Forrás: NOL

Népszabadság * Miklós Gábor * 2006. január 27.

Bizonyos szavakat mi otthon nem mondtunk ki. És voltak dolgok, amelyeket gyerekként csak sejtettem, hogy megtörténtek. De nem csak mi voltunk ezzel így. Az akkori közbeszéd is így tette. Voltak közmegegyezéses szavak, amelyek itt és ott is mást jelentettek. Például az, hogy „az üldözöttek”.

Voltak történetek is, amelyeket nem mondtak el otthon. Csak foszlányokat hallottam, azokból raktam össze. Túlélési históriák ezek. Óriási szerencséről, egy marék talált morzsáról, egy kápó-pofon után egyben maradt hétdioptriás szemüvegről. És voltak hiányok is. Nevek, amelyekhez nem kapcsolódott arc. Fennmaradt fényképekről visszanéző mosolygós gyerekek, akiknek csak nevük volt. Akik megmaradtak, nem voltak büszkék arra, hogy túlélték. Az életben maradás csodáiról is ritkán beszéltek, ahogy nem szóltak az árulásról sem, amit elszenvedtek. A barátoktól, iskolatársaktól és tanároktól, a szomszédtól, az ismerős sarki rendőrtől. Többet beszéltek a halálközeli állapotban keletkezett nevetésről, többet beszéltek azokról, akik segítettek, akik örültek a visszatérőknek, akik várták őket. Az is csodálatos, hogy mindaz, amit megtettek velük, nem volt elég erős ahhoz, hogy elszakítsa a kultúra, a nyelv, az otthon, az azonosság szálait. Ostoba családi történet a visszacsatolt területen a bevonulókat harsányan üdvözlő férfiról, aki kirakta összes világháborús kitüntetését, hogy majd ezekkel menjen a gázkamra küszöbéig. Sokan nem tudtak itt maradni. Sokan nem bírtak elmenni. Azt már nem tudtam megkérdezni az enyéimtől: miért maradtak itt? Helyettük vagyok kénytelen felelni. Mindaz, ami megtörtént velük, mindaz, amit elvesztettek, képtelen volt kitörölni belőlük az előző nemzedékek döntését, a befogadás és az azonosulás évszázadát, a nyelv és a kultúra örömét. Ágy aztán soha nem akartak másként, másutt boldogulni. Miközben megélték, hogy a kisváros, ahol egykor éltek, elfeledkezett róluk, elpusztított szüleikről, testvéreikről, az egykori pékről, boltosról.

Ennyi a magántörténet. Kiváló kolléga kérdezett rá: lehet-e erről még újat mondani? És kell-e ez még egyáltalán? Sokan szeretnének felejteni, ugye? A túlélőket persze nem hagyta a beléjük tetovált emlék, s az elvesztettek emléke. Mások sem tudtak felejteni. Az idős asszony évtizedek múltán is az elhurcolt szomszéd gyereket siratta. És nem felejthettek azok sem, akik számára kínos emlékeztetőt jelentettek a visszatértek, megmaradtak.

Sok nemzedék váltja egymást, mire a történetek személytelenné fakulnak. Hiszen mit tudunk ma a tatárjárás áldozatairól? Évtizedekkel ezelőtt a megemlékezés a temetőfalak közé szorult. Családok olvasgatták ott az elpusztítottak falra vésett neveit, a gyerekek zavartan álltak a szülők között, a nők fején kendő, az apák kalapban álltak a forró nyárban is, vagy valamit tettek a fejükre, s érthetetlen szavakat mormoltak. Sokszor saját korábbi életükre, elpusztított gyerekeikre emlékezve így. Az emlékezés most kilép ebből a körből. Feltehetően nem csak a politikai korrektség készteti a politikusokat, az egyháziakat a részvételre. A holokauszt névvel emlegetett nagy emberpusztítás – végre felismertetett – nem a zsidók vagy a romák ügye egyedül. Ami megtörtént: példa. Ha elfelejtik, megismétlődhet. Időnként másutt még meg is történik.