Forrás: ÉS

KUN MIKLÓS

Moszkvai levéltári mozaikok (II.)

Alig öt éve Párizsban francia nyelven napvilágot látott és nagy feltűnést keltett Vlagyimir Bukovszkij Moszkvai per című ötszázoldalas könyve, műfaját tekintve egy forráspublikáció és a Sinkó Ervin-féle „egy regény regénye” elegye. A kérlelhetetlen moralitású szerzô a ma már sokak által Nyugaton is idealizált, afféle „piaci viszonyoktól mentes aranykornak” tekintett Brezsnyev- és Andropov-korszakban hosszú éveket töltött szigorított börtönökben, koncentrációs táborokban és – a szovjet aranykor gyakorlatának megfelelôen – a KGB felügyelete alatt álló elmegyógyintézetekben. Csupán úgy nyerhette vissza szabadságát, hogy kicserélték Luis Corvalanra, a chilei junta fogságában sínylôdô kommunista vezetôre. (A torokszorító fogolycsere után a szovjet politikai rendôrség dezinformációs részlege széles körben elterjesztette, hogy „a sokat szenvedett Corvalán elvtársért egy rovott múltú, komisz köztörvényes bűnözôt engedtünk ki a vlagyimiri börtönbôl”. Az ócska propagandafogásra a moszkvai flaszterhumor így reagált: „Akkor találjunk Nyugaton egy akkora nagy kurvát, akiért a Kreml vénjei cserébe odaadják a mi komisz Ljonya Brezsnyevünket!”)

Kiszabadulását követôen Vlagyimir Bukovszkijnak lett volna mit kihevernie, ám egy percig sem pihent a babérjain. A vasfüggöny túlsó oldalán egyik fôvárosból a másikba száguldott, elôadásokat tartott, interjúkat adott, és mindenütt szenvedélyesen agitált szovjet börtönökben meg elmegyógyintézetekben maradt társai érdekében. „Két megoldás kínálkozott számomra”, mondta nemrég, amikor felkerestem angliai otthonában. „Vagy folytatom a börtön miatt megszakított biológus-tanulmányaimat, vagy teljesen belemerülök a politikai életbe. Amíg fiatalabb voltam, megpróbáltam egyszerre ezt is, azt is. Közel tíz esztendeje azonban a cambridge-i egyetemen, amelynek laboratóriumában dolgoztam, pénz hiányában felszámolták az öregkor fiziológiáját kutató tudományos programomat. Közben a politikai légkör is más lett: a peresztrojka éveiben sorra megszűntek az addigi támogatóik szerint „feleslegessé vált” emigráns kiadványok és alapítványok, amelyeknek korábban rendszeresen dolgoztam. Feloszlott a különbözô nemzetiségű társaimmal – így a kínai diáktüntetéseket elindító fiatalokkal együtt – megalapított Ellenállás Internacionáléja is. A múltjától szabadulni igyekvô, régi-új orosz politikai elit pedig, amely legitimációs valóságában az 1990-es évek legelején még a kegyeimet kereste, megorrolt rám, mert írásaimban nem titkoltam, hogy megalkuvónak és korrumpálhatónak tartom.”

Az egykori politikai fogoly 1996 óta újra politikai emigráns. „Nem tehetem be a lábamat a hazámba”, mondta keserűen. „Mivel a régi rendszer felszámolásában mutatkozó következetlenségéért néhány cikkemben megbíráltam Borisz Jelcint, az elnök kicsinyes bosszút állt: a londoni orosz követnek megtiltotta, hogy vízumot adjon.” Bukovszkijt a hatalmát átmentett nomenklatúra azért is gyűlöli, mert az emigráns máskéntgondolkodó sohasem titkolta, micsoda idôzített bomba ketyeg a magánarchívumában. A puritán cambridge-i ház konyhájában magam is sokáig böngésztem ezeket az iratkupacokat, annak bizonyságát, hogy a mára megöregedett és csalódott, magukat haszontalannak érzô egykori máskéntgondolkodók között alighanem egyedül Bukovszkijnak sikerült lemásolni azt a sokezer titkos dokumentumot – politikai bizottsági jegyzôkönyvektôl a kisszerű besúgójelentésekig -, amelyek görbe tükröt állítanak a szovjet korszak vezetôi elé Sztálintól Gorbacsovig.

Börtöntöltelékbôl alkotmánybírósági tanú

Pedig alig öt-hat éve, amikor Vlagyimir Bukovszkij, saját szavai szerint, az archívumokban lapátolta a guanót, Borisz Jelcin még másként vélekedett róla. Olyannyira, hogy demokratikus gerjedelmében személyesen járt közben: hadd búvárkodjon a sokat szenvedett egykori politikai fogoly a KGB iratai között a Lubjankán meg a Sztaraja téri központi bizottsági pártarchívumban. Bukovszkij pedig – aki akkoriban kétlaki életet élt Cambridge és Moszkva között – ostromolni kezdte az orosz levéltárügy új vezetôit: az általa elindított tényfeltáró kutatásokba vonják be többek között a stanfordi Hoover Intézet munkatársait, a müncheni Szabad Európa / Szabadság Rádió kutatóintézetének – nemritkán szintén gulágot járt – szakértôit, valamint a moszkvai emberjogi szervezet, a „Memoriál” aktivistáit.

Minden jel arra vallott, hogy a frontális támadást siker koronázza. Az orosz levéltárügy akkori feje írásos szerzôdésben biztosította az egykori gulág-foglyot, hogy elfogadja feltételeit. Mire azonban a kutatások ténylegesen beindulhattak volna, a moszkvai csinovnyikok elérték, hogy a „Bukovszkij-projektumból” kimaradjon az összes 1981 elôtti, „szigorúan titkos” jelzettel ellátott dokumentum. Megakadályozták minden olyan 1961 után keletkezett irat kutatását is, amelyeket valaha is tárgyalt az SZKP központi bizottságának titkársága, vagyis elzárták a nyilvánosság elôl a Szovjetunió legújabb kori történetének szinte valamennyi perdöntô dokumentumát. Ugyancsak tiltólistára kerültek a KGB és a katonai hírszerzés 1961 után felfektetett dossziéi, valamint az elnöki levéltár szinte teljes állománya. (Mihail Gorbacsov uralma alatt a különbözô levéltárakból ide kerültek a legértékesebb fondok, amelyek rendezése, illetve visszaszolgáltatása azóta sem fejezôdött be.)

Késôbb a frontok még jobban megmerevedtek. Utólag a már kutathatóvá tett iratok közül is nagyon sokra – és korántsem csak az elmúlt 30 év dokumentumaira – újra rákerült a „szigorúan bizalmas” jelzés. Ezek a megkötések ráadásul legtöbbször nem is a formális logika szabályai szerint keletkeztek. Valamilyen oknál fogva még mindig hozzáférhetetlen Joszif Sztálin hagyatékának egyik (fôleg uralmának a második világháború utáni korszakára vonatkozó) része. Az orosz történészek körében legendák keringenek a kutathatatlan Jezsov-gyűjteményrôl, a „véres törpének” nevezett NKVD-fônök irathagyatékáról, de az egész kollekciót egyetlen kutató sem látta. Pedig az 1930-as évek politikai tisztogatásait irányító népbiztos és a szovjet diktátor különös szimbiózisa, akárcsak a „Nagy terror” konstruált pereinek mechanizmusa a hatalmas anyag ismerete nélkül terra incognita marad.

Közben azonban néhány éve némi fény derült Sztálin 1940. késô ôszi, területgyarapító háborús terveire, amikor a diktátor formálisan is hajlandó lett volna csatlakozni a Berlin-Róma-Tokió tengelyhez. De változatlanul titok övezi Sztálin 1941 ôszén, Bulgárián keresztül Hitlernek tett különbéke-ajánlatát, akárcsak az 1942-ben Svájcban és Svédországban a legnagyobb elôvigyázatosság mellett folytatott szovjet-német tárgyalások történetét. Publikussá váltak Laverntyij Berijának, a szovjet rendszer egyik legvéresebb hóhérának nagyszabású 1953. tavaszi-koranyári kül- és belpolitikai reformtervei. Ugyanakkor gyakorlatilag hozzáférhetetlenek Berija és társai terjedelmes vallomásai a börtönben.

Bonyolította a helyzetet, hogy az orosz levéltárak néhány vezetôje, az 1990-es évek elején a nagy zűrzavart kihasználva, nyugati sajtóorgánumoknak jó pénzért árulni kezdte a politikai botránnyal kecsegtetô forrásokat. A brit parlamenti választások küszöbén valaki „véletlenül” kiszivárogtatta például a munkáspárti vezetôk és szovjet diplomaták bizalmas megbeszéléseinek hitelesített másolatát. Az itáliai közvéleményt pedig valósággal megrázta Palmiro Togliatti ugyanilyen körülmények között nyilvánosságra került magánlevele, amelyben az olasz kommunista vezetô a sztálingrádi csata után pökhendi, lekezelô stílusban írt ezrével fogságba került, éhezô, beteg honfitársairól. Egy vaskos dollárköteget lobogtató, szemfüles japán újságíró megszerezte lapja számára a Japán Kommunista Párt tiszteletbeli elnöke és az NKVD közötti meghitt kapcsolatokat bizonyító dokumentumokat. A közel százéves(!) politikust elvtársai azonnal kizárták a pártból. Erre a meghurcolt aggastyán hívei megsértôdtek, és odavágták a „purifikátoroknak”: a volt pártelnök által az 1930-as évek végén szovjet börtönökbe juttatott japán politikai emigránsok semmivel sem különbek nála. Csak hát az ô irataikra nem kíváncsi a kapitalista tokiói sajtó.

Talán még nagyobb hullámokat vert fel az azokban a hónapokban kirobbant „Sorsa-ügy”. Finnország korábbi miniszterelnökérôl ugyanis kiderült, hogy szovjet barátai kérésére rendszeresen kétes feladatokat vállalt a nemzetközi politikai életben. Ezzel a botránnyal be is telt a pohár. A Kreml utasítására megkeresték a felelôsöket, és fejek hullottak. De mint mindig, azok a „mezei” történészek és levéltárosok jártak a legrosszabbul, akiknek semmi közük nem volt az aktuálpolitikai célokat szolgáló külföldi vagy hazai sajtópublikációkhoz…

Ebben a zűrzavaros helyzetben Vlagyimir Bukovszkij – akit a levéltárakban dolgozó öreg vezetôk a háta mögött nemes egyszerűséggel börtöntölteléknek neveztek, miközben azért várták, hogy egyszer ô is megnyissa a pénztárcáját – bizonyára soha nem jutott volna szenzációs forrásokhoz. Az egykori máskéntgondolkodó nagy szerencséjére azonban Borisz Jelcin 1993-ban keresetet nyújtott be az orosz alkotmánybíróságra az SZKP régi vezetôi, köztük Mihail Gorbacsov ellen, és egymás után becitáltatta ôket a bíróságra. Eközben az elmozdított állampárti nómenklatúra legismertebb politikusai (köztük a közvélemény elôtt akkor még szinte teljesen ismeretlen Gennagyij Zjuganov) ugyancsak alkotmánybírósági keresettel fordultak az orosz elnök és adminisztrációja ellen. A hosszú hónapokig tartó, tragikomikus epizódokkal tarkított pereket néhány olyan nyugati újságíró is végigülte, aki még emlékezett a sztálini „históriás” idôkre. Szép kis nürnbergi per ez, mondogatták nevetve. Hiszen mindkét tábor szónokai, a felvonultatott tanúk és szakértôk, de még a taláros testület tagjai is az állampárti apparátus meg a KGB berkeibôl kerültek elô.

Ez azért így nem volt teljesen igaz. Az alkotmánybíróság elôtt Borisz Jelcint képviselô Gennagyij Burbulisz és Szergej Sahraj – ma már alig emlékszünk ezekre a nevekre, pedig akkoriban úgy látszott, hogy az orosz elnök mellett ôk állnak Oroszország élén – néhány egykori híres gulág-fogolyhoz fordult, kérve, az ô oldalukon kapcsolódjanak be a küzdelembe. Elsôként Vlagyimir Bukovszkijt keresték fel, aki rögtön igent mondott. Egyedüli kikötése az volt, hogy annyi idôt tölthessen a levéltárakban, amennyit szükségesnek lát a tanúskodáshoz. És lemásolhasson mindent, amire szüksége van.

Andropov és a robbantgató terroristák

De nem Bukovszkij volt a Jelcin-tábor egyedüli szakértôje, aki az alkotmánybírósági tárgyalás hónapjaiban lehetôséget kapott, hogy bepillantson a szovjet pártközpont – nem csak Sztálint vagy Brezsnyevet, de Gorbacsovot is kompromittáló – irataiba. Kiderült többek között, hogy a „peresztrojka atyja” az övéi között még 1985-ben is sztálinista szellemben nyilatkozott, alig egy évvel késôbb pedig egyszerűen lezsidózta Jelena Bonner asszonyt, Szaharov akadémikus feleségét. Az orosz elnök csapatának szakértôi döbbenten mutogatták egymásnak az iratokat, amelyek szerint a gorbacsovi vezetés szinte végig támogatott egy sor nyugati és harmadik világbeli terrorista csoportot – miközben a Kreml még a glasznoszty éveiben is eltitkolta a közvélemény elôl a lengyel tisztikar színe-javának 1940-es katyni kivégzésére vagy a Molotov-Ribbentrop paktumra vonatkozó iratokat. Az Orwell regényeibe illô „nem létezô dokumentumok listáját” néhány éve három kötetben megjelentette egy külön levéltári grémium. Mivel pedig e források egyik részét azóta ismét nem lehet kutatni, érdekes helyzet állt elô: a lajstromból kell kikövetkeztetni, hogy mirôl szólnak a titkos dokumentumok.

Az alkotmánybírósághoz benyújtott hatalmas iratgyűjtemény számos érdekes darabját azonban Vlagyimir Bukovszkijnak mégiscsak sikerült publikálnia. Helyhiány miatt általában nem teljes terjedelemben, ám nagyon gondos kommentárok kíséretében tette közzé ezeket a forrásokat. Sikerült teljesen bebizonyítania, hogy az SZKP vezetôi a különleges dolláralapból származó készpénzjuttatásokon kívül rendszeres kereskedelmi tranzakciók révén is segítették a nyugati országokban élô elvbarátaikat. Ennek egyik leginkább járható útja érdekes módon a könyvkereskedések támogatása volt. A híres londoni könyvesbolt, a Collets átalakítása így 1976-ban 80 000 angol fontba került Moszkvának. Tízezer kanadai dollárért nyitottak meg egy kis montreali baloldali könyvkereskedést, amely pedig – ez a következô paradoxon – inkább torckista műveket, mintsem „ortodox” kommunista kiadványokat árult. A szovjet pártközpont 1969-ben 300 000 dollárt utalt át az amerikai kommunista párt „Four Continent Book Corporation” nevű vállalatának, egy ausztrál baloldali szocialista könyvkereskedô áruház pedig ugyanebbôl a forrásból 80 ezer USA-dollárt kapott. Az SZKP (olykor a KGB „különleges rendeltetésű alapjával” közösen) fizette a Moszkvában akkreditált baloldali újságírók költségeinek egy részét. Ha valaki nem tudott közülük oroszul, az titkári és tolmácsi feladatot is ellátó, megbízható munkatársat kapott. Az illetô fizetését a szovjet Vöröskereszten keresztül folyósították.

Bukovszkij annak is nyomára akadt, hogy a nyugati „testvérpártok” miért részesítették elônyben a készpénzt a banki átutalásokkal szemben. Ennek az volt az oka, hogy a pártok ellenôrzése alatt álló vállalatok tulajdonosai egy idô után „önállósították magukat”, és (többnyire az adóvizsgálatok veszélyére hivatkozva) különbözô alapítványokon keresztül csupán a kapott összeg egy-négy százalékát továbbították a valódi alapítóknak. „Ez az út kevésbé konspiratív és számos veszélyt rejt magában” figyelmeztette Moszkvát a francia kommunisták egyik legismertebb vezetôje, Gastone Plissonnier.

(Befejezése következik)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 03. szám