Forrás: ÉS

KUN MIKLÓS

Moszkvai levéltári mozaikkockák (III)

Szinte hihetetlen, milyen sok – más országokban államtitoknak számító – dokumentum vált publikussá Oroszországban az 1990-es évek elején. Ennek, az általános zűrzavar mellett az volt az oka, hogy nem készült el idôben a levéltári törvény. Ám eközben az orosz hatóságok hozzá nem értése miatt a sztálini korszak története mindmáig tele van fehér foltokkal. Hiszen akiknek arról kell dönteniük Moszkvában, hogy ki és mikor merülhet alá a történelem mélységes mély kútjába, sokszor egyáltalán nem ismerik hazájuk történetét. Ágy azután elôfordul, hogy maguk sértik meg a titokvédelmi elôírásokat, máskor meg a tilalmakkal a saját szubjektív meggyôzôdésüknek engednek teret: „megvédik” Sztálin vagy Andropov tekintélyét.

Ezért hallatlanul felértékelôdtek az olyan magánakciók, amilyen 1992-ben és 1993-ban Vlagyimir Bukovszkijé volt. Ha ô akkor nem olyan határozott (hogy ne mondjam: erôszakos) Borisz Jelcin környezetének tagjaival, és a tünékeny politikai konjunktúrát kihasználva nem másolja le sorra a szovjet pártközpont leginkább féltve ôrzött iratait, akkor talán sohasem tudjuk meg, milyen agyafúrt módon jutottak fegyverhez – még alig egy évtizede is! – a „harmadik világ” legveszedelmesebb terroristái.

Az 1970-es évek végén például Salvadorba, a közép-amerikai gerillaharcosok fellegvárába a Kreml még véletlenül sem küldött Kalasnyikovokat (ahogy az ír terroristáknak is kizárólag nyugati eredetű fegyvereket juttattak a Szovjetunióból az Árországi kommunisták közvetítésével). Ehelyett az Aeroflot gépei Vietnamban zsákmányolt amerikai gyártmányú fegyvert vittek Kubába. Ott a KGB-tisztek felügyelete mellett a helyi állambiztonságiak más ládákba tették a küldeményt, amelyet kubai halászhajók Közép-Amerika valamelyik békés kikötôjébe juttattak. Onnan a stratégiai áru végül Salvadorba került.

A szovjet kereskedelmi flotta tengerészeinek álcázott KGB-kommandósok általában semleges vizeken adták át a fegyvert a palesztin és más közel-keleti terroristáknak. Ugyanakkor itt – nem úgy, mint az USA közvetlen szomszédságában – nem kellett annyira vigyázni. Az SZKP központi bizottsága titkársága elé vitt iratok szerint egy ilyen szállítmány átlagosan 800 Kalasnyikov géppisztolyból, 50 géppuskából, 30 kisméretű tankelhárító rakétából, 3000 kézigránátból, 2000 aknából és két tonna robbanóanyagból állt.

Ezekrôl az akciókról mindig a KGB akkori elnöke, Jurij Andropov döntött. Formálisan azonban ki kellett kérnie a politikai bizottság és a központi bizottsági titkárság gerontokráinak véleményét. E testületek tanácskozásait olykor kabaréba illô epizódok tarkították: az egybegyűltek elôször a békeharcról és az enyhülésrôl szónokoltak, azután hasonló lelkesedéssel megszavazták a Ciprusra szánt fegyverszállítmányok növelését (éppen az ottani 1974-es véres események küszöbén), és az amerikai meg izraeli létesítmények elleni frontális palesztin és libanoni fegyveres támadás fontosságáról szóló határozatokat. Bukovszkij számításai szerint egyedül 1986-ban közel kétszáz libanoni diverzánst és terroristát képeztek ki a Moszkva környéki titkos bázisokon.

Az „eurokommunisták” kettôs könyvelése

A neves másként gondolkodónak az 1990-es évek legelején tett levéltári felfedezései közül különösen érdekes az, amely egy 15 millió dollár értékű antik kollekcióhoz fűzôdik. E rejtélyes kincsek sorsával 1993-ban a szovjet kormánynak egyszerre négy minisztériuma is foglalkozott. A dolog úgy kezdôdött, hogy a moszkvai honvédelmi minisztérium Jasszer Arafat kérésére egy rendkívül drága fegyverszállítmányt küldött az egyik tuniszi PFL-bázisra. Más esetekben a szovjetek ingyen juttatták el a palesztin terroristáknak a dokumentumokban „különleges rendeltetésű áruként” szereplô harci eszközöket. Ám ezúttal a Kreml valami oknál fogva megmakacsolta magát, és pénzt kért a szállítmányért. Az egész akciót kitervelô és lebonyolító KGB vezetése azt ajánlotta a palesztin szövetségeseknek, hogy kössenek barterüzletet. Miután megérkezett a beleegyezô válasz, a moszkvai pártközpont a kulturális minisztériumnak „kiszignálta”, hogy találjon olyan jogi formulát, amelynek értelmében az ókori világ néhány, korábban palesztin harcosok kezében lévô kincse valamelyik szovjet múzeum raktárába kerülhet. Az antik aranytárgyakat is tartalmazó – a hivatalos levelezésben Aranykincstár fedônevet viselô – gyűjtemény eredetével azonban gondok lehettek. Ezért „művészettörténeti értékelésük” végig KGB-tisztek ellenôrzése alatt folyt, majd a gyűjtemény nagyobbik részét a Kreml kincstárába szállították. Ettôl kezdve a szovjet politikai rendôrség kiszállt az ügybôl, és a máig titokban ôrzött kincsek gondozását a szovjet pénzügyminisztérium volt kénytelen magára vállalni.

Hasonlóképpen vadregényes az SZKP és az 1960-as évek végétôl Moszkva politikáját a nemzetközi sajtóban „kérlelhetetlenül bíráló” eurokommunista pártok kapcsolata. Mert miközben Ernesto Berlinguer olasz pártvezetô a nyilvánosság elôtt jó néhányszor kijelentette, hogy országa NATO-tagsága teljesen indokolt – a fennmaradt iratok szerint ugyanebben az idôben még szovjetunióbeli üdülését is arra használta fel, hogy újabb pénzadományokért folyamodjon a Kremlhez. 1974-ben pedig, a hivatalos szovjet-olasz pártközi kapcsolatok mélypontjának évében, 19 olasz kommunista fiatal érkezett Moszkvába. Hatan az illegális rádióadók működtetésének módszereit, ebben a rejtjelezés használatát tanulmányozták, kilencen az illegális pártmunkával foglalkozó „gyorstalpalót” végezték el, ketten pedig hamis útlevelek gyártásához szereztek hasznos ismereteket. Ez idô tájt a KGB olaszországi hálózata rengeteg „valódi hamis” útlevelet és más hamis dokumentumot csempészett be az olasz nagyvárosokba, s eljuttatta ôket a helyi kommunista pártvezetôknek.

Azután a peresztrojka vége felé, egy szép napon a Kreml már túl költségesnek ítélte tulajdon donori tevékenységét. Ez valóságos pánikot váltott ki az olasz és francia kommunista vezetôk körében, nem is beszélve a kisebb és szegényebb testvérpártok funkcionáriusairól. Igaz, a szovjet pártvezetésben is akadt, aki nem sajnálta volna továbbra is folyósítani a testvérszervezeteknek a sokmillió dolláros segítséget. Anatolij Dobrinyin, az SZKP központi bizottságának egyik titkára, volt washingtoni szovjet nagykövet figyelmeztette külön átiratban kollégáit: „A testvérpártok vezetôi nagyra értékelik a velük való szolidaritásnak ezt a formáját. Szerintük ezt nem lehet kiváltani a támogatás más formájával. Nemrég ismét errôl beszélt G. Plissonnier (Francia KP), aki aláhúzta, hogy az Alapból [így!] hozzájuk befolyó segítség egyáltalán nem csorbítja a kommunista pártok önállóságát (…) Ugyanakkor megszüntetése vagy csökkentése óriási kárt okozna a pártok politikai munkájának. Különösen megsínylenék ezt az országos akciók, választások, kongresszusok, konferenciák. Ezeknek ugyanis jelentôs anyagi kihatása van.”

„Legalább emiatt elmaradt a vérfürdô!”

1993 koranyarán az angliai Wilton Park-ban töltöttem néhány napot egy nemzetközi kerekasztal konferencián. A brit külügyminisztérium e programja keretében több tucat országból hívott két-két szakértôt, hogy minden hónapban más témáról, kötetlen légkörben feltehessék kérdéseiket. Akkoriban heves harcok dúltak Karabahban és Abháziában, érlelôdött a csecsenföldi válság, látványosan felerôsödött a szibériai és távol-keleti szeparatizmus. Az éppen aktuális téma érthetôen így hangzott: Mi történik Oroszországban? Vagyim Bakatyin volt a beszélgetés fô vendége, a „glasznoszty” korszakának belügyminisztere, aki ebben a minôségében sokat foglalkozott a Szovjetuniót földrengésként megrázó etnikai konfliktusokkal.

Igaz, Bakatyin elsôsorban nem ezzel vonult be hazája legújabbkori történetébe, hanem azzal, hogy ô volt a KGB utolsó elnöke. E minôségében pedig oroszlánszerepet vállalt – ahogy ô mondta – „a Cég hatalmának aláásásában”. „Többet is tehettem volna – panaszkodott a gyönyörű, ôsi kastélyban összegyűlt szakértôknek a területi párttitkárból lett volt belügyér -, ha a Gorbacsovot felváltó Jelcin és csapata mellém áll. A politikai rendôrségre azonban nekik is szükségük volt. Ágy azután fellélegeztek, amikor – látván, hogy egyedül nem tudom szétverni a félelmetes apparátust – benyújtottam lemondásomat.”

A wilton parki kerekasztal résztvevôi közül többen olvastuk Bakatyin elôzô évben megjelent, Megszabadulás a KGB-tôl című emlékiratát. Ebbôl adódott a tanácskozás legfontosabb kérdése: miért nem tette közzé az ügynökjelentéseket? „Röviddel az 1991. augusztusi puccs után Jelcin hivatalosan, írásban felkért, hogy szolgáltassam ki a KGB összes iratát a civil hatóságoknak”. – válaszolt. Bakatyin azonban meggyôzte ôt, hogy ez hiba volna, s ráadásul technikailag is kivihetetlen. Egyedül a központi KGB archívum 850 ezer aktát tartalmaz. A vidéki lerakatokban ôrzött dossziék száma pedig közel 10 millió.

Bakatyin szerint az ügynökdossziék publikussá tétele megzavarhatta volna az amúgyis törékeny oroszországi társadalmi békét. „Hiszen nem annyira az emberek vétkeztek, hanem a totalitariánus rendszer tette ôket ilyenné. A pártállam úttörô koruktól besúgóvá nevelte az állampolgárokat”, mondta. „Arról nem beszélve, hogy mennyi lehet a tévedés! Hány emberrôl állították a politikai rendôrség emberei, hogy nekik dolgoznak, felvették a pénzt meg a jutalmat a „beszervezésükért”, közben a szerencsétlen flótásoknak fogalmuk sem volt, hogy milyen fedônév alatt szerepelnek, és mit tulajdonítanak nekik.”

Ez a magyarázat azonban nem elégítette ki a Wilton Park vendégeit. És a következô napokban annyit faggattuk Bakatyint, hogy egy esti séta alkalmával végre megnyílt: megmagyarázta akkori döntésének néhány személyes motívumát. „Nézzék, én végiggondoltam az akták nyilvánosságra hozatalának minden következményét, sôt, két szúrópróbát is tettem. Magamhoz kértem Ion Drucét, a legismertebb moldáviai írót, aki megtudta, hogy az ôt nacionalizmussal vádoló kisinyovi KGB-vezetés hatalmas aktát gyűjtött össze róla, lehallgató készülékekkel rögzítette a kolhozrendszert meg a szovjet nemzetiségi politikát bíráló eretnek kijelentéseit. Azt viszont nem is sejtette, hogy a „Cég” operatív tisztjei emellett zsarolással és más módszerekkel beszervezték az író legjobb barátait. Meg a nôket is, akikkel titokban találkozott. Amikor Druce bejött az irodámba, elôvettem a vaskos paksamétát, és ezt elmondtam neki. Ô halálsápadt lett, és arról kezdett elmélkedni, mennyire beteg a társadalmunk, és melyek a gyógyulás útjai. Órákig beszélgettünk, majd Druce felállt és elköszönt tôlem. Az ügynökjelentéseket végül nem merte átlapozni.”

Bakatyin rövid szünetet tartott, majd gondterhelten folytatta. „Ez a drámai találkozás meggyôzött róla, hogy jó úton haladok. Végleg azonban csak azután döntöttem, hogy megismertem apai nagyapám halálának történetét. Egyszerű vidéki ember volt, párton kívüli könyvelô. Egy nyugat-szibériai településen élt, egészen 1937. július 27-ig, amikor mint veszedelmes diverzánst elhurcolták, és egy hónap múlva kivégezték. 29 évvel késôbb rehabilitálták. Akkor kiderült, hogy a rögtönítélô bíróság irataiban nincsenek is ellene konkrét vádak. Azért ölték meg, mert akkoriban sztahanovista verseny folyt a köztársaságok, területek és nagyvárosok NKVD- és pártvezetése között, ki teljesíti túl jobban a Sztálin által személyesen kijelölt kivégzési kvótát. Az én nagyapám halálára azért volt szükség, hogy javítsa a helyi belügyesek statisztikai mutatóit. Szóval szerintem fôleg a rendszer volt a bűnös, nem annyira az egyes emberek…”

Majd váratlan fordulattal fejezte be a példázatot. „Ezt egyébként a könyvemben is megírtam. De maguknak elmondhatok még valamit: a nagyapám vékonyka ügyiratában két rövid feljelentést találtam. Az egyiket a helyi párttitkár írta, nyilván az NKVD utasítására. A másik alatt viszont egyik szomszédunknak, a nagyapám régi barátjának a neve állt. Amíg ezt nem láttam, csak jót mondhattam róla: emlékszem, hányszor adott nekünk ennivalót a háború alatt, amikor éheztünk… Amikor megláttam a feljelentését, majdnem elsírtam magam. És mivel az illetô ma is él, rögtön forrni kezdett bennem a bosszúvágy. Azt gondoltam, jó lenne megszégyeníteni az öreget az egész falu elôtt. Aztán lehiggadtam, és végiggondoltam: ha én így reagáltam elsô felindulásomban, hogyan reagálnak majd az ilyen leleplezésekre az észak-kaukázusi népek? Hiszen azokban a kultúrákban minden fiú hetedíziglen köteles megbosszulni az apja halálát… Vajon az igazság gyôzedelmeskedik-e, ha vér folyik? És akkor végleg eldöntöttem, hogy minden rendelkezésemre álló eszközzel megakadályozom az ügynöklisták és más terhelô anyagok nyilvánosságra hozatalát. Ágy is történt! Legalább emiatt nem volt Oroszországban vérfürdô…”, tette hozzá keserűen az egykori KGB-fônök.

Kinek áll érdekében elôvenni az ügynökjelentéseket?

Bakatyin drámai érveihez azért hozzá kell tenni, hogy az orosz elnök és a régi kommunista nómenklatúra közötti alkotmánybírósági kötélhúzás során az ügynökdossziékból azért jó néhány idézet megjelent a Jelcin-barát kiadványok hasábjain. Ezek többnyire a KGB és a szovjet művészvilág, valamint az egyházi vezetôk KGB-kapcsolataira derítettek némi fényt. A publikációkban sohasem szerepeltek konkrét nevek. Akit azonban érdekelt, könnyen rájöhetett, kirôl volt szó az effajta idézetekben: „Az Unesco évi közgyűlésén elôször vesz részt Adamant fedônevű ügynökünk, az ortodox egyház legmagasabb méltóságai közül.” (Jevgenyija Albac, a KGB-ügynökök egyes számú moszkvai szakértôje szerint Juvenalij kolomenszkojei metropolitáról van szó.) „Ez a tekintélyes nemzetközi szervezet sokban az ô fáradozásainak köszönhetôen bekapcsolódik (1917-es) évfordulós rendezvényeinkbe, mintegy ellensúlyozva a nyugati felforgató központok terveit…”

Amikor pedig a xenofób, populista Vlagyimir Zsirinovszkij és félfasiszta környezete kezdett népszerűvé válni, „váratlanul” megjelent néhány olyan dokumentum, amely azt bizonyította, hogy a Liberális Demokrata Párt eredetileg az SZKP központi bizottsága meg a KGB hathatós segítsége mellett bontott zászlót. Zsirinovszkijt pedig (aki röviddel korábban, alighanem államvédelmis felsô kapcsolatai megbízásából részt vett a „Shalom” nevű moszkvai zsidó kulturális egyesület munkájában) mint nagyorosz patriótát fogadta Nyikolaj Rizskov szovjet kormányfô és Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke.

Az összes érintett, ha egyáltalán megszólalt ebben a kérdésben, a leghatározottabban tagadta KGB-s kapcsolatait. Az ortodox egyház vezetôinek viszonylag könnyebb dolguk volt, mert a lényegében „döntetlennel” végzôdött alkotmánybírósági kettôs per lezárása után, lusztrációs törvény híján minden róluk szóló dokumentum visszakerült a páncélszekrényekbe. Az írókról, művészekrôl megjelent leleplezésekre az 1990-es évek közepe után már csak egy nagyon szűk réteg emlékezett, az egymással szembenálló politikusok ügynökvádjai pedig gyorsan kioltották egymást.

Akadt olyan, aki még hasznot is húzott a botrányból. Zsirinovszkij például sokáig elôszeretettel hivatkozott arra, hogy mit írt róla a „mocskos cionisták” kezében lévô sajtó. „Csak írjanak minél többet és minél harsányabban”, mondogatja még most is, amikor – jóllehet egyik embere bekerült a Primakov-kormányba – már láthatóan marginalizálódik. Krjucskovval való kapcsolatát Zsirinovszkij eleinte egyszerűen tagadta. Azután éppen ellenkezôleg, kérkedni kezdett vele: „Lám-lám, csak nem lehettem én olyan kutyaütô, ha már tíz éve a KGB-fônök is olyan nagyra tartott…”

És ez még igaz is. Vlagyimir Krjucskov 1998-ban megjelent memoárjában így írt: „Felfigyeltem Zsirinovszkij erudíciójára, olvasottságára és nagyfokú iskolázottságára. Arra, milyen határozottan fogalmaz. (…) Elmeséltem Gorbacsovnak, hogy találkoztam vele. Javasoltam, figyeljen Zsirinovszkijra, aki perspektivikus politikusnak tűnt. A Liberális Demokrata Párt kis létszámú, mondtam Gorbacsovnak, ám ez még nem jelenti, hogy Zsirinovszkijnak nincs jövôje. Kivált mert a hazafias szemléletet tükrözô (…) jelszavak lehetôvé teszik ennek a pártnak, hogy jelentôsen bôvítse társadalmi bázisát.”

A Krjucskov-Zsirinovszkij találkozó fontos, bár korántsem legelsô mérföldköve volt annak, miként formálódott a volt Szovjetunióban az 1990-es évek legelején a „vörösbarna” koalíció. Ezt a folyamatot számos, mindmáig publikálatlan levéltári dokumentum – fôleg ügynöki jelentés – is igazolja. Semmi jel nem mutat azonban arra, hogy ezeket a közeljövôben közzéteszik Oroszországban. Az 1991/1993-as hatalmi vákuum és a nyílt konfrontáció óta ez már sem a Kreml mai urainak, sem Jelcin ellenzékének nem áll érdekében.

L. I. Brezsnyev elvtársnak!

Az SZKP Központi Bizottsága titkársága határozata nyomán a KGB felderítô szolgálatának bizalmi embere átadta Vadia Haddadnak, a PLF külsô akciói vezetôjének az alábbi fegyverszállítmányt: külföldi gyártmányú fegyverek és lôszer (58 géppisztoly, 50 pisztoly, köztük 10 hangtompítós és 34 000 db. töltény).

A fegyverek illegális átadására az Ádeni-öböl semleges vizein került sor, éjszaka; közvetlen kapcsolat nélküli módszerrel, a konspiráció szigorú betartásával, a szovjet hadiflotta felderítô hajójának felhasználásával.

A külföldiek közül egyedül Vadia Haddadnak volt tudomása róla, hogy mi adtuk át a felsorolt fegyvereket.

Andropov, a KGB elnöke

Moszkva, 1975. május 16.

SZKP központi bizottságának titkársága

1979. október 3.

Olasz barátaink kérése

Bízzuk meg a külkereskedelmi minisztériumot (Patolicsev elvtársat), hogy adjon el az Interexpo cégnek (elnöke L. Remidgio elvtárs) 600 ezer tonna kôolajat és 150 ezer tonna diesel fűtôanyagot a szokásos kereskedelmi keretek között, de kedvezô áron. Némileg csökkenteni kell termékeink árát, megközelítôen egy százalékkal. Emellett a cég három-négy hónapos fizetési haladékot kaphat, hogy a kereskedelmi akció révén barátaink mintegy négymillió dollárhoz juthassanak.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 03. szám