alatt a holokauszt kilépett az egyszeri történelmi események sorából: jelképévé vált minden népirtásnak. Kertész Imre szavaival a holokauszt az emberiség nagy mítoszai közé emelkedett. A törvénynek ez az abszolút megszegése, ami megesett, megerősíti a törvényt: nemcsak ama nép számára, amely elszenvedte azt, hanem az egyetemes emberiség számára. A tilalmat teszi abszolúttá.

A holokauszt eme szerepe és a világi intézményesülés közötti bonyolult kapcsolatba ez alkalommal nem bocsátkozhatunk. De emlékezzünk arra, hogy az emberiesség elleni bűncselekményt a nemzetközi jog a holokauszt hatására alkotta meg. És ne feledjük, ma az ENSZ határozata alapján gyűltünk össze itt emlékezni.

Ez a dokumentum többszörösen hivatkozik az ENSZ alapítása, alapokmánya, az Emberi jogok általános nyilatkozata és a holokauszt közötti összefüggésre. Kifejezetten kiemeli a holokausztot a történelem egyszeriségéből. Hangsúlyozza, hogy a holokauszt „minden ember számára és minden időkre figyelmeztető jel” a gyűlölet, intolerancia, rasszizmus és előítéletek veszélyeire.

Az egész világhoz intézett más fontos dokumentumok is általános érvényűnek mondják ki a holokauszt jelentését. Ágy a katolikus egyház is. ” az ő szörnyű sorsuk annak az eltévelyedésnek a jelképévé vált, amelybe az ember sodródhat, ha Isten ellen fordul” – mondta II. János Pál. Auschwitz az egész emberiség számára érvényes példázattá válhatott, mert ebben a történetben a jó és a gonosz élesen kettéválik. Itt nincs helye igazolásnak, magyarázatnak – ha megkísérelnénk, kultúránk alapjait tagadnánk.

De vissza kell térnünk a kérdéshez: mit kell tehát tennünk? Mi a későbbi generációk kötelessége? Fenntartani azt az erkölcsi rendet, amelyben – a fent mondottak miatt – Auschwitz és az általa jelképezett népirtás megismételhetetlen.

Ennek az értékrendnek – és jogrendnek – a fenntartásához az ENSZ határozata konkrét tennivalókat is meghatároz: fel kell lépni a vallási türelmetlenség, a személyek vagy csoportok elleni uszítás, zaklatás, erőszak ellen, amely etnikai származásuk vagy vallási meggyőződésük miatt éri őket. Ezt azonban úgy kell megtenni, hogy a véleményszabadság alkotmányos mértékét ne korlátozzuk.

Van azonban egy másik hatása, sőt követelménye a holokausztnak: A Soá iszonyú erővel megerősítette a „ne ölj!” parancsát. És rávezet arra a másik parancsra is, amelyet egyre gyakrabban, és a holokauszttal foglalkozó írásokban is abban a – magyar hagyománytól eltérő, ám filológiailag pontosabb – fordításban lehet olvasni: „szeresd felebarátodat – ő is olyan, mint te”.

Kertész Imre Nobel-díja kellett ahhoz, hogy a korábban csak kevesek által ismert műveit óriási példányszámban kiadják, és hogy a Sorstalanságot százezrek, köztük rengeteg fiatal, elolvassa. Mindenkiben megmaradhatott egy-egy mondat, egy kép, egy jelenet, ami foglalkoztatja, egy kérdés, amit meg akar válaszolni. Ez pedig mindennél többet adott a holokauszt befogadásához erkölcsi kultúránkba.

2006. január 27.

Sólyom László