Forrás: Népszava

A buchenwaldi lágerben elpusztult neves szociológus, Maurice Halbwachs egy helyen így ír: „létezik kollektív emlékezet, az emlékezésnek van szociális kerete. Individuális gondolkodásunk oly mértékben találja meg helyét e keretek között és lesz képes az emlékek felidézésére, amilyen mértékben képes visszaemlékezni.”

Az emlékezet a kommunikációs folyamatokban válik élővé, megidézve a „hajdan volt”, de immár letűnt világot. Ám ha a kommunikációs láncolat megszakad, annak következménye a felejtés, amely nemcsak az egyén, hanem az egész társadalom zavaraihoz, mások beszédének, gondolatainak vagy érzelmeinek meg nem értéséhez vezet.

Az emlékezés bölcsen méri ki önmagát: beosztó és gazdaságos. Ahogy az egyes ember is egyszerre emlékezik, és felejt, hogy maradjon hely az újabb emlékeknek, a kollektív emlékezet is hasonlóképpen tesz. A történészek tudják a legjobban, hogy a múltra való emlékezet a különböző korok változó, megszűrt és újraértelmezett múlt-képeinek összetett lenyomata. Nem parttalan, mint Borges emlékezőművészének memóriája, aki a legutolsó falevél erezetére is pontosan emlékezik, de nem is tartalmatlan általánosság, melyet a „felejtés ügynökei”, az „emlékezet gyilkosai” addig retusálnak, addig kozmetikáznak, amíg a tényeket, a bizonyítékokat és a tanúbizonyságokat végképp semmivé teszi az amnézia butító homálya.

Az ünnepnap ideje, legyen az egyéni vagy társadalmi, szakrális vagy világi, az emlékezés intenzív pillanata, amely csak akkor töltheti be funkcióját, ha a benne foglalt tartalom az emlékező számára élő és valóságos jelentéssel telített. Ha van mire emlékezni, s ha a felidézett emlékek képesek megszólítani az emlékezők körét. A zsidóság bölcsen ünnepli úgy a szolgaság házából való kivonulást, hogy évről évre, újra és újra elbeszéli a történetet, s a hallgatóság minden egyes tagja ott érzi magát az Egyiptomot elhagyó nép soraiban. Memento mori helyett memento vivere. E személyes és élő jelleg nélkül, a múlthoz való organikus viszony híján az emlékezés csupán letudandó rutinfeladat, a rossz lelkiismeret kompenzációja, avagy a hatalom manipulatív önigazolásának silány eszköze.

Az ENSZ január 27-ét, az auschwitzi haláltábor felszabadulásának napját Holokauszt-emléknappá nyilvánította. A jó szándék aligha kérdőjelezhető meg, mint ahogy azt sem érdemes feszegetni, hogy a nemzetközi szervezet miért nem tudott április 16.-ról, a holokauszt hazai emléknapjáról. De arról sem tehet az ENSZ, hogy Magyarországon a múlt feltárásának folyamata rendkívül deficites. Van tehát emléknapunk, most már több is, de vajon nem merül-e ki emlékezetünk a sematikus emlékezetápolás gesztusában, a kiüresedőben lévő múlt banális (látszat)tiszteletében?

A történelmi emlékezésnek megvannak a kellékei: a spontán módon ható emlékezet, valamint a történészek által re-konstruált múlt. Ezek nélkül az idő eltűntté lesz, s épp az vesződik el, aminek a felidézése híján az emlékezés kiürül.

Összetett történeti és szociológiai kérdés, hogy vajon miért alakult így, de tény, hogy Magyarország adósa maradt mind az 1945, mind az 1990 előtti múltjának feldolgozásával, s az „élő múltról” nem jött létre társadalmi diskurzus. Egy egészséges társadalom nem engedheti meg, hogy emlékezete kitörlődésével eltávolodjon saját múltjától. Amint az egyes ember életében, úgy a társadalom egésze számára is igaz, hogy a múlttal való szembenézés sokszor gyötrő „gyászmunkájának” elvégzése nélkül nincs katarzis, s nincs épp lelkület. E nélkül marad a frusztráltság, maradnak a gátlások, a komplexusok, elszaporodnak a kompenzációból és a rossz lelkiismeretből fakadó elfojtások és indulatok.

Németország a 80-as években nekilátott múltjának feldolgozásához: nemcsak az ún. „történész-vita” szellemi hozadéka nyomán, hanem a társadalom legszélesebb köreit megszólító beszélgetések és viták során, amelyeknek fő generátora a közszolgálati német televízió volt. A több mint egy évtizeden át tartó intenzív diskurzusokban gyakorlatilag egész Németország részt vett: tudósok, művészek, közéleti személyiségek, teológusok, egyetemisták, de hallatta hangját a német „kisember” is: rendszeressé váltak a különböző játék- és dokumentumfilmek vetítése, azok megvitatása mellett az „élő helyszíneken”, iskolák, egyetemek, avagy egy-egy város elöljáróságának szervezésében lebonyolított rendezvények, amelyekre külföldi érintetteket is meghívtak. A társadalmi párbeszéd eredményéről pszichológiai szakkönyvek számoltak be, de ami ennél is fontosabb, és a jövő iránti felelősséget rejti önmagában: a viták hozadéka beépült az oktatási rendszerbe, megszólítva a háború után születettek nemzedékeit.

Magyarországon a rendszerváltást követően az önmaga identitását főként ideológiai konfrontációkban meghatározó politika legitimációs szándékokból eredően igyekezett birtokba venni a múltat, s azt saját képére és hasonlatosságára átformálni. A múlt világnézeti birtokbavétele nemcsak szellemi hátterét képezte az ideológiai küzdelmeknek, hanem azt eredményezte, hogy a múlt korrekt feldolgozása és „közös kinccsé” tétele helyett egyes pártok holdudvarában létrejöttek pártközeli emlékhelyek, „emlékeztető szakembereket” foglalkoztató „múltcsináló” trösztök, ahonnan aztán készséggel szállították a megrendelőnek a kívánt terméket. A politikai elit csakúgy, mint a „társadalom lelkiismereteként” fellépő egyházak elsinkófálták a múlt feltárásának kötelezettségét, egyebek mellett a kollaborálás gyakorlatának megismertetését, ennélfogva megszülettek a „jó besúgok” és a „rossz besúgók”, a „mi komcsijaink” és az „ő komcsijaik” álságos dichotómiái.

Az 1956-os forradalom kisajátítása hol útszéli hangon, hol temetői összecsapások keretében zajlott, s a politikai és publicisztikai köznyelvben bevetté vált a legostobább méricskélés: ha fasizmust mondok, akkor kommunizmust is kell mondani, ha antiszemitizmust, akkor bolsevizmust is, ha Hitler, akkor Sztálin, ha Auschwitz, akkor Gulág, és így tovább. Hullahegyek méricskélésével telt az idő, ki „gyártott többet”, s megkezdődtek a kártékony összemosások, a múlt azonos falak mögé való bezárása. Nem egyik vagy másik vizsgálata, történelmi sajátossága, hatástörténete és következménye lett a kérdés, hanem egyfajta abszurd kiegyenlítés, melynek során a történelmi tragédiákkal nem mint önmaga tragédiáival szembesült a társadalom, hanem a „ti” tragédiátok és a „mi” tragédiánk gondosan kiporciózott, kisajátított és átideologizált csinálmányaival. Ehhez közöm van, ahhoz nincs, ez az enyém, az a tiéd!

Mára gyanúsakká lettek az emlék- és ünnepnapok. A politika a nyilvánosság újabb fórumaira lel rá azokban, mintha nem is a társadalom egészének, hanem csupán privát érdekeltségének képezné mindez a részét, ám az emlékek közben fakulnak és kopnak.

Jóllehet vannak civil kezdeményezések, mint például Az Élet Menete vagy a Spielberg-féle Shoah Alapítvány által elkészíttetett holokauszt-tankönyvcsomag, de – és erről legkevésbé maguk a kezdeményezések tehetnek – ezek is mintha csak azt a képzetet erősítenék, hogy a holokauszt pusztán a zsidók ügye és nem az egész társadalomé: zsidóké és nem-zsidóké, mindannyiunké.

A múlt közös belakása a közösség összetartó erejét és integráló képességét erősíti, ám egy emlékezet nélküli világban bármi megtörténhet.

Talán még nincs késő. Talán még megannyi bölcs felismerés és tisztességes akarat belekezdhet valamibe. Miért ne válhatna nálunk is a múlt „birtokba vételének” legfőbb bázisává a hazai közszolgálati média? Mert ha még van értelme ennek a kiüresedő szónak, akkor ebben az összefüggésben egészen biztosan. A politika húzódjon a háttérbe, ellenben támogasson minden hasznos projektet és ötletet.

Ebből valamennyien csak nyerhetünk.

Gábor György

vallásfilozófus

Kiemel: Egyes pártok holdudvarában létrejöttek pártközeli emlékhelyek, „emlékeztető szakembereket” foglalkoztató „múltcsináló” trösztök, ahonnan aztán készséggel szállították a megrendelőnek a kívánt terméket.

Gábor György