Népszabadság • Bächer Iván • 2006. január 27.
Anima rerum. A dolgok lelke. Ez a címe Fahidi Éva nemrégiben megjelent könyvének.
2005-ben, a magyar holokauszt hatvanadik évfordulóján több száz könyv, kiadvány, füzet, regény, novellafüzér, viszszaemlékezés, napló jelent meg. Nyugodtan állítható: valamenynyi egyként becses; valamennyi az utolsó percekben örökíti meg, dokumentálja, regisztrálja a magyar történelem legnagyobb népirtását és hullarablását.
És valamennyi publikáció figyelmeztet arra a fájdalmas tényre is, hogy a magyar társadalom a mai napig nem nézett őszintén szembe ezzel a tragédiával.
Alapvető és merőben új tényeket felsorakoztató szakmunkák jelentek meg, például Christian Gerlach és Götz Aly Utolsó fejezet című kötete – jellemző, hogy a magyar zsidóság utolsó fejezetének krónikáját német történészeknek kellett megírniok -; vagy Kádár Gábor és Vági Zoltán Hullarablás című monográfiája, amely élteti a reményt, hogy a magyar fiatalok tán elvégzik azt a munkát, amire a nagy öregek hatvan év alatt nem voltak képesek.
De komolyabb társadalmi visszhangja egyik könyvnek se volt.
És a visszaemlékezések sokasága is, mintha csak szűk családi használatra készült volna.
Pedig nagyon fontos, gondolkoztató és – sajnos – nagyon a mához és a máról szóló könyvek vannak ezek között is.
Ilyen – véleményem szerint – alapmű Fahidi Éva visszaemlékezése is.
Fahidi Éva megjárta Auschwitzot, de az Anima rerum című szép kiállítású kötet mégsem „Auschwitz-könyv”. Embertörténet, Debrecen-történet, családtörténet, magyar történet.
És, persze, zsidó történet is, de erről csak a nácik tehetnek.
„Ha vallásos nem is, öntudatos zsidó vagyok. Ugyan mi más is lehetnék Auschwitzcal hátam mögött” – írja Fahidi Éva. Ehhez csak annyit tehetünk hozzá: Auschwitz után minden becsületes embernek muszáj egy kicsit zsidónak lennie.
Évának csodás gyermek- és kamaszkor adatott.
A legendás Svetitsbe járt, amely egyértelműen több tudást, kultúrát adott, mint egy mai magyar egyetem bármelyik szaka. Hogy az emberségről már ne is szóljunk. Csak remélhetjük, hogy hatvan év múlva a mai egyházi tanintézetekbe járó akkori öregek is úgy emlékeznek vissza majd, hogy iskoláikban még véletlenül sem fordulhatott elő direkt politizálás, a zsidózás pedig elképzelhetetlen volt.
Fahidi Éva könyvéből tudományos hitelességű, ám irodalmi szépségű leírásokból tudhatjuk meg, hogyan készült a tanyán a gomolya, hogyan működött a telefon, miként zajlott a nagymosás, milyen étkek készültek és miképpen, hogyan esett egy igazi debreceni disznóölés, milyen tárgyak csillogtak a családi vitrinben, hányféle petróleumlámpa dívott, milyen öltözködési szokások járták akkoriban. „Soha nem láttam anyámat míder nélkül. A gázba is úgy ment Birkenauban, hogy valamelyik kedves mindennapi míderjét hordta.”
A hatalmas, ágas-bogas debreceni családnak Felvidékre is ágaztak eleven gyökerei.
„Családunkban személyes tragédia volt Trianon. Mind apai, mind anyai ágon szétszakítottak minket a határok, és állandó téma volt sérelmeink hangoztatása…, ahhoz, hogy lássuk egymást útlevélre volt szükség…, felfoghatatlan volt a határ, ami tegnap még nem volt, most meg már itt volt, de nekünk ugyanolyan Magyarország volt a határon innen is meg túl is.”
A mai magyarok, ki tudja ki által megválasztott, de mindannyiunk által finanszírozott világszövetségének elnöke azt bírta nyilatkozni pár éve, hogy a magyaroknak épp úgy fáj Trianon, mint a zsidóknak a holokauszt. Bámulatos: menynyi aljasság, hazugság és mélységes magyarellenesség bír pár szóba beleszorulni. Igazi polgárháborús mondat ez.
A gyerekek miatt kell hajtogatni újra és újra: a magyar csendőrség a magyarságot pusztította akkor, mikor gondos kirablás, megalázás, lelki és fizikai kínzás után a halálba vivő vagonokra terelte-verte a legitim magyar törvényhozás által lezsidózott magyar honpolgárokat.
A csendőrségről is szól Fahidi Éva, szép, pontos szavakkal:
„Adós még a történelmi kutatás annak kiderítésével, hogy mitől volt a magyar csendőrségben annyi tartalék kegyetlenség, mint amennyi a deportálások során felszabadult… A csendőrök ütöttek, vertek, rúgtak, pofoztak, szitkozódtak. Ez nem volt benne a szolgálati utasításban. Ez volt az önkéntes hozzájárulás, az öntudattal, önként vállalt társadalmi munka.”
Ezen csendőrség emlékét ma dicstábla örökíti a Hadtörténeti Múzeum bejáratán; a szocialista párti honvédelmi miniszter lemoshatatlan szégyene ez; százezernyi megölt magyar gyermek emlékének meggyalázása.
És ez a legszomorúbb ebben a könyvben, ebben a könyvben is, hogy nincsen vége. Hogy ez a történet nem ért véget, hogy folytatódik.
Fahidi Éva tizennyolc éves volt, amikor Debrecenben családjával együtt a marhavagonba verték. Tizenegy éves húgát, Gilit és 39 éves anyját azonnal megölték, apja pár hétig bírta a munkát. Ő hat hetet töltött Auschwitzban, utána az egyik buchenwaldi külső lágerbe, a hesseni Allendorf mellett lévő Münchmühle nevezetű munkatáborba vitték, ahol ezer társával együtt mérgező anyagokkal kellett dolgozniuk.
Túlélte, felszabadult, élt, él.
Soha nem élte túl, soha nem szabadult fel, és nem élt és nem élhet többé már soha – úgy, mint Annak előtte.
A vaskos könyvben egyetlen szó sem esik arról: mi történt azután; mivel foglalkozott Éva, kivel, hol, hogyan élt. Csak a végén soroltatik fel négy unoka neve: Marci, Zsófi, Mihály, Luca.
Éva 2004-ben, 59 évvel azután, hogy ott járt, ellátogatott Auschwitzba. Hazalátogatott, ahogy írja, hisz az embernek az a földje, ahol ősei porladnak. Neki pedig majd ötven családtagja vált porrá e szép helyen.
Mert – konstatálta döbbenten – Auschwitz ma szép hely.
Körbejárta a tábort és körbejárt, megnézett, regisztrált mindent pontosan.
Körbejárja az egész kérdést. Például az őt és rajta kívül még vagy ötvenezer kényszermunkást dolgoztató Flick család ügyét.
2004 szeptemberében Berlinben két Flick-kiállítást rendeztek: egyet a Flick örökös által összegyűjtött káprázatos képzőművészeti kollekcióból, egy másikat pedig, amely bemutatta, hogyan s miképpen jött létre az a vagyon, amely az előbbi gyűjteményt megalapozta.
Éva ellátogatott Allendorfba is. Nem magától ment, hanem mert oda hívták. Az allendorfiak ugyanis szembenéztek a múlttal; meghívtak és megkövettek mindenkit, aki az ő földjükön egykor szenvedett.
„Magyarországon élve… elképzelhetetlen volt az, ami Németországban addigra történt: a németek szembenéztek múltjukkal, volt bátorságuk levonni a következtetéseket, és volt erejük felismerni és beismerni bűneiket… Nincs kollektív bűnösség. A bűnös az, aki a bűnt elköveti… A mai húsz-harminc éves németek azt mondják: félve gondolok arra, mit követhetett el a nagyapám, nagyanyám, amikor annyi idős volt, mint én most! Mikor kérdezik meg ezt a hasonló korú magyar fiatalok?”
E költői szépségű könyv ezzel a költői kérdéssel zárul.
