Forrás: ÉS

Visky András

Első szilveszter

Tárcatár

Az év utolsó napján, régi szokás szerint, összegyűltek a legfiatalabb tanítvány házában, és amikor éjfél közeledett, Ferenc fia Ferenc megnyitotta a könyvet, és felolvasta a napi szakaszt, majd megilletődött szavakkal magyarázni kezdte az Árást, mintha bizony nem is az ott levőkhöz szólna, hanem az angyali seregek színe előtt állna, és nem is beszélne, hanem inkább énekelne, kimondhatatlan ékességgel. Mindaddig szólta a tanítást az óesztendő utolsó órájában az időről, miről másról, mely, úgymond, mint elfutó árnyék a múltba hanyatlik, mindegyre arra törekedvén, hogy ne legyen, és nővérünkről, a testi halálról, kiről másról, amellyel, úgymond, végső megvigasztalódásunkért ajándékoz meg bennünket a Világ Ura, addig szólta a tanítást, amíg az új esztendő beköszöntét hírül adó jéghideg harangok el nem némultak a város tornyaiban. Azután, felszólítására, mindannyian áldást mondtak egymásra és megvidámodott szívvel távoztak, ki-ki a maga útján.

Ferenc fia Ferenc halálának évében, az év utolsó napján, régi szokás szerint ugyanúgy összegyülekeztek a legfiatalabb tanítvány házában, de, amikor már éjfél felé járt, senki nem vette elő az Árást, egyesek azért, mert úgy gondolták, hogy ez az elsőszülött tiszte volna, mások meg ismeretlen bénultság hatása alatt nem is bírtak egyébre gondolni, csak eltávozott mesterük hiányára.

Mikor éjfélt ütött az óra és a város harangjai kongani kezdtek, az elsőszülött fölemelkedett a helyéről, tekintetével számba vette a gyülekezetet, és így szólt:

– Amióta Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű meghalt, kiveszett a példázatokban szólók bölcsessége, és elhalványult a Szentírás fénye; mióta Raffael pásztor meghalt, eltűntek az Árás felett virrasztók; Richárd rabbi halálával megszűnt az igazak nevetése; Bátyus, Isten társa halálával vége szakadt a jóságnak és a Szóból – áldott legyen a Megszólító! – kihulltak a tett magvai, némelyek az út mellé estek, és égi madarak kapkodták fel őket, némelyek forró kövek közé estek, és elégette őket a nap, némelyek pedig tövisek közé estek, és a tövisek megfojtották őket, bizony egyetlen mag sem esett jó földbe, egyetlen egy sem; mióta Júlia asszony a minden élők útján elment közülünk, ismeretlenné vált a gyermekek iránti könyörületesség; az igazságtevő Mihály bíró távoztával ketté hasadt az igazság, és az ítéletből nem élet és megújulás fakad többé, hanem feneketlen szomorúság; mióta Anti, az északi vidékek tanítója meghalt, sáska lepte el a földeket meg seregély, és bizony mondom, békességesen osztoznak az égi és a földi javakon a pusztítás férgei; mióta Piroska asszony nagy kiáltással kilehelte lelkét, senki nem várja örömmel Izrael Szentjét – áldott legyen a Név! – , a bizonnyal hamarosan közénk érkezőt; mióta Sabina asszony, a legbölcsebb az asszonyok között meghalt, értelmetlenné vált jót cselekedni; mióta Gellért költő eltűnt a szemünk elől, elfeledkeztünk arról, hogy a vége mindeneknek közel van; mióta nem Steinhardt atya hangján halljuk a Tórát, kiveszett a világból a bölcsesség szépsége; mióta Kálmán doktor itt hagyott bennünket, meghalt az önmagát nem féltő tisztaság és a mindenkit egyenként számon tartó elkülönülés; amióta nincs velünk az Öreg, írmagja sem maradt a szerénységnek és a szelídségnek, mindannyian ragadozó farkasokká lettek, és hamar eljön az óra, amikor vérré változik még a Holt-tenger is.

Amikor az elsőszülött elhallgatott, és éppen egymás megáldására akarta felszólítani a jelenlévőket, felállt a helyéről a legfiatalabb tanítvány, és kemény arccal így szólt:

– Amióta Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű meghalt, kiveszett a példázatokban szólók bölcsessége, és elhalványult a Szentírás fénye; mióta Ferenc meghalt, eltűntek az Árás felett virrasztók; a Szentéletű halálával megszűnt az igazak nevetése; Ferenc fia Ferenc halálával vége szakadt a jóságnak, és a Szóból – áldott legyen a Megszólító! – kihulltak a tett magvai, némelyek az út mellé estek, és égi madarak kapkodták fel őket, némelyek forró kövek közé estek, és elégette őket a nap, némelyek pedig tövisek közé estek, és a tövisek megfojtották őket, bizony egyetlen mag sem esett jó földbe, egyetlen egy sem; mióta Ferenc a minden élők útján elment közülünk, ismeretlenné vált a gyermekek iránti könyörületesség; az igazságtevő Ferenc fia Ferenc eltávozásával kettéhasadt az igazság, és az ítéletből nem élet és megújulás fakad többé, hanem feneketlen szomorúság; mióta a Szentéletű, az északi, a déli, a keleti és nyugati tartományok tanítója meghalt, sáska lepte el a földeket meg seregély, és bizony mondom, békességesen osztoznak az égi és a földi javakon a pusztítás férgei; mióta Ferenc nagy kiáltással kilehelte lelkét, senki nem várja örömmel Izrael Szentjét – áldott legyen a Név! -, a bizonnyal hamarosan közénk érkezőt; mióta a Szentéletű, a legkegyesebb meghalt, értelmetlenné vált jót cselekedni; mióta Ferenc fia Ferenc eltűnt a szemünk elől, elfeledkeztünk arról, hogy a vége mindeneknek közel van; mióta nem a Szentéletű hangján halljuk a Tórát, kiveszett a világból a bölcsesség szépsége; mióta a Szentéletű itt hagyott bennünket, meghalt az önmagát nem féltő tisztaság és a mindenkit számon tartó elkülönülés; amióta nincs velünk Ferenc, írmagja sem maradt a szerénységnek és a szelídségnek, mindannyian ragadozó farkasokká lettek, és hamar jön el az óra, amikor vérré változik még a Holt-tenger is.

Amikor csend lett, és a némaság és süketség démona már-már véglegesen hatalmába kerítette a házat, az elsőszülött súlyos szavakkal megfedte a legfiatalabb tanítványt, amiért engedte, hogy a keserűség férgei szívébe költözzenek, és mindenki füle hallatára megtiltotta neki, hogy magányos óráiban vagy nyilvánosan bármit is mondjon a kaddis szavain kívül mindaddig, amíg a teremtés első napjának világossága nem ragyog fel az arcán és meg nem nyilatkoznak szemei, hogy látva lássa késő öregségben eltávozott mesterük szétszórt, összegyűjtésre váró szavait, sőt, mondta növekvő erővel az elsőszülött, sőt tüneményes nevetéseit, amelyekkel számtalanszor megvidámította a csüggedésre olyannyira hajlamos Világ Urát is.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 02. szám