Forrás: Népszava

Nyakig ér a Kamrában az ötvenes évek pállott levegője, s benne angyalszárnyas családtagok csapkodnak: a december végén bemutatott Élnek még ezek? című darabbal Kukorelly Endre kortárs költőből és prózaíróból színpadi szerző lett.

Két éve, a Tündérvölgy című önéletrajzi regényének megjelenésekor viharos sikert hozott a líra belső szabályait nagyprózába ültető gesztus. Kukorelly kormegidéző ereje, a figyelem fókuszpontjának állandó váltogatása, az a ritmikus ismétlődés, amivel a kulcsjelenetek vissza-visszatérnek a regényben, azonos képsorral, de egyre közelebbről figyelve, az egész különös kompozíciója hallatlanul izgalmas, kiszámíthatatlan, versekkel átszőtt, nem-lineáris prózát alkot. Családtörténete és költői szemléletmódja nem csak autonóm, de nagyon hiteles is, szexuállélektani mélyfúrásai mintha mindig éppen a hatalom játszmáira válaszolnának, mert mi más fejezhetné ki jobban az egyén megaláztatásait a konspiratív hetvenes években, mint a hétvégi telken a gatyából makacsul kilógó férfiasság…

Most a regényben kidolgozott családtörténet egyetlen estébe sűrítve jelenik meg a Kamra terében. Feszült várakozás, túljátszott örömködés járja át a szentestére készülődő nagybácsikat és nagynéniket, a felnőttvilág durvaságára hasonlóan reagáló gyerekek dialógusait. Ebben a csengőfrász utáni, már hallgatást választó közegben (az ötvenes évek legvégén járunk) egyetlen korosztály, egyetlen társadalmi csoport sem kap támpontot a túléléshez. A zsidó kommunista szomszéd disszidálásra készül, a keresztény középosztály ellenben kitart a fogalma sincs, milyen értékek mellett. A szülők és nagyszülők nem hajlandók meglátni a saját életükön végigvonuló konzekvenciákat, a gyerekek fölerősített hangszórókként kiharsogják a hazug szólamokat, nagy a ricsaj, a rohangálás, miközben semmi sem történik. Ebben a keretben kéne felnőtté válni az írót megszemélyesítő kamasznak (Mészáros Béla alakítása sokszínű, nagyszerűen izzad a kibírhatatlan helyzetekben, jövésmenésével betölti a teret, egyszer átéli, másszor továbbírja a cselekményt), itt kéne elvennie a szerelme szüzességét (a főiskolás Sipos Vera már most sokat tud a színjátszásról), meg kellene értenie a szülők néma állóháborúját (Pelsőczy Réka kissé erőltetett hisztériát hoz, Bán János a szerepéhez kevés tartást) és a neurotikus, agyonkompenzáló szomszédok őrületét (Vajdai Vilmos és Tóth Anita zseniális párosával).

Ám a megértés, a belehelyezkedés itt eleve képtelenség, és Kukorelly egy merész húzással lehetetlenné is teszi: az erős expozíció után a darab hirtelen abszurdba fordul, a szereplők angyalszárnyat kapnak és versben kezdenek beszélni. A viszonyok és konfliktushelyzetek ekkor is megmaradnak, csak valami súlytalan, anyagtalan lebegés hatja át azokat, kilépnek az emberi közegből és nevetséges, játéknak látszó handabandában folynak össze. Nem köti őket a valóság, kiszabadulnak minden alól. A költő a színpadon visszájára fordítja a konkrétumok hálózatát, kiperdülnek a terhek és szétszóródnak a levegőben. De mégsem, a második felvonás úgy zajlik tovább a vacsoraasztal körül, mintha az angyaljárást csak képzeltük volna, megint minden súlyos és megoldhatatlan, sőt egyre zavarosabb a családban és azon kívül is. Végkifejlet helyett csak a zaj erősödik föl, minden elfojtás kitálalva a damasztabroszra, az ezüstvillák közé, és a nehezen összekomponált rend a vacsora végére teljesen széthullik. Hogy a kamaszfiú tapasztalatként mit visz magával ebből a káoszból, azt leginkább sóbálvánnyá meredt teste mutatja, amiről lassan húzódik le a fény.

Jelentős kísérletnek érzem költészet és realista színjáték ilyen meghökkentő összefonását. Máté Gábor rendezésében majdnem sikerült is a művelet, a nyomasztó tér (Ignatovity Krisztina díszlete és jelmezei) jól működik, a szereposztás nagyobbrészt telitalálat (Bertalan Ágnes, Tóth Zoltán, Csonka Szilvia, Újlaki Dénes, Érsek-Obádovics Mercédesz, Máthé Erzsi jó stílus- és arányérzékkel játszanak, kár, hogy Bodnár Erika ellaposítja és agyonkiabálja a bölcs nagynéni kulcsfiguráját) – de valami mégis hiányzik az előadásból. Valami, amitől a realitás fájni, a költői angyaljáték gyógyítani tudna. Helyette a Katona társulatának hosszú idő alatt kidolgozott, jól bevált játékmodorát érzem munkálni, egy olyan terepen, ahol a profizmuson túl a megérintettség intimitására is szükség lett volna.

Götz Eszter