Forrás: Népszava(részeletek egy internetes naplóból)
Január 11. (szerda) Reggel, miután elvittem Katát dolgozni, gondoltam egyet, és beugrottam a közterületesekhez, hogy végre elintézzem a kátyú-ügyet. Barátságosan fogadtak, nem volt sok panaszos. Fél óra alatt sorra kerültem – talán ha a hatodik lehettem. Ki kellett tölteni egy űrlapot, ami tele volt hülyeségekkel. Egyrészt többnyire olyan adatok után érdeklődnek, amihez semmi közük – például a Casco kötvényemről -, másrészt teljesen olyanok a kérdések, mintha én lennék a hibás, ha ők gödröt hagynak az úton és az tönkreteszi a kocsimat. Egy kedves, bár igen hetyke menyecske intézte az ügyemet, aki mindjárt elmagyarázta, hogy nem magyarázza el a részleteket, mert unja a sok magyarázatot. Például azt, hogy miért kapom meg csak körülbelül két hónap múlva a pénzemet. Kihúztam belőle, hogy azért, mert nagyon ellenőrzik a bejelentéseket, hiszen sok a visszaélés. Nem akartam neki elmagyarázni, hogy már az is visszaélés a türelmemmel, hogy nem ők jönnek ki hozzám, és nem otthon kárpótolnak, készpénzzel, sok bocsánatkéréssel, és még legalább egy doboz bonbonnal. Ugyanis ők élnek vissza az én bizalmammal: azt képzelem, hogy egy normális ország biztonságos útján megyek haza, aztán beleesek egy akkora gödörbe, hogy sírnak is megfelelő lenne… Aztán két órát állok az esőben, bőrig ázom, elképesztő módon megbetegszem, aztán még gumishoz kell mennem, meg oda hozzájuk, vesztem az időmet, ami nem drága, csak nekem. És nem egyedül jártam így az ő gondatlanságuk miatt, mert aznap legalább ötvenen jártunk így a Budai Alsó Rakparton – remélem így kell írni (Nem! – a szerk). Mindegy, tulajdonképpen tetszett a hölgy stílusa. Végülis kedélyesen elbeszélgettünk. Bár szegény még nem tudja, hogy ha hamarosan a főnöke leszek, akkor köteles lesz tánc- és illemtan órákat venni.
Már csak a biztosítóhoz kell elmennem. Majd pitiáner alkudozás lesz, én szégyellem magam ott is.
Időben beértem a szerkesztőségbe. Szörnyű állapotban, de igyekvően dolgoztam, aztán jöttem Tahiba. Beültem a kádba, ami nagyon jót tett, pláne hogy a forró vizet teleöntöttem illóolajokkal. Aztán egy szerelmes költeményen munkálkodtam, ami jó kedvre derített. A körülményekhez képest jól vagyok.
Január 14. (szombat) Érdekes ez a betegség: hol egészen jól vagyok, hol meg összeomlok. Az egyik órában magyarázom Katának, hogy most már érzem, azonnal jól leszek, sőt máris, aztán fél óra múlva rám jön egy olyan köhögőroham, hogy szinte megfulladok. Ő meg gúnyolódik. Joggal, de szeretettel, persze.
Az legalább jó volt, biztos jót tett, hogy ma tizenegyig aludtam. Tegnap megnéztük A zongorista című filmet – Wladyslaw Szpilman zongorista története, ahogy Varsóban bujkálva túlélte a zsidóüldözést és a háborút. Roman Polanski Arany Pálmát kapott, a film meg még három Oscart is. Valamiért nem láttuk akkor, amikor mozikban vetítették. Erősen fegyelmezettek voltunk, de végignéztük, hiszen érdeklődve vártuk, hogy majdcsak kijön valami katartikus belőle. Hát nem jött. Az a baj vele, hogy tele van közhellyel, minden kiszámítható, és ettől unalmas. Nagyon nehéz lehet persze erről a témáról úgy beszélni, hogy egy rendező ne essen ebbe a csapdába, de persze Polanskitól ez elvárható lenne. Az nem mentség, hogy, hogy egy életrajzi regény alapján készült filmben ragaszkodni kell bizonyos elemekhez. A művészet tükrözött valóság, sajnos.
Az a baj, hogy a művészetben, hatás dolgában ez kontraproduktív. Az mégiscsak túlzás, ha minden jelenetnél előre mondjuk, mi lesz a vége, mi lesz a tanulsága, és sose tévedünk. Ha bizonyos, nagyon fontos témákról unalmasan, egyenesen megengedhetetlenül közhelyesen beszélünk, és ezt még ráadásul kényszeresen díjazzák is az arra hivatottak, akkor az visszahat a téma fogadására is. Végülis jöhetnek olyan, újabb generációk, amelyek azért nem érdeklődnek majd az emberiség legsúlyosabb történetei iránt, mert a második-harmadik film után „uncsinak” találják az egészet. Kár lenne. Én értem, hogy évente kell pár ezer filmet csinálni, mert ez egy önmozgató iparág, de néha meg lehetne állni, egy pillanatra. Nyilvánvaló, hogy a tömegtermelés tudatosan gyártja és ömleszti ránk a szart. Erre nincs jobb szó. Trágya. Amúgy tápláló, de jobb, ha az ember távol tartja magát tőle. Mert a romlást táplálja, semmi mást.
De néha, minden századik vagy legalább ezredik film esetében létre lehetne hozni egy olyan mechanizmust, ami legalább megpróbálná garantálni, hogy érték, netán valóságos csoda születhet. Ennél többet nem kívánhatunk. Ma tulajdonképpen egész nap feküdtem, de nem mondhatnám, hogy jobban lennék. Ha ez holnap is így lesz, lassan megvilágosodom, és elmegyek orvoshoz. Hülyén jönne ki, ha egy megfázásba belepusztulnék.
Január 16. (hétfő) Tegnap inkább Kata volt rossz állapotban. Ugyanúgy, mint én, nehezem bírja a telet. Sőt: mondhatni, sehogyse bírja. Ahogy én se. A tél egyszerűen igazságtalanság az emberiség felével szemben. Hogyan lehetett ilyen hülye módon teremteni a Földet, hogy billeg? Telefonált Milos mamája, hogy a gyerek köhög, és mivel úgyis azt gondoltam, hogy ma már el kell mennem orvoshoz, elhoztam őt is. Az én állapotom erősen javult – csak éjszaka köhögtem egy kicsit. Milos viszont reggel köhögött három „húzúsat”, taknyos volt és beragadt a szeme. Nem volt könnyű elindulni vele az orvoshoz, nyafogott is, pedig tudja, hogy az itteni doktornő mennyire szereti.
A rendelőben kilátástalannak tűnt a tömeg, de aztán Milos összeszedte magát, azonnal a közönség kedvence lett a dumáival, sőt kulturáltan játszott más gyerekekkel is, így hamar elment az idő. Persze tökéletesen viselkedett. A doktornő nem látott nagyobb bajt, csak csöpögtetni kell a szemébe és a fülébe. És persze nem mehet óvodába a héten, ami szervezési nehézségekkel jár majd, de megoldjuk.
Aztán borzasztó dolog történt. Visszafele megálltunk a parkolóban, hogy vásároljunk. Én valahogy úgy észleltem, hogy Milos elment mellőlem maradék hóbuckát rugdosni, ezért kifordultam, hogy utána nézzek, és lecsaptam a csomagtartót – éppen a fejére. Szerencsére nem erősen, és nem is ütötte meg nagyon, de rettenetesen megijedtünk. Tényleg borzasztó volt az az egy perc, mire kiderült, hogy még csak púp sincs a fején.
Már megint kitaláltam valamit. Semmiség, de hátha más is kipróbálja. A kiürült italos dobozokat nem dobom azonnal a szemétbe, hanem a mosogatónál hagyom őket, és beléjük dugdosom az elképesztő mennyiségű papírszemetet. Tényleg hihetetlen, mennyi papírt dobunk ki naponta – például ilyen náthás időszakban – és az is, hogy az a sok papír milyen kis helyen elfér. Például tegnap óta figyelem: ennyi idő alatt egy szemetes zacskó megtelik, most meg még csak az első tejesdoboznál tartok. Ha ezt folytatom, nem hetente, hanem csak havonta kell elvinni a szemetet, és az jobbára csak dobozokból áll majd. Ha már ezeket a borzalmasan környezetszennyező dobozokat használjuk, legalább legyen egy kicsi értelme.
Milos ma elkövette az első tudatos disznóságát – legalábbis eddig ilyet még nem vettem észre. A doktornő fölírt neki egy cseppet, amiből egyet-egyet a fülébe, illetve a szemeibe kell csöppenteni. Biztos kellemetlen – legalábbis sivalkodott délben. Este, fürdés után keresem a csöppöket, nem találom sehol a kis flakont. Aztán meglett: a konyhaasztalnak van egy merevítő gerendája, amin a lábunkat szoktuk tartani. Ott állt, méghozzá úgy, hogy a teteje le volt csavarva, és jelentős része hiányzik. Kérdeztem, hogy az vajon miképpen került oda. „Oda esett.” És hol a teteje? „Elröpült.” Nagy nehezen meg is találtam, egy méterre. Vagyis lecsavarta, a tetőt eldobta, aztán kiöntött a folyadékból, majd jól elhelyezte… Szegény kis hülyém. Én is ilyen ravasz voltam. Már csak abban reménykedem, hogy ami maradt, elég lesz még négy napra.
Andrassew Iván
