Forrás: Népszava

Irán uránja

Amillyen mértékben szorong a világ, hogy Teherán mire szánja el magát atomprogramjának folytatásában, úgy lesz még magabiztosabb és támadókedvűbb Mahmud Ahmadinezsad, Irán harcias elnöke. Ez a hét döntőnek ígérkezik ugyan abban, hogy milyen irányba fordulhatnak a megoldás diplomácia lehetőségei, de minden annyira kusza, hogy szinte nincs politikus, aki pillanatnyilag jóslásokba merne bocsátkozni

Habozások és mérlegelések után úgy látszott, hogy az Egyesült Államok dülőre jutott az Európai Unió tagjaival, közülük is jelesen Londonnal, Párizzsal és Berlinnel, nem tétováznak tovább, a fenyegetésekről áttérnek a tettekre, az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé terjesztik Iránnak szerintük fenyegető magatartását. Új fejleménynek tekinthető, hogy Lavrov orosz külügyminiszter is fölhagyott a kétértelműsséggel, Moszkva is hajlik már a BT összehívására. Mégis változatlanul annyi az óvatosság, hogy mérget venni senki sem hajlandó semmire. Javier Solana, az uniónak, ha formailag még nem is külügyminisztere, maga is hajlik az ENSZ mozgósítására, a német Bild am Sonntagnak mégis azt mondta, „ez még nem az utolsó szó”. Még ravaszabb Kina, a BT-nek ugyancsak állandó tagja; amíg korábban makacsul szembeszegült még a gondolattal is, hogy az ENSZ a válságban szóhoz jusson, most már kicsit maga is hajlékonyabb. Nem túlzottan. Ha addig fajulnának a dolgok, Iránt sujtó szankiciókat nem szavazna meg, de végső esetben vétójogával sem élne. Egyszerúen abból a megfontolásból, hogy a másik kényes ügyben, Észak-Korea atomambicióinak vitájában Peking közvetlenül érdekelt, és óvakodik precedenst teremteni, de Iránban vannak közvetlen érdekei is. Gazdaságának évi tíz százalékos növekedése elsőrendűen fontossá teszik számára az iráni olajforrásokat, és óvakodik ujjat húzni a mollák rezsimjével. Moszkvát korábban hasonló, elsősorban ugyancsak üzleti megfontolások vezették, és csak akkor kezdett a nyugati állásponthoz közeledni, amikor Teherán visszautasította ajánlatát, hogy a perzsák mondjanak le az uránium dúsításáról, helyette Oroszországban rendeljék meg a műveletet. Amilyen képmutatók voltak Putyinék, ugyanolyan a moszkvai ajánlatot korábban támogató Fehér Ház is: mintha az Oroszországban dúsított uránt, ha Teherán akarná, ne lehetne bombakészítésre is fölhasználni.

De hát mi baj is lehet azzal, ha eggyel gyarapodnék az atomhatalmak száma? Eredetileg ott van az öt állandó BT-tag, amelyeknek a hadserege közül kettő (az amerikai és az orosz) kifejezetten szuperhatalom, egyetlen döntéssel náluk kisebbeket „törölhetnének le a Föld színéről”. Mondhatjuk rájuk, hogy politikai vezetőik felelős államférfiak, akik teljes tudatában vannak cselekvésük súlyának, bennük bízni lehet. (Tényleg van rá garancia?) Náluk valamivel gyöngébb a kissé mögöttük kullogó Kína, és nukleáris tekintetben „csak” középhatalom Nagy-Britannia és Franciaország. Köztudottan van tömegpusztító fegyvere Indiának és Pakisztánnak is. Delhi, amely gazdaságilag rohamosan fejlődik, ebben a tekintetben már most is sokan a nagyok klubjába sorolják, ottfelejtett angol hagyományaiból fakadóan ízig-vérig demokrata, tőle kevesen tartanak. Pakisztán már nem olyan megnyugtató Mussaraf elnök ravaszkodásaival és a terrorizmussal kötött állítólagos titkos alkuival. A két szomszéd (India és Pakisztán), ha szívből gyűlöli is a másikat, kölcsönös nukleáris fenyegetésüktől egyelőre mégsem fél senki. Katonai atomhatalomnak tudják, nem csak sejtik Izraelt is, de az a vélemény róla, hogy a fegyverre csak önvédelemből, a reá leselkedő életveszélyek miatt van szüksége, támadó célra nem használná.

Nos, mi változnék, ha ebbe az egyelőre szűk, mégis bővülő körbe hamarosan bejutna Irán is? Sokáig valószínűleg semmi, mert még azok a politikai körök is, amelyek néhány napja ismét a teheráni halálos fenyegetéssel riadóztatnak, maguk is beismerik, a perzsa bomba nem hetek, nem is hónapok, sőt valószínűleg nem is esztendők kérdése, hanem esetleg évtizedeké. Erre mérget venni nem életbiztosítás ugyan, de ha elkezdik is az iráni urándúsítást, használható fegyver még sokáig nem lesz belőle. Mégsem vaklárma a figyelmeztetés, mert Irán politikai rendszere már akkor veszélyt sejtetett, amikor Khomeini ajatollah a sah megbuktatása után megalapozta muszlim síita vallási diktatúráját, eszmei hadat üzenve a keresztény világnak és a tőle földrajzilag nem túlságosan távol lévő zsidó Izraelnek. A főpap fanatizálta a tömegeket, amitől ma már Irán társadalma viszonylag messzebb került ugyan, újonnan felnőtt értelmiségi fiataljait „megfertőzte” a nyugati befolyás, de még mindig változatlanul jelen van a khomeinizmus szelleme .

Sőt, az utóbbi hónapokban a helyzet súlyosabb is lett, amióta Ahmadinezsádot, ezt a faragatlan, egyes megfigyelők szerint a nemzetközi tapasztalatoknak teljesen híján lévő kocapolitikust választották meg az ország elnökévé, aki hónapok óta azt tette meg diplomáciai programjává, hogy Izrael egész népét „bele kell fojtani a tengerbe, az országot magát pedig eltörölni a Földkerekségről”. Más nyugati, Iránt állítólag jobban ismerő szakértők Ahmadinezsádot ellenkezőleg ítélik meg. Azt tartják róla, hogy ez az államfőként viszonylag fiatal, J.F. Kennedy korú politikus szélesebb kitekintésű, mint egyesek vélik, külpolitikai stratégiája gondosan fölépített. Az az elsőrendű szándéka, hogy elszánt, hajlíthatatlan államférfiként országát az arab-muzulmán világ vezető erejévé tegye..Állítólag tökéletesen tisztában van az erőviszonyokkal, tudja, hogy a vele rokonszenvezők csábítónak tartják, ha a nukleáris eszköz a térségben jelen lenne. A Nyugat főként ezt ítéli fenyegetőnek, de lehet más veszély is. Annakidején Izrael elpusztította a még csak épülőfélben lévő, bombát még nem gyártó iraki nukleáris üzemet, légitámadása súlyos katonai vereséget mért az akkori Szaddám Huszein rezsimre, fölgerjesztve az iszlám környezet gyűlöletét. Képzeljük el milyen következményei lennének annak, ha a mai Jeruzsálem, a Saron utódját kereső belpolitikai kuszaságában akár csak parányi kísértést is érezne rá, hogy elébe menjen Irán katonai nukleáris vágyainak, mi járna a támadás nyomában?

E veszélyt tovább tetézi, hogy Irán közvetlen szomszédságában, ugyancsak Irakban ma dúl a kegyetlen polgárháború, a véres küzdelem az ellen, amit a terroristák, – de nem csak ők – amerikai megszállásnak neveznek. A teheráni atombomba hívei azzal is példálóznak, miért is ne volna joga a mollák rezsimjének például „önvédelemből” nukleáris fegyverkezésre gondolniuk, amikor a világ egyetlen szuperhatalma följogosítva érzi magát, határaitól több ezer mérföldre exportálni a maga rendszerét. Az iraki helyzet tagadhatatlan súlyossága is indokolttá teszi, hogy a világ borzongva, védelmi ösztöneinek ébren tartásával figyelje Irán még csak kezdődő nukleáris fegyverkezési hajszáját. Eközben a helyzetet feszülten figyelő politikai elmélkedők nem teljesen indokolatlanul gyötrik magukat azzal a kérdéssel is, hogy mennyiben szítja a hajlíthatatlan teheráni terveket az iraki fejlemények alakulása is.

Kiemelés: Az iraki helyzet súlyossága is indokolttá teszi, hogy a világ borzongva figyelje Irán még csak kezdődő nukleáris fegyverkezési hajszáját.

Várkonyi Tibor