Forrás: Népszava

Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök

Barbár retorikája zavart keltett saját országában is

„Meg-sem-mi-sí-tés, meg-sem-mi-sí-tés!” – üvölti több ezer torok egy teheráni tömeggyűlésen. Lelkes tekintetek szegeződnek a szónokra, Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnökre, aki karjával vezényelve, üdvözült mosollyal hallgatja híveit: „Hangosabban, még hangosabban!” – bíztatja őket, s a hangerő fülsiketítővé válik.

Amit Ahmadinezsád szerint meg kell semmisíteni, az természetesen Izrael, minden iszlamisták (és a nyugati szélsőjobb) gyűlöletének tárgya. Ha erről van szó, az iráni elnök nem bajlódik diplomáciai finomságokkal. Egy tavaly ősszel Teheránban megrendezett nemzetközi iszlám konferencián – címe a „Cionizmus nélküli világ” volt – kerek-perec kijelentette, hogy „Izraelt le kell törölni a térképről”. Más alkalmakkor az európai és amerikai neonácik szóhasználatát átvéve kétségbe vonta a holokauszt megtörténtét, illetve arra az esetre, ha mégis csak lett volna valami a dologban, Izraelnek a nyugati világba – Németországba, Ausztriába, esetleg Alaszkába – való „áttelepítését” javasolta. Szóbeli radikalizmusa Nyugaton felháborodást, Iránban pedig némi zavart keltett. Olyannyira, hogy Ali Akbar Rafszandzsani – Ahmadinezsád egyik elődje és balszerencsés vetélytársa a tavalyi elnökválasztáson – szükségesnek látta leszögezni, hogy országának „nincs problémája sem a zsidókkal, sem pedig a tiszteletre méltó zsidó vallással”. Iráni diplomaták pedig azt magyarázták vendéglátó országuk elképedt politikusainak, hogy elnökük szavai nem jelentenek konkrét programot, vagyis hogy nem kell háborútól tartani.

Nem mintha a közép-keleti ország iszlamista elitje nem értene egyet Ahmadinezsáddal. Újságírói közhely, hogy az iráni elnök nem tett mást, mint hogy a nemzetközi színtéren is hallhatóan kimondta azt, ami Khomeini ajatollah 1979-es forradalma óta az Iszlám Köztársaság külpolitikai programjának integráns része. S hogy e program nem korlátozódik a propagandára, azt jól mutatja az a hathatós – fegyverszállításokban és pénzátutalásokban is megnyilvánuló – támogatás, melyben Teherán a palesztin terrorszervezeteket részesíti. Az Iránon belüli megrőkönyödést a jelek szerint az okozta, hogy „túlságos nyíltságával” Ahmadinezsád éppen annak a politikának a folytatását nehezítette meg, melyet képvisel.

Különösen vonatkozik ez az iráni nukleáris programra. Irán viselkedése – az e programmal kapcsolatos őszintetétlensége – világossá teszi, hogy atomfegyver megszerzésére törekszik. Emiatt azonban hatalmas nemzetközi nyomás nehezedik rá, amit politikusai üggyel-bajjal, kertelve és manőverezve próbálnak kivédeni. Minden lehetséges alkalommal hangoztatják például, hogy országuk csakis az atomenergia békés felhasználásában érdekelt. Természetesen ezt mondja Ahmadinezsád is, ám szavait meglehetősen hiteltelenné teszik olyan, otthoni hívei előtt tett metaforikus kijelentései, mint hogy „Vérben merítjük meg Izraelt, melyet égő jel fog kioltani”. Azt, hogy az atombombáról van szó, nem csak iráni hallgatósága érti – a dolog lassan, de biztosan eljut a világ politikusainak tudatáig is. Iszlamista szemszögből nézve Ahmadinezsád szóhasználata nem csak radikális, de ostoba is.

De vajon ki ez a politikus, akinek a nevét nem is olyan régen még Iránban is csak kevesen ismerték, ám aki csupán néhány hónap alatt a világ egyik leghírhedtebb figurájává vált?

Ahmadinezsád 1956-ban szegény kovácsmester családjában született a közép-iráni Garmszár tartományban. Származása rányomta bélyegét politikai programjára is: mindig is a „mezítlábasok” vagyis a legszegényebbek szószólójaként hirdette magát. Teheránban építészmérnöki diplomát szerzett s közben részt vett az iszlamista ellenzék tevékenységében. Tagja volt annak a diákszövetségnek, amely a forradalom után megszállta az amerikai nagykövetséget és hónapokon át fogságban tartotta annak személyzetét. Hogy ebben az akcióban személyesen részt vett-e, arról megoszlanak a vélemények. A volt amerikai túszok közül mindenesetre többen állítják, hogy látták a nagykövetség megszállói között. Az Irak elleni háború során az Iszlám Forradalmi Gárda tagja volt és részt vett annak a rendőri alakulatnak a kiképzésében, amely főleg a mindennapi iszlám előírásoknak – a férfiak és nők különválasztásának, a nők „megfelelő ruházatának – betartásán őrködik. 1981-ben állítólag azon fegyveresek között volt, akik vérfürdőt rendeztek a hírhedt teheráni Evin börtön ellenzéki foglyai között. Peter Pilz, az osztrák zöldek biztonságpolitikai szakértője pedig esküszik rá, hogy Ahmadinezsád tagja volt annak az iráni osztagnak, amely 1989 júliusában egy bécsi lakásban agyonlőtt három, a teheráni rendszerrel szembenálló kurd emigránst. Ezeket az állításokat nem igen lehet ellenőrizni, és természetesen magától Ahmadinezsádtól sem várható felvilágosítás.

A buzgó iszlamista elnyerte jutalmát: egy darabig tartományi kormányzó volt, majd 2003-ban Teherán polgármesterévé választották. Ami önmagában még nem jelzi népszerűségét, hiszen ezen a választáson igen alacsony volt a részvétel. Polgármesterként azonban felfigyeltek rá: energikusan hozzálátott a sokmilliós metropolis bajainak megoldásához. Ha a tisztaság megteremtéséhez az kellett, maga is seprűt ragadott. Magas beosztása ellenére az egyik szegény munkásnegyedben lakott, rendre kijárt az egyszerű emberek közé és gondosan meghallgatta a véleményüket. Ahmadinezsád egyészen egyértelműen az iszlamizmus azon áramlatához tartozik, amely néphez való közelséget és a szociális gondoskodást fanatikus Nyugat- és Izrael-ellenességgel egyesíti. A tömegek szemében vonzóvá tette az is, hogy mentes a korrupciótól, és a maga módján őszinte, hiteles. Nyilvánvalóan sokaknak nem tetszett persze, hogy polgármesterként szigorúan betartatta az Iszlám viselkedési és öltözködési szabályait, lecsapott a nyugati drámákat játszó színházakra és száműzte városából a tánczenei koncerteket.

Bár a szegények között már a tavalyi elnökválasztás előtt is népszerű volt, senki sem tekintette esélyesnek. (Az elnökjelölteknek azon a listáján, melyet az újságírók rendelkezésére bocsátottak, rendre az utolsó helyek egyikén, rövid terjedelemben szerepelt.) Már az meglepetés volt, hogy bekerült a második fordulóba, az pedig mindenkit elképesztett, hogy a másodikban két harmad-egy harmad arányban maga mögé utasította nála sokkal esélyesebbnek tekintett vetélytársát, Ali Akbar Rafszandzsanit.

Mi volt a siker titka? Hiszen az irániak a két korábbi elnökválasztás alkalmával ugyanilyen nagy arányban az Ahmadinezsádhoz hasonló fundamentalisták ellenfelét, a mérsékelt Mohammad Hatamit juttatták az államfői székbe. Iráni ellenzékiek választási szabálytalanságokat emlegetnek, amiben valószínűleg igazuk is van, ám ez önmagában még nem magyarázat. Ahogy az sem, hogy Ahmadinezsád élvezte bizonyos keményvonalas síita vezetők és természetesen az iszlám gárdák tagjainak támogatását.

A nyugati megfigyelők alighanem tévedtek, amikor azt hitték, hogy Iránban a fő politikai választóvonal a mérsékeltek és az iszlamisták között húzódik. E vonal a jelek szerint inkább a jobbmóduakat és az Ahmadinezsád által megnyerni kívánt „mezítlábasokat” választja el egymástól. Ez utóbbiakat illetően pedig az iszlamista politikus sikerrel járt: ugyanolyan tömegesen szavaztak rá, mint korábban mérsékelt ellenfelére.

Más kérdés, hogy Ahmadinezsád meg tudja-e tartani választói támogatását. A hetvenmilliós országban ehhez a bőségesen áramló olajdollárok sem elegendőek. Talán éppen ez magyarázza az elnök heves Nyugat- és Izrael-ellenességét, szóbeli radikalizmusát. A politikusok mindig is úgy próbálták maguk mögé állítani az embereket, hogy közös ellenséget kreáltak nekik, arra irányítva azok elégedetlenségét. Izrael népe már hozzászokhatott ehhez a szerephez.

Kepecs Ferenc