Forrás: ÉS

Szécsi Éva

Lehetett nemet mondani

Paul Lendvai igazat írt az Élet és Irodalomban („Michael Cole” tündöklése és bukása, ÉS, 2006/2.) Bizonyítékai meggyőzőek. De az idézett, számokkal, betűjelekkel ellátott írásokon kívül van még egy érvem: saját élettapasztalatom.

Több, Paul Lendvai által megemlített személy is megszólalt, szerepelt a cikk kapcsán a nyilvánosság előtt, televízióban és rádióban. Véleményem szerint személyes ügyük, hogy örülnek-e, bánkódnak-e, szégyellik-e pályafutásukat, karrierjüket, félelemből vagy öntudatból cselekedtek-e. Személy szerint engem nem érdekel a jellemük. Az viszont igen, hogy valótlant állítanak, saját védelmükben másokat befeketítenek, vádolnak, megrágalmaznak. Magyarul: hazudnak. Ezt mindenekelőtt Heltai Andrásnak a Magyar Televízióban Orosz Józseffel folytatott beszélgetésére értem. Heltai András nem kevesebbet állít, mint azt, hogy valamilyen szerv (belügy, hírszerzés, titkosszolgálat, nevezzük bárminek, ő nem pontosította) megkeresésére a kiszemelt tudósítónak vállalnia kellett a „jelentés-tételt”, különben nem mehetett külföldre.

Ez hazugság.

Tekintettel arra, hogy soha senkit nem figyeltem meg – természetesen titkosszolgálati megbízásból, egyébként gyermekeimet árgus szemmel figyeltem, férjemet, sajnos, kevésbé -, nem hivatkozhatok másokra. Csak saját példámat ismertethetem a nyilvánossággal. És nem azért teszem, mert olthatatlan közlési, szereplési vágyban szenvedek, rám tört, mint sokakra, az őszinteségi roham, vagy az igazságkeresés, a „feltárás” mániája. Közhangulatunk, közállapotaink, közerkölcseink láttán arról sem vagyok meggyőződve, hogy bárki, aki olvassa alábbi soraimat, hisz nekem. Elvégre nem kötelessége, s a közvélemény inkább arról győződhetett meg az elmúlt években, évtizedekben, mi több: évszázadban, hogy senkinek sem lehet, kell, érdemes (nem kívánt törlendő) hinni. Csak azért írom meg történetemet, mert nem tűröm, hogy valaki, például Heltai András megrágalmazzon engem, és a kollektív bűnösség vádjával takarózzon.

Engem két ízben „kerestek meg”.

Először 1953 őszén. A Szabad Nép (nagyon tapasztalatlan) gyakornoka voltam a Szovjet és Népi Demokratikus rovatban, amikor lehívtak a főszerkesztőhöz, Betlen Oszkárhoz, aki közölte, hogy megkeresték a Honvédelmi Minisztériumból, velem akarnak beszélni, az adott időpontban menjek be a Zalka Máté laktanyába. „A többit magával beszélik meg, nekünk ebben nincs szerepünk” – mondta. Természetesen nyugtalanul kérdezősködtem kollégáimtól, akiktől annyit tudtam meg, hogy „a Zalka az a kémelhárító”. Nagyon izgatottam mentem be azon a bizonyos délelőttön a Bartók Béla úti épületbe, ott pedig egy nagy, világos, teremnek is beillő (én akkor annak láttam) szobába, ahol egy barátságos, középkorú, civilbe öltözött úr fogadott. Nagyon kedves volt: Éva, mi figyeljük magát, láttuk a tanulmányi eredményeit, terveink voltak magával. És akkor maga mit csinál? Elmegy újságírónak? Szavaiból egyetlen dolog lepett meg, de az nagyon: „mi figyeltük magát”.

A Lenin Intézetbe jártam, nem voltam párttag, de a feljelentések mindennaposak és nyilvánosak voltak: nem tetszett eléggé Gorkij Anya című regénye, fölöslegesnek tartottam valamely nyelvtani szabályt, nem olvasom elég alaposan a Szabad Népet stb. Mindez rossz közérzetet, olykor félelmet, kisebbségi érzést kelthetett, de, ismétlem, köztudott volt: a tanulótársam „bírált meg”, írt rólam „kritikát”, nem javasolt páttagnak. De hogy engem „figyeltek” volna?! Nem vettem észre. Ezt meg is mondtam a barátságos, civilbe öltözött úrnak. Persze, mert maga tanult, meg, mint hallottam, valami szerelmi csalódása is volt, hangzott a válasz. Nálunk aztán találhat párt. De mit kellene csinálnom? Azt majd meglátjuk. Maga több nyelven beszél, lehetséges, hogy utazhat. Ha fél az egyenruhától, maradhat civilben. De persze, előbb döntenie kell.

Abban a pillanatban döntöttem: nem, már kezdem tanulni az újságírást, nem akarok valami ismeretlenbe belevágni.

A kedves úr nagyon sajnálta, kezet fogtunk, én kirohantam a Zalkából.

A Szabad Népnél Betlen hamarosan egyetlen mondattal tért napirendre: szóval nemet mondott. Nem kérdezte, kijelentette.

Elismerem, nem nagy poén, mint ahogyan az sem, hogy a Szabad Népnek sem voltam ifjú üstököse. Igencsak kezdő maradtam 1956 decemberéig, amikor megszüntették (nevesíthetném, de nem akarok kegyeletsértő lenni) a munkaviszonyomat. 1958-ban kezdődött „rádiós karrierem”, nem kevés zökkenővel, nem nyílegyenesen. A csúcs 1978 volt, amikor párizsi tudósítónak jelöltek.

A mai 30-40 évesek nem tudják, természetesen nem is tudhatják, milyen volt akkor egyetlen rádió, két adóval (később a Bartókkal), egyetlen televízió, egyetlen szilveszteri Rádiókabaré, egyetlen Hofi. A külföldi tudósító kiváltságos újságíró volt, sokan közülük sztárok: rendszeresen szerepeltek a tévében – még szilveszteri műsorokban is(!) -, rendszeresen írtak az akkor legrangosabb hetilapba, a Magyarországba, külföldi cuccokat hoztak ajándékba barátaiknak. A kelet-európai tudósítók nehéz körülmények között éltek, de sokat kerestek, a nyugati tudósítók nagyon jól éltek, és kevesebbet kerestek. Én a szerényebben szereplők közé tartoztam, nem voltam benne egészen a tojásban.

A tudósítói kinevezés az adott munkahely vezető testületétől és a Pártközponttól függött. Természetesen nem tudom bizonyosan, de feltételezem, hogy néhány fontos hely esetében a Politikai Bizottság is foglalkozott a kiküldendő személyével. Vagy a Hadügy. Vagy a Belügy. (Nagy betűkkel, de persze, pontatlanul jelzem a szerveket, amelyeket nem ismerek). Engem jóváhagytak. Nem tudom, pontosan ki, de annyi bizonyos, hogy nem a „Hadügy” és nem a „Belügy”.

Alig egy-két hónappal a kiutazásom előtt levelezőlapot hozott a posta: „útlevélkérelme ügyében jelenjen meg – dátum, óra – a Rudas László utca (nem tudom hányas szám) alatti útlevélosztályon”. Szoba száma feltüntetve.

Mint életemben oly sokszor, most is megijedtem. Nem adtam be „privát” útlevélkérelmet, nem jártam a Rudas László utcai házban, azt sem tudtam, hogy ott a belügy székel. A meghívás több volt, mint gyanús. Nem én akarok tőlük valamit, hanem ők akarnak tőlem.

Férjem egyetlen mondattal reagált, s ezért egész életemben hálára kötelezett: „Lehet nemet mondani”.

A megadott időpontban a Rudas László utcai épületben egy gyéren bútorozott szobába vezettek: az ablaknál íróasztal, telefonnal, a sarokban, ahová leültem, kerek, kopott asztal, horgolt terítővel, két szék. Papír sehol.

Civilbe öltözött, joviális úr lépett be. Ő is nagyon kedves volt. Nagy tisztelőm, mondta, örömmel hallgatja műsoraimat. Bizonyára kitűnő tudósító leszek, de ő bizonyos abban, hogy marad időm más feladatokra is. Közben megcsörrent a telefon, a kedves úr (elvtárs) egyetlen igennel válaszolt, majd letette a kagylót és visszaült a horgolt terítőhöz. Nem tudom, mire maradhat még időm, feleltem, két lányom van, sem ők, sem férjem nem tudnak franciául, nem éltem még külföldön. Könnyen meg fogja szokni, hangzott a válasz, hiszen maga nagyon talpraesett. Lehet, de itt vannak a lányaim! Tudósító kollégáimtól sok ijesztő történetet hallok a közbiztonságról. Az elvtárs nem felelt. Én jó tudósító szeretnék lenni, mondtam kissé bizonytalanul. Persze, persze, de vannak más, érdekes feladatok is. Természetesen hazudnék, ha most azt állítanám, hogy a beszélgetés őszinte volt: „adtam” az aggódó anyát, a nyugatot nem ismerő, lámpalázas (az is voltam) kezdőt. Aztán kimondtam a lényeget: kérem, én azért vagyok újságíró, mert ki akarom mondani, amit tudok. Nem tudok pletykát tartani. Túlkoros vagyok Mata Harinak. Ezt bizonyára megérti, de ha mégis kérdezni akarnak tőlem valamit, persze….

Hát ez sem volt valami jó végszó, de annak szántam, s a meghívó elvtárs is annak tekintette. Soha többé nem hívtak be.

Párizsban azzal találkoztam, akivel akartam, és aki szóba állt velem. Egy kelet-európai tudósító nem volt nagy sláger. Az első időben, amikor férjem a házunk elé érkezett a rádiós kocsinkkal, furcsa módon mindig kiállt valaki a parkoló autók közül, így mindig találtunk helyet. Örültünk a szerencsénknek. Elképzelhető, hogy eleinte lehallgatták a telefonomat, de alighanem megunhatták, hogy leányaim állandóan az ABBA-t és a Pink Floydot hallgatják, hogy Eszterrel (vagy inkább helyett) franciául írok dolgozatot a