Forrás: Népszava

A neves újságíró, Bernáth László, lapunk munkatársa nemrégiben arra vállalkozott, hogy gyerekkori élményeit könyvbe foglalja a náci haláltáborról, Auschwitzról. Dokumentumregénye az Időmozaik, a holokausztról szóló regények sorát gazdagítja, nem sokkal a Sorstalanság sikere után látott napvilágot. Beszélgetésünkben elárulja, hogy épp a Sorstalanság adott ösztönzést számára a regény megírására, hiszen gyerekként egészen másként élte meg a haláltábort, mint Kertész Imre művében Köves Gyuri.

– Miért szánta rá magát ilyen későn az emlékezésre?

– Mikor tizenöt évesen hazatértem a lágerből, döbbenten tapasztaltam, hogy szinte elfelejtettem írni. A grafithegy nem engedelmeskedett az ujjaimnak. Később azonban belejöttem, és nekiveselkedtem, hogy összeállítsam a magam naplóját. Időközben azonban számos visszaemlékezés, remek irodalmi alkotás került a kezembe – egyebek mellett Semprun világhírű regénye, a Nagy utazás – és én letettem arról, hogy megírjam az emlékeimet. Furcsa módon éppen Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság adott ösztönzést, hogy mégis papírra vessem a történéseket.

– Miért éppen a Sorstalanság vált ihletőjévé a könyvnek?

– Természetesen tisztában vagyok vele, hogy Kertész Imre művének még árnyékában sincs keresnivalóm, mégis a regényt olvasva ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is tollat ragadjak. Az SS iparszerű működése miatt jómagam is hasonló szörnyűségeken mentem keresztül, mint a regényben Köves Gyuri, én mégis egészen másképp éltem meg a haláltábort. Sohasem éreztem magam például sorstalannak, úgy éreztem, a tábor lakóinak segítő kezei óvnak a veszedelemtől. Láttam ismerőseimet, barátaimat meghalni, láttam a krematórium kéménye fölött vibráló levegőt, gyermekként mégsem merült fel bennem, hogy akár én is áldozatává válhatok a lágernek.

– Nem érzett halálfélelmet?

– Nem. A sajátos gyermeki látásmód mellett szerepet játszhatott ebben a szinte bűnös tájékozatlanságunk. Nevezhetjük ezt akár a „humanizmus diadalának” is, hisz mindig a legjobbat feltételeztük, ugyanakkor a legrosszabb történt meg.

– Mi az oka annak, hogy a regényben egy külső szemlélővel láttatja az eseményeket?

– A történések bármennyire is tragikusaknak bizonyultak, az idő során elváltak tőlem. Kívülről látom őket, melyek egy gyerekkel történtek meg. Óriási szerencsének tartom mindezt, hisz ezért tudtam felszabadultan élni egész életemben. A történet elmesélésben nem törekedtem az események érzelmi felhangjainak erősítésére, szándékosan egy dokumentumregény megalkotására törekedtem. Segített mindebben újságírói gyakorlatom is. Úgy érzem a regény nyelvezete, stílusa így talán közelebb áll a mai fiatalsághoz.

– Az események elmesélésénél miért választott töredékes, mozaikszerű időszerkezetet?

– Az ember legtöbbnyire nem lineárisan idézi fel a múltat, hanem előugranak az emlékezetéből olykor a történések, mint velem is történt az óralopás emlékével, mely ma a regény első fejezete. A táborból való kiszabadulás után a kamaszok órát lopnak, és amikor megindul szerkezet, úgy érzik, visszaléptek az időbe. Népszava-információ

KERETES

„Mindezekre csak ébren emlékszem. Hatvan év alatt egyetlenegyszer sem álmodtam lágerekről. Az emlékek mintha elváltak volna tőlem. Jól ismerem egy tizennégy éves gyerek múltjának bizonyos mozzanatait, de még csak azt sem mondhatom, hogy különösképpen a szívemhez nőtt ez a nagy kamasz. Időnként, ha szóba kerül a múlt, inkább érdeklődve vizsgálom: mit élt meg ő és hogyan. Az ő élete akkor fejeződött be, amikor az enyém elkezdődött. 1945 augusztusában, az Ipoly szlovák oldalán a kamaszfiú tízegynéhány társával együtt fölkapaszkodhatott egy katonai szerelvényre, amely orosz katonákat, illetve teherautókat hozott Magyarországra. Amikor a hídon átdöcögött a vonat és a túloldalon elhaladtunk a piros-fehér-zöldre mázolt őrbódé mellett, a fiú könnyezni kezdett. Hazatért.

Ezért írtam meg ezt a könyvet.”