Forrás: ÉS

KUN MIKLÓS

Moszkvai levéltári mozaikok

1998/41. szám – A (TÖRTÉNETI) HIVATAL ÁLDOZATAI

„Képzelje, tegnap óta pontosan tudom, mit lett Wallenberg magyar gépkocsivezetôjének sorsa, akit a svéd diplomatával együtt hurcolt el a SZMERS-kommandó. Közel vagyok a Wallenberg-titok megfejtéséhez! Minden idômet a KGB Lubjanka utcai épületében töltöm. Van ott egy irodám, ahová felhozzák nekem az aktákat. Gleb atyával pedig végképp nem lehet bírni. Amióta megtudta, kik voltak a legkomiszabb informátorok az ortodox egyház vezetôi közül, másról sem beszél, mint hogy le kell leplezni ôket: állandóan nyaggat, hogy hagyjam a múltat, inkább neki segítsek. De hát mindkettônket szorít az idô!” kiabálta izgatottan a telefonba Kronyid Ljubarszkij.

Az egykori csillagászt, aki éveket töltött a gulágon, Münchenben ismertem meg az 1980-as évek közepén. Felesége a Szabad Európa / Szabadság Rádió kutatóintézetében dolgozott, ô maga pedig az orosz emigráció alighanem legszínvonalasabb társadalomtudományi kiadványát, a Sztrana i mir-t szerkesztette. Egy érdekes eset hozott minket össze a peresztrojka csúcsán: moszkvai levéltári kutatásaim során véletlenül kezembe került Nyikolaj Buharin néhány órával a kivégzése elôtt, már sokkos állapotban írt levele. Ebben az egykori bolsevik vezetô elismerte nem létezô bűneit, és egyezséget ajánlott a hatóságoknak: ha életben hagyják, PETROV néven fogja építeni a szocializmust. Akár egy lágerklub munkatársaként vagy bármilyen más poszton, ahová a párt állítja.

Döbbenetes forrás volt. 1987 elôtt azonban, amíg Gorbacsov dicsérôleg ki nem ejtette Nyikolaj Buharin – „a párt kedvence” – nevét, nem lehetett közzétenni olyan iratot, amely a kivégzett politikus személyes tragédiájáról tanúskodik. Furcsa módon jó ideig még késôbb sem: vagy féltucat szakmai folyóirat és napilap utasította vissza a forráspublikációt. A szerkesztôk általában helyhiányra hivatkoztak. De akadt olyan is, aki kereken kimondta: „Buharin ma Gorbacsov kedvence és a peresztrojka-korszak nagy elôfutára. Csak nem képzeli, hogy én a lapomban hagyom ilyen szánalmas színben feltűnni?…”

Ekkor hívtam fel Münchenben Ljubarszkijt, aki személyesen eljött a kéziratért Budapestre. „Látja, a jó öreg tamizdatot nem kell még leírni!” tréfálkozott, a szamizdattal szemben a Szovjetunió határain kívül – vagyis „odaát” – megjelent művekre utalva. „Persze, eljön még az idô, amikor Moszkvába teszem át folyóiratom székhelyét, és minden szabad idômet a Lubjankán töltöm, a KGB központi irattárában.”

„Mi csöpögtetjük majd az információt”

Ami 1989-ben vagy 1990-ben csak ábrándnak látszott, az 1991 koraôszén, még ha rövid idôre is, valósággá vált. Az 1991. augusztusi konzervatív-állampárti puccskísérlet veresége után Borisz Jelcin demokrata értelméségi holdudvara rábeszélte a politikust, hozzon létre bizottságot a történtek kivizsgálására. Szeptember 6-án Ruszlan Haszbulatov, az Oroszországi Föderáció Legfelsô Szovjetjének elnöke utasította az illetékes intézmények és levéltárak vezetôit, hogy álljanak az ideiglenes parlamenti vizsgálóbizottság rendelkezésére. A testület munkáját két ismert egykori másként-gondolkodó, Lev Ponomarjov és Gleb Jakunyin atya irányította. Ôk a saját lágertapasztalataik mellett sokban éppen az orosz fôvárosba sietô Ljubarszkij szakismeretére támaszkodtak.

Munkájuk azonnal komoly ellenállásba ütközött. Kiderült, hogy az SZKP vezetôi, fôleg pedig a KGB kollégiumának tagjai már hónapok óta érezték: baj van. „Az utóbbi idôben megerôsödött a veszély, hogy az antikommunista és antiszocialista erôk elfoglalják a párt levéltárát, és destruktív célokra használják fel az SZKP dokumentumait…”, szólt az SZKP központi bizottsági tagjai által szignált, szigorúan titkos határozat egyik pontja. Ezzel elkezdôdött a kellemetlen források megsemmisítése.

Pontosabban folytatódott. Hiszen ha hinni lehet a KGB hivatalos közleményeinek, az Állambiztonsági Bizottság illetékesei már 1990-ben elégették például az Andrej Szaharovra és Alekszandr Szolzsenyicinre vonatkozó vizsgálati dokumentumok többségét, összesen több mint 640 kötetet. Köztük az összes operatív megfigyelésre vonatkozó iratot és az informátorok jelentéseit. Amikor pedig az ideiglenes parlamentáris vizsgálóbizottság tagjai végre bejutottak az SZKP irattárába, különös látvány fogadta ôket: egyes titkos dokumentumok a földön hevertek, másokat pedig miszlikre szabdaltak a folyamatosan működô, hatalmas papírmegsemmisítô gépek. Jó néhány páncélszekrényben lévô dokumentumot pedig, mint kiderült, az 1991-es augusztusi puccskísérlet utáni napokban egyszerűen kicsempésztek az épületbôl a pártközpont hivatalnokai.

Ez sem volt új jelenség, hiszen ôk nemegyszer már korábban is politikai célokra használták fel a rájuk bízott titkokat. A peresztrojka vége felé ennek jegyében egymás után jelentek meg a szovjet sajtóban a legismertebb orosz másként-gondolkodókat befeketítô, leleplezô írások. Hol Szolzsenyicinrôl röppentették fel, hogy ô buktatta le a tragikus kengiri lágerfelkelés szervezôit, hol Grigorenko tábornok 1937-es vizsgálati iratait hozták nyilvánosságra, amelyek szerint az akkor még fiatal katonatiszt úgy védekezett az ellene politikai hajszát folytató feljebbvalói ellen, hogy az általános paranoia légkörében „veszélyes trockista elhajlóknak” minôsítette ôket. 1991 forró nyarán végül Vlagyimir Krjucskov KGB-elnök azzal fenyegette meg a demokratikus ellenzéket, hogy „apránként elkezdi majd csepegtetni az információt”. És hogy szavainak nyomatékot adjon, a Legfelsô Szovjet zárt tanácskozásán közzétette néhány nagyon ismert ellenzéki politikus fedônevét és titkos kódszámát.

Az oknyomozó újságíró szerencséje

Amikor azonban az ideiglenes parlamenti vizsgálóbizottság tagjai látni akarták ezeket az aktákat, a hivatalnokok elôször „nem tudták elôkeríteni” az „elkallódott” dokumentumokat, majd a Jelcin környezetébe visszaszivárgó régi nómenklatúra tagjai végérvényesen leállították a kutatást.

A bizottság tagjai lelkileg összeroppantak. Ljubarszkij belátta, hogy a Wallenberg-titok megfejtésében egyhamar nem jut elôre. Gleb Jakunyin atya megtudta ugyan, hogy a legtöbb orosz ortodox egyházi méltóság – akárcsak a szovjetunióbeli katolikus, mohamedán, zsidó és lámaista felekezet vezetôi – nagyrészt a KGB támogatásának köszönhette karrierjét. Ám hiába írta golyóstollal egy árkus papírra hüledezô képviselôtársai jelenlétében, hogy Pityirim metropolitának, az ország egyik legbefolyásosabb egyházi személyiségének Abbé volt a fedôneve, II. Alekszij pátriárkának pedig – akit a politikai rendôrség vezetôi még 1988-ban is díszoklevéllel akartak kitüntetni! – Drozdon. Mivel Jakunyin kutatónapjain a xeroxgépek „véletlenül” soha nem működtek, a pap-képviselô egyszer sem tudott hiteles másolatot készíteni a megsárgult dossziékról. Mi mást tehetett volna? A sajtóhoz fordult. Ennek azután hamar meglett a böjtje: az ortodox egyház vezetôi megfosztották a papi méltóságtól.

De talán kicsit túlságosan elôreszaladtunk az idôben. 1991 ôszén még javában folyt a huzakodás a vizsgálóbizottság meg a KGB és a volt szovjet pártközpont levéltárosai között, amikor egy fiatal oknyomozó újságíró, Georgij Urusadze, a képviselôk önkéntes segítôje, szerzett egy kis másológépet, és sorra másolni kezdte a „szigorúan titkos” jelzôvel ellátott dokumentumokat. Kutakodásának eredményeit vaskos gyűjteményben rendezte sajtó alá. Ezt azonban az orosz történészek egyszerűen elhallgatták, mert nem szakmabeli, még csak nem is levéltáros munkája volt.

Urusadzénak köszönhetôen tárulhatott fel a világ elôtt a szovjet pártvagyon átmentésének folyamata. (Mint késôbb kiderült, Mihail Gorbacsov már 1990-ben német szociáldemokrata szakértôket kért, hogy szovjet kollégáikat képezzék ki a pártvállalatok alapításának fortélyaira.) Az SZKP 4500 hivatali épületének, 114 kiadójának, számtalan üdülôjének és telkének privatizációja Urusadze kutatásai szerint már 1990-ben teljes gôzzel beindult. Számos bank és vegyesvállalat létesült, hatalmas dollárösszegek kötöttek ki külföldi bankok trezorjaiban. Elvileg ennek a folyamatnak 1991. augusztus 21-én meg kellett volna szakadnia. Az olajozott gépezet azonban még az állampárti puccs veresége után is háborítatlanul gyártotta az aktákat.

Jevtusenko titkos missziója

Egyébként Georgij Urusadzénak elsôsorban az 1991-es puccs elôkészületeire vonatkozó dokumentumok tanulmányozása volt a feladata. A fiatal újságírót azonban jobban izgatták a Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot külföldre elkísérô felderítôk jelentései, továbbá a Szovjet Tudományos Akadémia Keletkutató Intézetében dolgozó kommunisták kérése, hogy „állítsák le J. M. Primakov „akadémikus” önkényeskedését”, akinek a feljelentôk panasza szerint az eredeti neve Kirsenblat volt. „Rafinált kereskedô, a cionista maffia vezetôje az intézetben…”

Az ilyen és ehhez hasonló antiszemita kirohanások mellett az évek során egyre több olyan gyalázkodó levél gyűlt össze a szovjet pártközpont irattárában, amelyek a tatár, német, ukrán, lett, lengyel, grúz vagy örmény „szeparatizmus” veszélyére hívták fel a figyelmet. Minden bejelentést vizsgálat követett, és a hivatalos nagyorosz birodalmi szellemiség képviselôiként a magasrangú hivatalnokok többnyire a feljelentôknek adtak igazat.

Urusadzét nagyon gyorsan kiebrudalták az SZKP központi bizottsági levéltárából. Mindössze hét napon át másolta az iratokat, gyakran találomra turkálva a papírhalomban. De még így is sikerült kiderítenie, hogy Jevgenyij Jevtusenko – akinek számos Sztálin-ellenes kijelentése mindig felháborodást keltett a Kremlben – éveken át titkos megbízatásokat teljesített külföldön. Hogy a KGB valamennyi neves szovjet író és művész „burzsoá környezetben” elhangzott szavairól rendszeresen informálta a szovjet Olimposz tagjait; s csak akkor semmisítették meg a szovjet magasértelmiségiek ügynökkartonjait, amikor a fedônevek viselôi magas párt- vagy állami tisztségeket kaptak.

Az oknyomozó újságíró munkája a legérdekesebb ponton szakadt meg. Éppen az SZKP apparátusa és a különbözô országokban tevékenykedô terrorista mozgalmak közötti anyagi kapcsolatot készült kibogozni, és összeállítani a legismertebb agent-provocateur-ök listáját. Ezt a feladatot azonban hamarosan egy nála sokkal tapasztaltabb ember, Vlagyimir Bukovszkij, az akkor legismertebb és talán legelszántabb másként-gondolkodó emigráns vállalta magára.

(Folytatás a következô számban)

1983. január 28.

Ned Temko, a „Christian Science Monitor” moszkvai tudósítója azzal a kéréssel fordult J. M. Primakovhoz, a Szovjet Tudományos Akadémia Keletkutató Intézete Igazgatójához, hogy nyilatkozzon lapja számára. (…) Várjuk utasítását ebben a kérdésben.

G. K. Sirokov, az Intézet ügyvezetô igazgatója

SZKP Központi Bizottsága

Megmagyaráztuk a Szovjet Tudományos Akadémia vezetésének, hogy ez a nyilatkozat célszerűtlen.

K. Brutyenc

Az SZKP Központi Bizottsága

Nemzetközi Osztályának helyettes vezetôje

1983. február 17. Különlegesen fontos irat!

Az SZKP Központi Bizottsága

(…) A Szovjetunió KGB-je kapcsolatot tart fenn Radzsiv Ghandival, az indiai miniszterelnök fiával. (Erre az SZKP KB 1980. június 14-én engedélyt adott a KGB-nek.)

R. Ghandi kifejezi háláját azért a segítségért, amelyet az általuk ellenôrzött vállalatok révén a szovjet külkereskedelmi szervek az indiai miniszterelnök családjának nyújtanak. Nevezett bizalmasan közölte, hogy az e csatornákon befutó összegek jelentôs részét az általa vezetett párt támogatására használja.

V. Csebrikov – a Bizottság (!) elnöke

SZKP Központi Bizottsága*

I. T. Frolov elvtárs kezelésének költségeirôl

I. T. Frolov elvtárs, az SZKP központi bizottsága politikai bizottságának tagja e hó augusztus 7-én az NSZK-ba utazott 10 napra a hamburgi egyetem meghívására, elôadástartás céljából (…) Vele utazott felesége (a párt költségvetési keretébôl), valamint a KGB két munkatársa (a KGB költségvetési keretébôl). Az NSZK-ban dolgozó szovjet diplomaták információja szerint I. T. Frolovot megműtötték. Ezt követôen közel egy hónapig fekszik majd az ottani klinikán. A műtét és az utókezelés feltételezett költsége megközelítôleg 25.000 nyugatnémet márka.

Figyelembe véve a kialakult helyzetet, javasoljuk, hosszabbítsuk meg I. T. Frolov elvtárs németországi tartózkodását feleségével együtt még egy hónapra, hogy eleget tehessen az utókezelésnek. Az ehhez szükséges összeget a párt költségvetésébôl vonjuk le.

Várjuk egyetértô válaszukat.

V. Misin

Az SZKP Központi Bizottsága

gazdasági osztályának helyettes vezetôje

1991. augusztus 22.

A „Pravda” kiadó részvénytársaságról

(…) A legutóbbi napok eseményeivel kapcsolatban konkrét felhívások hangzottak el, hogy nacionalizáljuk a pártkiadókat. Mindez megköveteli, hogy azonnal reorganizáljuk az SZKP kiadói bázisát, mindenekelôtt a „Pravda” kiadót. A kiadó (jelesül Leontyjev elvtárs) javasolja, hogy részvénytársasági formában reorganizáljuk. Ez a jelenlegi törvények értelmében lehetôvé teszi, hogy osztatlanul megôrizzük a kiadó anyagi bázisát.

Lehetségesnek tartjuk a javaslat támogatását. Megbízzuk az ideológiai osztályt és a gazdasági osztályt, hogy operatívan dolgozzon ki konkrét intézkedéseket a realizálásukra.

1991. augusztus 23.

A. Gyegtyarj, az SZKP Központi Bizottsága

ideológiai osztályának vezetôje

V. Misin, az SZKP Központi Bizottsága

gazdasági osztályának helyettes vezetôje

* Az SZKP két utolsó ügyirata

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 03. szám