Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

A felejtés széke

Színház

A Castel Felice egyrészt hajó, másrészt Hamvai Kornél darabjának címe, amelyet a Radnóti Színház mutatott be. És a hajó megy. Brémából Sydneybe, 1958 októberében, fedélzetén számos utassal, köztük nyolc magyarral, akik kivándorlók, régimagyarul disszidensek. Innen sokfelé lehet elindulni, nem csak Ausztráliába. A hajó, pláne a kivándorló hajó reálszituáció és metafora egyben. Kismillió regény, film készült hasonló kiindulópontból, valóság és jelkép összekopírozásával. Egyéni és közösségi fátum, senki földje, hányódás két part között, bolygó hollandi-effektus, hazátlanság, sorstalanság, létbizonytalanság, út a semmibe, ilyesmi.

Hamvai egy krimit és egy sorsdrámát dolgoz egybe. Az utóbbi kollektívan értendő, honfitársainkról van szó, akik a múlt elől menekülnének, ki politikai, ki magántermészetű okból. Ki a képviselője, ki az áldozata volt a politikának, ki a diktatúra, ki a házassága emlékeit próbálja eltörölni. Ez az, ami lehetetlen, s ennek bizonyítására való a krimiszál. Egy tizenhárom évvel korábbi „ávós” (államvédelmis) gyilkosság elkövetőjét véli fölfedezni az egyik utas a másikban, ami fölbolydítja nyolcuk viszonyát. Egyikük belevész a tengerbe, a többiek kapcsolata is tönkremegy az egyhónapos út során. Ki volt a gyilkos akkor és most, egyáltalán, történt-e gyilkosság a hajón – mindezt nem tudjuk meg. Hamvai azzal a könnyed kívül- és felülállással kezeli a konfliktusokat, amellyel a Márton partjelző fázik óta mindig. (Említett korai darabját nemrég láthattuk a szatmárnémetiek minden szempontból méltatlan előadásában.) Árói technikája éppoly irigylendően gondtalan és lezser, mint világlátása. A Castel Felice szerzője polgári műveltséget és elegáns dialógusokat csillogtat, megpiszkálja privát pszichénk és történelmi tudatunk felszínét, kellemesen elszórakoztat, és élvezi, hogy a végén hoppon maradunk. Ne kérjük számon rajta a „nemzeti karakterológiát” vagy a „nemzeti önvizsgálatot”, mert kinevet bennünket.

Valló Péter úgy rendezte meg a darabot, ahogy egy polgári illúziószínházban kell. Horgas Péter valósághű hajófedélzetet épített a színpadra – Gothár Péternél még mozogna is -, a napszakoknak és az időjárásnak hangulata van, a brémai bemondó németsége és az ausztrál fogadás hangmontázsa tökéletes. (Csak egy öngyilkosjelölt készül a víz helyett az alsó fedélzetre ugrani.) Ha a darabnak volna egy emeltebb, absztrakt szintje, eljátszhatnák üres színpadon, nyolc székkel – egy mitológiai utalásban amúgy is emlegetik a felejtés székét -, de az nem Hamvai és nem a Radnóti lenne. Ez itt a polgári szemlélődés és morfondírozás helye, nem lebecsülendő színvonalon. Bálint András és Csomós Mari idős házaspárja – fogalmuk sincs, mitől utálják egymást, mindenesetre a férfi világéletében nyikorgatta a székét, miközben a felesége zongorázott – érzékeny, a darab fősodrán kívüli alakítás. Kováts Adél minden gesztusa egy finom úriasszonyé. Marjai Virág egy kurvoid lányt portretizál. Szombathy Gyula szemüveg nélkül elveszett, szemüvegben vérmes, de végképp elvész – úgy tűnik, ez az ellentmondás a tragédiája. Márton András mint titoknok kerül a történetbe, és kellően enigmatikus. (Ér annyit a szerep, hogy mint pécsi válogató megfossza a Radnótit az idei fesztiválrészvétel lehetőségétől?) Szávai Viktória szorongó tanárnője – amihez képest hamar lefekszik a bizalomgerjesztő idegennel – újra bezárkózik, és szakít a gyilkosság gyanúsítottjával; látszik rajta, hogy erős lélek, kívülről megtanulta Sydney összes fő- és mellékutcáját. A legnehezebb helyzetben Szervét Tibor van, mert ha hitelesen bizonygatja, hogy nem ő a gyilkos (azt teszi), akkor vagy tényleg nem ő az, vagy olyan sokat gyilkolt, hogy nem emlékszik; bevallom, ebből a csapdából nem látom a kiutat.

*

Kukorelly Endre Élnek még ezek? című „vígvégjátéka” (a szerző műfaji megjelölése) fölvehetné a szereplőlistájára a Hamvai-színmű Kováts Adél alakította úriasszonyát. A régi keresztény középosztály körében játszódik a darab egy régi karácsonyon – egy hosszú karácsonyi vacsorán, ha Thorton Wilder-ien akarok fogalmazni -, hogy pontosan mikor, az az előadásban látható Pacsirta típusú rádióból derük ki: a hatvanas években. (Olvasva csak a harmadik felvonásban elhangzó disszidálás szótól derül fény a korra, addig az időtlenség vonzásában lebegünk, különösen a középrész szürreális, verses reszelékétől, melyben a szereplők a „Mennyből az angyal” fölszabdalt sorai között idegenednek el önmaguktól; ez a stílus közelebb áll a szerző lelkéhez, mint a két szélső felvonás realizmusa.) Hogy jobban megértsük, képzeljük úgy, hogy Kováts Adél nem disszidál, ellenben kiterjedt családjával, a háztartási alkalmazottal és a szomszédból átlátogató zsidó kommunista házaspárral egyetemben dialógusokba fojtja a rendszerrel, a proletariátussal, a zsidókkal és saját életformájukkal kapcsolatos fóbiáit. Az író irántuk (vélhetően a saját családja iránt) való álláspontja meglehetősen kritikus, ami abból látszik, ahogy visszatekintő felnőttként a mából írja bele magát hajdani gyerekszerepébe. Ez ismert ötlet – láttuk Brian Friel Pogánytáncában -, de nem több mint ötlet, mert nem válik a dráma szerves részévé.

Kukorelly is – akár Hamvai – kettős könyvvitellel dolgozik, részint megcélozza a hiteles korképet, részint naturalizmuson túli eszközökkel érzékelteti figuráinak túléltségét, az említett szürreális betéten kívül például úgy, hogy gyakran maguk a szereplők kérdezik meg maguktól, élnek-e még egyáltalán. Az ilyesmi nem lehetetlen, gondoljunk Csebutikin doktorra, aki – bár nincs tudatában – olykor ontológiai kérdéseket tesz föl; az Élnek még ezek? szereplőiben, tekintettel a belülről fakadó és távolságtartó ábrázolás kettősségére, egyébként is határozottan van valami csehovi. Hogy mi jön ki belőle, az erősen függ az előadástól. A Katona színészeinek ez ujjgyakorlat. A rendező Máté Gábor a szünetben nézőpontot változtat – körbeülteti a nézőkkel Ignatovity Krisztina vacsoraasztalát -, a Kamra tere így még közelebb hoz ismerőseinkhez. Közelről se ér tőlük meglepetés – mindenki eldöntheti, örül-e ennek vagy sem. Ujlaki Dénes és Máthé Erzsi zsigerből hozzák az úri középosztály pater és mater familiasát, Bodnár Erika a kiegyenlítő szerepet játszó nagynénit, Tóth Zoltán a beházasodott „bunkót”, Bertalan Ágnes a feszélyezett feleséget, Bán János és Pelsőczy Réka a házassági konfliktust. Bennük több a „valóságos”, Vajdai Vilmos és Tóth Anita zsidó káderházaspárjában több a „karikaturisztikus” (mert kevésbé fedik a figurát), így megbillen a kényes egyensúly, a stílusrétegek nem egymásba simulva, hanem egymás mellett léteznek, és nem írják felül a Katona megbízható átlagát. Eredetibb és élesebb a háztartási alkalmazottat játszó Bodor Johanna. A legmeglepőbben jók az egyetemista színészek, főleg Sipos Vera koraérett, eredeti személyiségű tinédzsere, de Érsek-Obádovics Mercédesz és Csonka Szilvia viháncoló fruskái is (utóbbit máris beleszorították a csitrisémába). Mészáros Bélát nem irigylem az író szerepileg mozgáskorlátozott alteregójáért.

Egyik estén sem éreztem magam rosszul, de úgy gondolok vissza rájuk, mint aki mindkét színházban a felejtés székén ült. Jó előadások, vagy rosszak? Hamlet szerint nincs a világon se jó, se rossz, gondolkodás teszi azzá. Ha van min gondolkodni.

(Hamvai Kornél: Castel Felice – Radnóti Színház; Kukorelly Endre: Élnek még ezek? – Kamra)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 02. szám