Forrás: ÉS

LÁNYI ANDRÁS

A Kádár-kor alkonya

„…a megfelelő hagyományérzék azoknak a jövőbeli lehetőségeknek a megragadásában nyilvánul meg, amelyeket a múlt a jelen számára elérhetővé tett. Pontosan azért élő hagyományok ezek, mert egy még be nem fejezett elbeszélést folytatnak tovább, olyan jövővel szembesülnek, amelynek, ha van meghatározott vagy meghatározható jellege, az a múltból származik.”

(Alisdair Macintyre: Az erény nyomában)

Mint az irodalmi műveket, egy-egy történelmi korszakot is csak a vége felől lehet megérteni, ami az addig történteknek új értelmet ad. Az 1956-tól 1989-ig terjedő korszakról tehát, a rendszerváltozás és a későbbi fejlemények ismeretében ma többet, igazabbat kellene gondolnunk, mint amíg benne éltünk. Ennek azonban semmi jele. A Kádár János nevét viselő korszak s benne nemzedékem életének meghatározó, nagyobbik része még mindig nincs rendesen elbeszélve. És ezzel a „még mindig”-gel még optimista is voltam, mert valójában semmi jelét nem látom a készülődő nagy számvetésnek, mely nélkül – Macintyre idézett felfogása szerint – reményünk sem lehet „azoknak a jövőbeli lehetőségeknek a megragadására, (…) amelyeket a múlt a jelen számára elérhetővé tett”.

Hiányérzetem a kollektív emlékezet mindhárom rétegét érinti. 1) Nem született meg a „nagy narratíva”, amely a kulturális emlékezet számára kijelölné az értelmezés kereteit. (Nálunk ennek a munkának az oroszlánrészét a szépirodalom szokta elvégezni. Legújabban Esterházy Javított kiadása, Karátson 56-os regénye törlesztett valamit az adósságból. De már például a rendszerváltozás után keletkezett 56-os filmek, ha ez egyáltalán lehetséges, a szó esztétikai értelmében üresebbek és hazugabbak, mint a pártállami cenzúrával bújócskázó elődeik. Herskó János 1962-es, kötelező hazugságokkal hatástalanított Párbeszédének még mindig nem akadt vetélytársa.) 2) A politikai narratíva elképesztően leegyszerűsített, életidegen sémákkal operál – nyilvánvaló ideológiai célzattal. Az egyik oldal a geopolitikai körülmények dacára sikeresen véghezvitt modernizáció eredményeivel büszkélkedik, a másik a puha diktatúra és a megalkuvó társadalom egyetemleges felelősségét emlegeti az ország erkölcsi és anyagi romlásáért. 3) Végül, a „kis narratíva” hiánya az, ami a leginkább elgondolkodtató: a politikai hivatkozásokon túl a közbeszédből szinte teljesen kikopott a közelmúlt, mintha senkit sem érdekelne. Az egyetemisták 56-ról vagy a rendszerváltozás eseményeiről és mozgatórugóiról ugyanolyan keveset tudnak, mint mondjuk az I. világháborúról. (Hozzá kell, persze, tennem, hogy a múlt iránti tökéletes közöny a mediatizált tömegkultúrán felnövekvő, a világháló radikális egyidejűségében élő nemzedék általános vonása.)

Az alábbiakban a jelenség különféle magyarázataival próbálkozom. Ha egy ország nem emlékszik vagy nem akar emlékezni a múltjára, ennek, feltevésem szerint, legalább háromféle oka lehet:

– a hallgatás kultúrája már korábban kialakult, az elhallgatás bevált össztársadalmi stratégia;

– az emberek nem kívánnak szembenézni a múlttal, mert annak történései összeférhetetlenek a jelenről kialakított közmegegyezéses magyarázatokkal;

– a múlt még nem múlt el.

A hallgatás kultúrája

A Kádár-kori Magyarországra nem a rettegés, hanem az elhallgatás volt a jellemző. Az egész XX. századi történelem „zárolt anyag” volt, és ezt, ha nem is tartottuk természetesnek, megszoktuk. Egyetlen igaz szót sem ejtettünk ki nyilvánosan Trianonról, a zsidó honfitársaink százezreinek elpusztításához vezető folyamatokról (sok zsidó szülő eltitkolta gyermekei elől származását), a szovjet megszállás rémtetteiről, a kommunista hatalomátvételt kísérő politikai bűncselekmények sokaságáról, az 56-os forradalomról és az ezt követő megtorlásról, de a téesz-szervezésnek nevezett terrorhullámra is csak célozgatni lehetett, azt is csak kabátos, városi embereknek. A legközvetlenebb hozzátartozókon kívül senki sem beszélt bebörtönzött, meggyilkolt, nyomorékká vert családtagjairól. Bármily furcsa, mindez egészen egyszerűen nem volt benne a köztudatban, a fiatalabb nemzedékek tudatában semmi esetre sem. A megfélemlítés ehhez, mint tudjuk, nem lett volna elegendő. Csakhogy itt érdemes volt hallgatni! Célozgatni és rébuszokban beszélni pedig hőstettnek számított. Nyilvánosan igazat mondani ellenben majdnem lehetetlen volt, és aki megpróbálkozott vele, azt „mindenki” elítélte. Minek keresni a bajt, amikor lehet itt végre szépen, nyugodtan, a fal mellett éldegélni? Meglehet, az össznépi elhallgatás korszakáról való megemlékezés legméltóbb módja az, ha örökre töröljük az emlékezetünkből.

Annyi bizonyos: az elfojtás és a feledékenység mintái adottak voltak a múltjával számot vetni nem akaró harmadik Magyar Köztársaság születésének pillanatában. És az egykor kötelező pártállami amnéziát privatizáló társadalom élelmesebb tagjai csakhamar egyénileg vállalkozhattak a visszakapott magánmúlt meghamisítására vagy elfeledésére.

Az általános amnézia mint közkegyelem

1956, a rá következő három évtized, végül a rendszerváltozás így együtt alkot összefüggő történetet. Ez a történet azonban egész társadalmi csoportok számára úgyszólván elbeszélhetetlen, mert a valóságos egyéni és családtörténetek mindenféle várakozásnak ellene mondanak, és semmilyen ismert sémába nem illenek bele, ezért nem is szívesen hozakodnak velük elő. Sokak számára egyenesen a túlélés feltétele volt, hogy a három időszakot még gondolatban sem próbálták összekapcsolni.

Először is, maga a rendszerváltozás politikai és közjogi értelemben ugyan hatalmas fordulatot jelentett, társadalomtörténeti értelemben azonban nem. A társadalmi mobilitás és rétegképződés máig meghatározó folyamatai jóval korábban kezdődtek. A kilencvenes évek derekán végzett intergenerációs mobilitási vizsgálatok döbbentettek rá, hogy a késő Kádár-kori újrapolgárosodás vagy kispolgárosodás folyamataiban, a második gazdaság magánvállalkozóinak életében 89/90 inkább a gründolás és felemelkedés ígéretes, de rövid korszakának a végét jelenti, semmint valami újnak a kezdetét. Az újdonság számukra inkább az volt, hogy megszűntek a kedvező feltételek (mechanizmus-reform, hiánygazdaság, konkurencia-mentesség stb.), amelyek között a második gazdaság kibontakozhatott, és a társadalom aránylag széles rétegei válhattak magánvállalkozóvá. Valamint az is kiderült, hogy a diktatúra által korábban tönkretett családok, ha tudtak, többnyire már a hetvenes években valamelyest konszolidálódtak, akik pedig erre nem voltak képesek, később sem indultak el a felemelkedés útján.

A történetek – nem az egyéneké, hanem egész társadalmi csoportoké – elmondhatatlanul ellentmondásosak. A kollektivizálás során kifosztott, megnyomorított és megfélemlített parasztság másfél évtizeddel később, ha embertelen önkizsákmányolás árán is, de jobb életkörülményeket tud teremteni magának, mint valaha. Ezzel szemben a politikai felszabadulást falun a kínnal-keservvel megszerzett életszínvonal rohamos romlása követi. Az új vállalkozói réteg sem a második gazdaság kisemberei közül kerül ki, hanem, csodálatosképpen, a „bukott” pártállami elit tagjai közül, mindenekelőtt az összeomló első, azaz állami gazdaság vezetőinek köréből. Az állami vagyon magánosításánál, a piacgazdaság kiépítésében a hatalmától és kiváltságaitól megfosztott nómenklatúra tagjai járnak az élen. A rendszerváltó értelmiség (nem ők okozták ugyan, de ők intézték a változásokat) nagyjából és egészében az átalakulás erkölcsi és anyagi vesztese lett: elvesztette hagyományos szerepét, presztízsét és önbecsülését. Különös rendszerváltozás, amelynek a győztes a kárvallottja, és a legyőzött ci-devant-nak hoz hasznot!

Az új gazdasági, politikai, szellemi és médiaelit többsége az utóbbiak sorából került ki. Ezt egyenként mindenki igen természetesnek találja, egyéni képességeivel, érdemeivel magyarázza, és alátámasztja azzal is, hogy ő speciel soha sem hitt, vagy már régóta nem hitt az ancien régime-ben, és a maga módján siettette is annak elmúlását. Hogyha azonban összekapcsoljuk ezeket a magán-történeteket, furcsa, lényegében elmondhatatlan történetet kapunk: hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rendszer, amelyet a nép állítólag kedvelt, vezetői ellenben alig várták, hogy megdőljön, és amikor ez megtörtént, gyökeres fordulat következett be, melynek eredményeként ma a gazdasági, politikai és médiahatalom döntő része ugyanazokban a kezekben van, mint volt, a hőbörgő értelmiség pedig elnyerte méltó büntetését. Mennyivel jobb nem emlékezni! Harmadik személyben – és lehetőleg valami régies múlt időben – beszélni arról, amit mi magunk tettünk a minap. „Élt vala a megyénkben egy párttitkár…”

A Kádár-kor alkonya

Egy harmadik magyarázat szerint nem azért nem emlékszünk a Kádár-korszakra, mintha az olyan távoli volna, hanem mert még javában tart.

Huizinga volt az a történész, aki híres művében azzal lepte meg a világot, hogy a reneszánszt nem mint az újkor hajnalát, hanem mint a középkor alkonyát magyarázta, és zavarba ejtően jó érvekkel támasztotta alá koncepcióját. Valami hasonlóval próbálkozom most én is. A rendszerváltás előtti és utáni világ közötti folytonosság csak akkor meglepő, a politikatörténeti és társadalomtörténeti fejlemények összeillesztése csak akkor okoz gondot, ha ragaszkodunk a tranzitológia szokásos nézőpontjához. Eszerint a rendszerváltás történelmi cezúra, és a szovjet birodalom széthullásával Európa keleti felén („felszabadítóink” jóvoltából) új időszámítás kezdődik. A történet azonban másképp is elbeszélhető: a Kelet-Közép-Európában a II. világháború után kialakult új uralom fokozatos megszilárdulásának történeteként.

A hódítók és vazallusaik előbb szétverték, elkergették és kifosztották a művelt, illetve birtokos osztályokat (1945-60), majd hozzáláttak az uralom új intézményes rendjének megszilárdításához, a szétzilált közigazgatás, gazdaság és kultúra újjászervezéséhez (1960-89). Eközben maguk is óhatatlanul művelődni és vagyonosodni kezdtek, és sokat átvettek a meghódított intézmények által hordozott civilizációs mintákból. Ez a második szakasz azonban még mindig teljes központosításra, az állami erőszakszervezetek közvetlen és mindenre kiterjedő befolyására épült, ami magukat az új elitrétegeket is nagymértékben akadályozta a hatalom gyümölcseinek élvezetében. Mert – mint minden feudalizmusban – a hódítást ezúttal is a hűséges szolgák megjutalmazása követte, a megjutalmazottak természetes törekvése pedig ettől kezdve a központi hatalom gyengítésére irányult, legfőképpen arra, hogy a hűség jutalmát, vagyonukat és kiváltságaikat családjukban örökletessé tegyék. A benefíciumok allódiumokká alakítása, mai kifejezéssel élve: privatizálása, nem késhetett soká (1989). Ami ezt követőleg történt: a személyi és vagyoni függetlenség feltételeinek helyreállítása a köz- és magánélet valamennyi területén, ennek a konszolidációs folyamatnak, az 1945 után felemelkedett új elit berendezkedésének és beilleszkedésének végső szakasza. Hozzá tartozik ehhez a kiegyezés a korábbi elitrétegek minden diktatúrát átvészelt maradványaival, valamint az egymással kibékíthetetlen értékrendek és szimbólumvilágok egybeötvözése. (Aki látta Ferenc „Jóskát”, Kossuthot és Petőfit közös piedesztálon, nem talál semmi kivetnivalót abban, ha Horn Gyuláék 56-os mártírsírokat koszorúznak, tervhivatali elnökök a piaci verseny törvényeire hivatkoznak, és a részvénytársaságokban egykori KISZ-titkárok elnökölnek.) De hogyha így van, akkor a dráma harmadik felvonását az első kettőtől elszakítani vagy éppen azzal szembeállítani teljes mértékben történelmietlen eljárás.

A Kádár-kor alkonya szennyben és ragyogásban, szellemi megújulásban és hitetlenségben gazdag, zűrzavaros korszak, kicsiben olyan, mint Huizinga szerint a quattrocento. Remekművekben, igaz, öszszehasonlíthatatlanul szegényebb. Kisszerűbb is, ámde sokkal békésebb. Még a nemzeti múlt előásott régiségeinek kultusza sem hiányzik belőle. (Félmúlt és álkultusz, többnyire. Petőfi Barguzinban. Széchenyi a csapból. „Ősmagyar” kopjafák a legyilkolt 56-os utcagyerekek hamvai felett.)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 03. szám