Forrás: Népszava

Nemrégiben jelent meg Odze György legújabb regénye, a Halotti beszédeim című. A Pekingben szolgáló diplomatával a késői Kádár-korban játszódó könyvéről, és a rendszerváltásról beszélgettünk.

-Önéletrajzi ihletésű a Halotti beszédeim?

-Igen, természetesen, de nyilván minden regény önéletrajzi ihletésű.

-Hol válik el a főszereplő Frank története az Ön személyes történetétől?

-Ezt a könyvet Pekingben, a SARS alatt kezdtem írni, a feleségem hazautazott, egyedül voltam egy karantén-szerű állapotban. Akkor még nem lehetett pontosan látni, hogy mi lesz ebből, ott volt körülöttünk egy láthatatlan és érzékelhetetlen betegség, naponta becsengettek maszkot viselő, űrhajósnak kinéző járványmegelőző-szakemberek és kérdezgettek, hogy van-e otthon elég fertőtlenítőszerem és kétheti élelmem, mert előfordulhat, hogy a lakóparkot lezárják. Bennem semmi félelem nem volt. Egy este láttam a televízióban Paul McCartney-t, amint a Hey Jude-ot énekelte, ami az én nemzedékem egyik meghatározó zenei élménye volt és akkor, abban az állapotomban újra megfogott, még erősebben, mint valaha. Aztán leültem írni és három héttel később nagyjából megvolt a könyv. Persze, később még sokat dolgoztam rajta, de a lényeges dolgok már megvoltak. Szerencsés pillanat volt. Ugye, az önéletrajzi ihletés azt is jelenti, hogy mindazok az emberek, akikkel az életem során találkoztam, meséltek nekem és amit elmeséltek, az az én életemmé is vált, azokkal az emberekkel is történtek dolgok, amik ma már az én életemhez is kapcsolódtak. Tehát az írói „önélet”-nek része a fantázia, a kitalációk, és mindazokat a dolgokat is jelenti, amik velem megtörténhettek volna, vagy amikről úgy gondolom, hogy megtörténtek. Az ember rengeteget gondolkodik egy regény írása közben és végül úgy érzi, hogy azok is megtörténtek vele, amiket csak kitalál.

-A regény főszereplője Frank végül életrajzíróként találja meg hivatását. Az elmúlt években ön is jelentkezett néhány életrjazzal. Nem sajnálja, hogy nem például Batu Kánról ír életrajzi könyvet, hanem mai magyar sztárokról, mint Havas Henrikről, vagy Verebes Istvánról?

-Batu kán most kevéssé izgat, bevallom. Ami a „mai magyar sztárok” életrajzát illeti, igen, írtam Havasról és Verebesről, de igazából ezek nem elsősorban róluk szóltak, hanem a korról, amelyikben élünk, és amelyiket ezek az emberek a maguk módján alakítottak és visszatükröznek. A nem-hagyományosan megírt életrajz szerintem nagyon jó műfaj. Havas és Verebes sok okosat mondott ezekben a könyvekben, és ez a lényeg. Mindkettőjüknek sok ellensége van Magyarországon, tőlem is sokan megkérdezték, hogy „miért pont ők?” De hát aki már elmúlt ötven éves és nincs ellensége, azt én nem tekintem igazán komoly embernek. Ártam egy könyvet Beckhamről is, ami nem elsősorban róla, hanem a hivatásos labdarúgásról, az egyszerű, „sztárnak” megcsinált fiúról szólt, aki már nem a saját sorsát irányítja. Tehát nekem Havas, Verebes és Beckham inkább ürügy arra, hogy megírjak valamit, ami amúgyis foglalkoztat.

-Mire való a regényben szokatlan jegyzetelés? Miért választotta ezt a formát?

-Nem szeretek sokat magyarázkodni sem szóban, sem írásban. Egy regénynek, ha jól eltalálja az ember, van egy lendülete, amit nem szerencsés megtörni felesleges leírásokkal. Másrészt, ugyanakkor sok fogalom kimúlt az utóbbi években Magyarországon, amik pedig szorosan összefonódtak az életünkkel. Úgy gondoltam, aki nem érti pontosan ezeket, azok megnézik a magyarázatot a személyes hangon írt jegyzetekben, aki viszont érti, azokat nem terhelem vele. Ezért döntöttem úgy, hogy leválasztom ezeket a szövegről. A könyv végülis ezek nélkül is olvasható.

– Mégiscsak kell magyarázni…

– Banális tétel, hogy a világ sokkal gyorsabban és intenzívebben változik, mint valaha, de hát a banális megállapításokban is van igazság. Ma nehéz megérteni, hogy harminc éve miért számított bűnnek a hosszú haj, miért kapott az ember gyomorgörcsöt, ha az országhatárhoz közeledett, és hogy hogyan festett egy szexuális felvilágosítás-óra a gimnáziumban. Igen, a változások nagyon gyorsak és nagyon intenzívek, mire megértenénk valamit, már nincs rá szükség. Egyszer tréfásan mondtam a gyerekeimnek a kilencvenes években, hogy nem érdemes földrajzi atlaszt venni, mert mire hazaérnek vele, már nem lesz érvényes. A mi nemzedékünknek fogalom 1956 vagy 1968, nem tartom szégyennek, hogy el kell mesélni, miért.

-A könyv stílusa, szerkezete Máraira emlékeztet, ez véletlen, vagy tudatosság van abban, hogy épp a rendszerváltás történetét írja meg a polgári világ írójának tintájába mártva?

-Lehet, hogy Márai hatott rám, nem tagadom, bár néha arra gondolok, hogy inkább úgy szeretnék írni, mint Verne Gyula.

– Meg lehet írni a rendszerváltás történetét?

– Az a folymat, amit rendszerválásnak nevezünk, valamikor a hetvenes években kezdődött és még nem ért véget, tehát ez egy hosszú folyamat, amelynek egyelőre nincs története. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy minden nemzedék fogalmazza meg a személyes véleményét a történtekről, nem azt kell keresni, hogy kinek és miben van igaza, mert az „igazság” is egyike a nehezen kezelhető, képlékeny fogalmaknak. A rendszerváltásról (bár ezt a szót nemigen szeretem) csak úgy lehet írni, hogy „na, és veled mi történt”? De kell róla írni. Ahogyan arról is kell írni, hogy mi történt előtte. És arról is, hogy mi történik majd utána. A dolgok szerintem csak így érthetőek, a jelen, valahogy így mondja ezt a kínai filozófia, nem más, mint átmenet a jövő és a múlt között.

-Megjelenik-e ez a könyv állomáshelyén, Kínában, ahol diplomataként dolgozik?

-Biztosan nem, nem is tartanám összeegyeztethetőnek, bár Kínában nagyra tartják, ha egy diplomata művészettel is foglalkozik.

-A kínai közönség olvas-e európai és kelet-európai szerzőket? Létezik-e európai regény Kínában?

-Kínában minden létezik. A kínaiak mostanában kapcsolódnak a „nyugati kultúra” értékeihez, emellett persze őrzik saját, több ezer éves hagyományaikat is. Valamennyi külföldi, úgynevezett sikerkönyv nagy példányszámban megjelenik Kínában, ami hát, a méreteknél fogva több milliót jelent. Harry Potter, főleg. De amikor Kertész Imre Nobel-díjat kapott, azonnal két kiadó is jelentkezett a jogokért. A fordítás persze nem csak a nyelvi akadályok, hanem a fogalmi különbségek miatt is nehéz, a „Sorstalanság” magyarul egyébként jól beszélő fordítónőjének nagyon sok mindent el kellett magyaráznom, hiszen olyan szavak, mint például „kápó” semmit sem jelentettek neki. Az egyetemeken tanítanak európai irodalmat, és Petőfi például kötelező tananyag a középiskolákban.

-Milyen a kínai irodalom és mi jut el belőle hozzánk?

-Sokféle, hiszen ebben az országban 1,3 milliárd ember él, csak Pekingben több, mint tíz millió, rengeteget olvasnak, van egy erőteljes új nemzedék, amelyik már nem a klasszikus kínai történeteket meséli, sajnos, kevés jut el hozzánk, azt hiszem, ennek az az oka, hogy miközben mi, magyarok, és az európaiak nagyon kíváncsiak vagyunk arra, hogy milyen az a modern Kína, alapvetően még a régi értékeit keressünk.

Hamvay Péter