Forrás: Népszava„Végre nyilvánosságra került a forradalom legjelentékenyebb és legmegrendítőbb elméleti dokumentuma, és mostantól semmilyen kicsinyes és hibbant előítélet nem gátolhatja meg, hogy előbb-utóbb magyar olvasók is megismerkedhessenek vele.” Eörsi István egyik utolsó cikkéből (Egy jogi nonszensz, Élet és Irodalom, 2005. február) való az idézet, amelyben Nagy Imre Snagovi naplója román nyelvű friss megjelenésén örvendezett – mert a román fordítás új jogihelyzetet teremtett, és önmagában is ösztönözte a hatalmas történelmi tanulságot hordozó eredeti mű magyarországi kiadását. Egyúttal jelezte Eörsi, hogy szándékában állt a magyar eredeti szöveg magánkiadása. Egy idegen nyelvű változatot ő maga is birtokolt. Reményét fejezte ki, hogy a törvényes jogtulajdonosok: a mártír miniszterelnök örökösei hozzájáruljanak a hiteles magyar kiadáshoz. Ágy a forradalom ötvenedik évfordulójára megjelenhet az eredeti magyar nyelvű, tudományos alapossággal helyreállított „Gondolatok, emlékezések”, azaz a mártír miniszterelnök Snagovi naplója. Eörsi azonban cikkének utolsó megfésülése közben már azt is tudta, hogy megjelentetése korántsem olyan egyszerű.
A költő már halott, és ma megint csend… Gondoltam tehát – közeledvén a kerek évforduló ünneplése – utánanézek, miért. A hagyaték sorsa még annál is bonyolultabbnak látszik, mint ahogy a költő-publicista sejtette. Ugyanis a család csakugyan feloldotta a kiadás tilalmát, s Nagy Imre és unokái által elfogadott szakértői történész-filológus csapat (Szántó László és Sipos József) Vida István professzor vezetésével dolgozik az egykor kézzel írott szöveg értékelésén és sajtó alá rendezésén. A kiadási szándékot immár senki sem akadályozza. Arról azonban – különböző okok miatt – egyik szerkesztő sem hajlandó nyilatkozni, milyen tudományos-filológia és egyéb szakmai probléma bonyolítja és halasztja a Snagovi Napló megjelenését. Kár.
A riporternek azonban (aki korábban jó egynéhány esetben készített interjút a témában), akad néhány magánértesülése és hiteles forrása. Az egyik körülmény: a Snagovi (román változatban: Sznagovi) feljegyzések keletkezésének bonyodalma. Tudvalévő, hogy már a román fordítás elkészülte előtt két hitelesnek mondott – de lényeges részleteiben egymásnak ellentmondó – szöveget hasonlítanak össze filológus pontossággal a szerkesztők. Amit tudni lehet: a Securitate ügynökei rendszeresen fényképezték Nagy Imre munkában lévő kéziratát, amely a három éve a magyar hatóságnak átadott úgynevezett Nastase dosszié legbecsesebb darabja volt. A másik teljesnek mondott és hitelesnek tekinthető példányt a magyar rendőrség adta át sok éve, a kivégzett miniszterelnök személyes holmijaként – a családnak.
Az már most ismeretes, hogy a Nagy Erzsébet által őrzött példány és a romániai Securitate által fényképezett szövegek nem egyeznek minden részletükben. Az egyik esetben rendőrségi manipulációra lehet gyanakodni, mivel a hatalom érdeke a minél terhelőbb „bizonyítékok” felsorakoztatása volt. A források hitelességét veszélyeztető másik ellentmondás: maga Nagy Imre is megsemmisíthetett részleteket feljegyzéseiből, nehogy ellene vagy vádlott társai ellen használják fel. A Sznagovi Napló szerkesztőit tehát súlyos felelősség terheli az utókor előtt, milyen szöveget fogadnak el hitelesként, milyet adnak közre, és mennyire megbízható jegyzetekkel látják el a hiteles ősforrásnak nyilvánított kiadást. Úgy tűnik, ennek a felelősségnek megfelelő gondossággal igyekeznek eljárni.
Ezzel a riporter be is fejezhetné indulatot nélkülöző helyzetjelentését.
Csakhogy számba vehető egy igen lényeges új fejlemény. Megjelent ugyanis két értő, autentikus romániai kommentár. Mégpedig magyar folyóiratban. Az egyik szerzője Ioanid Ilona, filológus, történész publicista és költő. Töprengések Nagy Imréről című cikkének románból fordított rövidített változatait a Múltunk című folyóirat közölte, melyet a Politikatörténeti Intézet szerkeszt. Ioanid éveken át kutatta a román politikai rendőrség annak idején szigorúan titkosított irathalmazát, amely a Sznagovi napló eredetijét is tartalmazta. Mégpedig egy olyan eredeti, az ügynöki fényképezés után egyenesen az akkori román pártfőtitkár, Gheorghiu-Dej kezébe került kézirat ez, amit a román kommunisták egykori mindenható vezetője saját megjegyzéseivel látott el. E változat tovább motiválhatja a Sznagovi napló történetét és a per (nemzetközi) koncepciójának formálódását. Az immár Magyarországon is kutathatóvá vált, de úgy tűnik, elhanyagolt iratokból ugyanis Ioanid Ilona jóvoltából elsősorban a román pártvezetés erőfeszítéseiről kapunk képet, amelyekkel megkísérelték bűnbánatra késztetni a magyar miniszterelnököt, másrészt pedig arról, hogyan formálódott egy igazi nemzetközi (szovjet-román-jugoszláv-magyar) összeesküvés egy jól dokumentált Nagy Imre és társai féle „összeesküvési” per koncepciója érdekében. Ioanid, akit természetesen mindenekelőtt a romániai felelősség érdekelt, éppen az egykori román moszkovita politikusoknak a kétszínű és aljas játékáról tár fel részleteket, amivel az egykori szovjet emigráció idején Nagy Imrével és más moszkvai elvtársaikkal kialakult kapcsolataikat kihasználva próbálta bűnbánó és együttműködő magatartásra bírni Magyarország törvényes, kiszolgáltatott miniszterelnökét. S ha ez nem megy, értékes információt szerezni és azt felhasználni egy perben. Mindezzel pedig szívességeket tenni Moszkvának.
Eredménytelenül próbálkoztak. Nagy sziklaszilárdnak bizonyult, rendkívül széleskörű politikai és élettapasztalata birtokában. E cikk ismeretében elmondhatjuk: Nagy Imre követhetett el taktikai hibákat miniszterelnökként, de rabként nem. Kivételes erkölcsi bátorságot mutatva – tudván tudva, hogy milyen sors vár rá – nem csak erkölcsileg volt kemény, hanem átlátott látogatóin és nem dőlt be nekik.
Ioanid Ilona eredetileg 2004-ben fogalmazott cikke nem leíró jellegű. Önálló írói- publicisztikai mű, amelyben kifejti, hogyan hatott rá a meg nem alkuvó politikai állásfoglalás magas erkölcsisége, az önvizsgálat őszintesége, az a magatartás, az egykori miniszterelnök nem tagadja meg, de nem is mentegeti saját politikai múltját, nem próbálja magyarázgatni kommunistaként elkövetett hibáit. Szembetűnik a felelős akkurátusság, amivel Nagy Imre felkészül egy jövendőbeli koncepciós perre, egyszersmind a forradalom védelmezésére, a történelem, népe és a nemzetközi munkásmozgalom előtti felelősség vállalására. Ugyanakkor a nyelvész-irodalmár stiliszta, tudós Ioanid érdekes stíluskritikai és pszichológiai vonatkozásokat is felfedez Nagy gondolkodásmódjában. Végigköveti, hogyan szabadul meg a moszkvai években kialakult pártzsargontól és miképpen kapnak helyt feljegyzéseiben az önvallomást író történelmi személyiség publicista vonásai, hogyan tisztul le ez a stílus és hogyan tér vissza a funkcionáriusból az államférfi és a tiszta Ember.
Még egy vonatkozást érdemes külön is kiemelni Ioanid Ilona írásából. Ez a Kádár féle lelkiismereti konfliktushoz kapcsolódó adalék és annak kommentárja. Ioanid, a költő ugyanis mélyen elgondolkozik az elvtársainak vérpadra juttatásában kétségkívül részes Kádár János történelmi szerepéről és felfigyel ő is a feltehetően lelkiismeretétől gyötört pártvezetőnek a rendszerváltás idején többek által észrevett emberi válságára. A történész-költőnek éppen ezért érdekes a több mint három évtizeden át Magyarország első számú politikusaként nyilvántartott Kádár János, mert romániai megítélése kivételesen kedvező volt. Hiszen a Dej és Ceausescu féle Romániában élő objektív értelmiségi nyilatkozik így arról a Kádárról, aki fokról fokra az egyik leginkább elfogadott, sőt csodált magyar politikus lett… Mindez (mármint a kezébe került, kutatott forradalmi dokumentumköteg) azt tanúsítja a feldolgozó számára, hogy a történelmet és az azt alakító embereket nem lehet manicheista módon (azaz merev történelmi ellenpárokban) felfogni. Marad a két felfogás – mint két part, amelyet folyó választ el egymástól. Az élet és a vértanú-halál folyója.
A másik Romániából importált tanulmány, amelyet a Múltunk 2. száma közölt, voltaképpen romániai magyar szemléletű recenzió Ileana Ioanid munkájáról. Ez önmagában sem érdektelen kiegészítés. De még érdekesebb a cikk szerzője: Lipcsey Ildikó tallózása abban a hihetetlen értékű 49 dossziéban, amely tartalmazza a snagovi „vendégek” – voltaképpen a nemzetközi bolsevizmus foglyai – levelezését, megfigyelési iratait, a Securitate jellemzéseit. Ez a cikk figyelmeztetés a történelemtudomány művelői számára, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni a 49 egykor titkos román dossziét. Nem lehet közömbös iránta a nemzetközi – és főleg a magyar – történettudomány. Ha már a mai román politikusok – mintegy szellemi jóvátételként – megajándékoztak vele bennünket, magyarokat, megkerülhetetlen forrásként kell felhasználni. Ez a mi közelmúltbéli ismeretlen és sok szempontból félremagyarázott történelmünk. Az irattömeg jelentősen és újra rajzolhatja az elhomályosult képet, amelyet a történelmi főszereplők az 1956-57 Magyarországának Moszkva által elsőrendű fontosságúnak ítélt vezető magyar és „testvéri” kommunista politikusairól ez a rettenetes mennyiségű forrás elénk tár. Hiszen mint kiderül, a későbbi Nagy Imre per, valamint más politikai perek vádlottainak és a magyar nép vértanúinak lehallgatott beszélgetéseit és kijuttatott leveleinek pontos ismeretét szerezhetjük meg belőlük.
Csupán egyetlen forrásértékű különlegesen kényes momentumot emelnék ki Lipcsey cikkéből. Azt a mondatot, amivel Nagy Imre a Rákosi féle szűk vezetést jellemezte. „Nagy Imre Rákosit és klikkjét úgy emlegette, mint „Moszkvából jött zsidókat, akik idegen ügynökök, s nem voltak abban a helyzetben, hogy a magyar nemzeti érdekeket képviseljenek.” Noha Rainer M. János, Nagy Imre mindezidáig legértőbb és legfelelősebb életrajzírója is foglalkozott ezzel a mondattal – kijelentve: ez nem jelenti, hogy Nagy Imre antiszemita lett volna. Ez a mondat jóval alaposabb, a kremlinológia alaposabb ismeretét követelő elemzést érdemel. Ez a kijelentés valóban nem antiszemita, hanem antisztalinista, az imperialista orwelli szovjet világot mélyen ismerő és elítélő politikus ember keserű kijelentése. Nagy Imre ugyanis pontosan tudta, hogy nem ő volt zsidógyűlölő, hanem Sztálin és egynémely utóda. Azok a Magyarországról elmenekült zsidónak nyilvánított emigránsok, akiket a szovjet rendszer befogadott, sokkal inkább kiszolgáltatottak voltak, mint más szintén kiszolgáltatott emigránsok és pontosan tudták, hogy egyetlen „elhajló” vagy „óvatlan” lépés likvidálásukhoz vezethet. Tökéletes bábok a Kreml kezében, akik csak egyre vigyáztak: teljesítsék Sztálin parancsait… Nagy Imre ezzel az attitűddel volt tisztában és az idézett szöveg elemzése erről győz meg. A Nagy Imre-per vádlottai és a snagovi foglyok közt voltak a hitleri törvények által zsidónak minősíthető moszkvai emigránsok is. De Nagy Imre bízott bennük.
N. Sándor László
