Papp László Tamás 2006. január 16. 07:22
A szabad, többpárti Csehszlovákia atyja, Eduard Benes a kisebbségek vonatkozásában enyhén szólva fasisztoid bánásmódot alkalmazott. És 1944-45-ben nem igazságszolgáltatás, hanem bosszú történt. Ám beszélni máig nem ildomos róla.
„Vilo, miért csináljátok ti a magyarokkal majdnem ugyanazt, mint a nácik a zsidóüldözés kezdetén?” – kérdezte Prágában Farkas Mihály fia, az ávós Vladimir Csehszlovákia kommunista párti miniszterelnök-helyettesét, Viliam Sirokyt a benesi dekrétumok végrehajtásának idején. Siroky felelete az volt, hogy titkárával kidobatta irodájából kínossá vált látogatóját. Nem számított, hogy az ő felesége is magyar volt, hogy a Farkas-családhoz korábban baráti szálak kötötték.
Mindeddig a cseh és szlovák vezetők nagyjából ugyanolyan „választ” adtak a felvidéki magyarok kollektív jogfosztását szóvá tevőknek, mint Siroky. Hiába volt Csehszlovákia hazánk szocialista testvérországa, mely hivatalosan a nemzetiségi egyenjogúság talaján állt, szó sem lehetett arról, hogy felelősséget vállaljon az ottani magyarokkal szembeni atrocitásokért. A helyzet a rendszerváltás után sem változott. Az immár demokratikus, EU-ba siető „visegrádi négyek” asztalánál Prága és Pozsony mostanáig nemigen érezték kötelességüknek a bocsánatkérést.
Hogy mekkora pozitív előremozdulásnak vehető e téren a cseh miniszterelnök felemás gesztusa, az majd kiderül. Jirí Paroubek megkövette ugyan az összes, 1945 után válogatás nélkül büntetett nemzetiséget, de – cinikus szósszal nyakon öntve – rögvest sietett hozzátenni, hogy nyilatkozata „elsősorban erkölcsi elismerés, és semmiféle anyagi kárpótlás nem jár vele”. Az sem lehet véletlen, hogy a bocsánatkérésre csak jóval az uniós csatlakozást követően ragadtatta magát az illetékes.
A prágai kormány óvatos duhaj, jól tudja: ha még tagjelöltként gyakorol bűnbánatot, az Unió kulcsországának számító németek – kapva a precedensen – a szudétanémetek kárpótlását szabhatták volna a belépés feltételéül. Hogy a szituáció mennyire nem egyértelmű, jól jelzi, hogy Csehszlovákia másik utódállama nem követte a „szomszédvár” kormányfőjének példáját. Pozsonytól még egy flegma vállvonogatásra sem tellett. De a cseh politikai elit sincs maradéktalanul a kormányfő álláspontján. Václav Klaus elnök és a Polgári Demokratikus Párt kitart a benesi örökség időtállósága mellett.
Az ügyben hatvan éve tartó kínos hallgatás persze érthető. A kommunista diktatúra ideológiájából a volt uralkodó osztályok megbélyegzése, kitelepítése és üldözése még levezethető, de teljes népek deportálása ütközött a proletár nemzetköziség, a határok fölötti munkásszolidaritás eszméjével. Nem volt ildomos beszélni róla, hogy a „szocialista internacionalizmus” akolmelegében a legvadabb kisállami sovinizmus tenyészett. A helyzet a Fal leomlása után se változott.
Az új cseh és szlovák demokrácia építőinek is szorított a cipő. Kellemetlen lenne bevallani, hogy a szabad, többpárti Csehszlovákia atyja, Eduard Benes a kisebbségek vonatkozásában enyhén szólva fasisztoid bánásmódot alkalmazott. És 1944-45-ben nem igazságszolgáltatás, hanem – a konkrét egyéni felelősség vizsgálatát luxusnak tekintő – bosszú történt a csecsemőtől aggastyánig démonizált és lenácizott etnikumokkal szemben.
Mindenesetre sokan örülhetnek, hogy Brüsszel nem volt erkölcsileg konzekvens, és nem követelte az eurómilliárdokért cserébe a dekrétumok formai érvénytelenítését, valamint nyilvános mea culpát és legalább jelképes pénzbeli jóvátételt. Elsősorban Ankara, mely így, ha az örmények irtása, kurdok tizedelése miatti kárpótlás elmaradását számon kérik rajta, joggal pofázhat vissza, hogy „a csehek se fizettek, oszt mégis bent vannak”. Szomorú, hogy az Unión kívüli Bulgária sok tekintetben sportszerűbb volt azon országoknál, melyek jelenleg a tagok között feszítenek. Szófia már 1997-ben hivatalosan elnézést kért a Zsivkov-rezsim által hazájából kiüldözött török nemzetiségű bolgár állampolgároktól, akiket már „92-ben (!) kártalanítottak. Pedig a bolgárok aligha gazdagabbak a cseheknél.
A dolog tehát elsősorban nem pénz, hanem gerinc dolga. Gusztustalan, ha Törökország (és Szlovákia) esetében még az Unióval járó előnyökért sincs megkövetelve, amit Bulgária önként kimondott. Egy szó csupán: bocsánat.
