Forrás: Magyar NarancsRejtő Jenő – Korcsmáros Pál: A 14 karátos autó 1956 után Rejtő Jenő könyvei átkerültek a tiltott művek listájáról a „tűrt” írások közé. 1964-ben jelent meg – immár másodjára – az Albatrosz Könyvek sorozatában A tizennégy karátos autó. A kiadó a kötet hátlapján így magyarázkodott ezért: „Paródiák ezek… Aki végigkacag egy P. Howard-regényt, annak számára élvezhetetlen olvasmány lesz az olcsó, szellemtelen és ostoba ponyvaregény.” Tetszenek érteni, ugye? Csak azért adjuk ki ily nagy példányszámban Rejtőt, hogy ezzel is harcot folytassunk a ponyva ellen, melynek nincs helye a szocialista könyvpiacon! A kultúrpolitikai fordulat hatására Cs. Horváth Tibor, a Füles rejtvényújság képregényeinek szövegírója már 1963-ban hozzálátott, hogy több Rejtő-kötetből összeállítson egy történetet. Szerencsére hamar felhagyott ezzel, s a második folytatás után a képregény már hűen követte A tizennégy karátos autó cselekményét – csak éppen nem Gorcsev Ivánnak hívták a főszereplőt, hanem Fülig Jimmynek.
A magyar képregény legnagyobb művésze, Korcsmáros Pál leszármazottainak és a Képes Kiadó munkatársainak jóvoltából most méltó kiállításban vehetjük kézbe e kiválóan megrajzolt, rendkívül szellemes képregényt. A szerkesztők a grafikusnak a Fülesben meg nem jelent rajzait is felhasználták, s igen dicséretes módon mindenhol Rejtő Jenő eredeti mondatait illesztették a cselekménybe. Az már nem volt ugyanilyen jó ötlet, hogy a „címszereplőt”, az autót mindenhol átrajzolták, hogy jobban illeszkedjen Rejtő korának, a harmincas éveknek a világához. Ilyen alapon a ruhákat, a fegyvereket, a lakások berendezését és a városképeket is átfesthették volna, hiszen azok is inkább az ötvenes, mint a harmincas évek világát idézik. Mind Rejtő, mind Korcsmáros volt akkora művész, hogy elnézzünk nekik némi anakronizmust.
– hahner –
Színes képregény, 2005, Képes Kiadó, 72 oldal, 2990 Ft
****
J. A. 1937. „… idesereglik, ami tovatűnt …” Az előadás alcíme – Fiktív jelenetek és képek öt színészre és gordonkára József Attila életének utolsó kilenc hónapjáról – a színpadi szellemidézés szokatlan, „alternatív” formájára utal. Illés Edit rendező az álom dramaturgiáját követő fény-, hang-, animációs és látványszínházi eszközök, szituációs játékok, valamint vers-, levél- és (képzelt) dialógustöredékek közvetítésével jelenítette meg a végzetét megalkotó költő és utolsó múzsája kapcsolatát. A kitalációk köre időközben bővült, mert a műsortájékoztató szerint: „Az eredeti Kozmutza Flóra-levelek közléséhez a jogutód Illyés Mária nem járult hozzá, ezért fiktív levelek hangzanak el az előadásban.” A levél mint műfaj azonban kétarcú – pillanatnyi lelkiállapotot tükröző vagy azt szándékosan elfedő – dokumentum; irodalmi olvasataink csak fikciók mások lelki történéseiről. A (m)Színház fiatal társulata játékos-groteszk aspektusból idézi föl a kollektív emlékezet részének tekintett költői sorstörténetet. József Attila álmodozó-bölcs-gyanakvó-bizarr-modoros kamasz-kobold ebben az előadásban, akinek varázsereje csak a csodák terepén érvényesül. A törékeny-átszellemült Soós Attila mezítláb játssza az alkatához illő főszerepet, a költő esendőségét, nem e világra valóságát szimbolizálva. A furcsa, elidegenítő hatáselemek bábjáték benyomását keltik: míg Kovács Ágnes Anna mosolytalan-merev maszk mögé rejti Flóra tudatosan palástolt érzelmeit, Illyés Gyulát és Ignotus Pált karikatúraszerű bábuként szerepelteti a rendező. Az öt színészből hárman – Tényi Anett, Vincze Márton és Kostyák Előd – tíz szerepet játszanak felváltva, s leleményes improvizációik alapján megindítóan hiteles színpadi varázslat tanúi lehetünk. (Előadások az Alternatív Thália Projekt keretében január 23-án, a Thália Színház régi stúdiójában 19.30, majd 22 órától.)
– valachi –
A (m)Színház produkciója
*****
Csalog Gábor nem kevesebb mint negyven apró-hosszabb darabot tartalmazó Étrangeté című Szkrjabin-albuma úgy kezdődik, mintha valami absztrakt Chopint hallanánk. A tizenhét éves Alexander Szkrjabin (1872-1915) most tanulja meg, hogyan kell zongorára komponálni. Ez a hangulat még egy ideig folytatódik, és a lemez-nek a 12. trackkel kezdődő második szakasza sem hoz nagyobb változást. De itt már elindul valami, mely Szkrjabint a modernség egyik nagy előfutárává teszi. Az Asz-dúr prelűd konok kegyetlensége némi tébolyról ad hírt, míg az op. 59. no. 2-es darabról kis túlzással elmondhatjuk, hogy a balkéz hisztérikus osztinátóit akár Kurtág is írhatta volna. A lemez Csalog Gábor szándéka szerint feltárja a szerző fejlődéstörténetét, mely nem volt mentes a szakadékoktól – és e tekintetben remek, hogy a zongorista nem időrendben, hanem tömbökben építi fel a műsort. A század elején, elégedetlenül korával és annak kultúrájával, Szkrjabin fokozatosan előbb Nietzsche, majd az orosz misztikus, egyébként remekül zongorázó hölgy, Helena Petrovna Blavastky hatása alá került, a zenét univerzális művészetnek tekintette, így aztán nem elégedett meg a hangokkal, de színes fényhatásokat is beírt partitúráiba, kifejlesztette az úgynevezett misztikus akkordot (c-fisz-b-e-a-d), és egyáltalán: minden módon ideologizálta a muzsikát. De ez csak ritkán megy a spontaneitás rovására, bár nagy tételekben idegesítő. Találóan írja Csalog, hogy nem kell túlzásba vinni a hallgatását. Mert Szkrjabin kis adagokban valóban jeles bódítószer.
– csont –
BMC CD 099, 2005, összidő: 70.42
*****
Dick és Jane trükkjei A nagy felfelé liftezések, különösen, ha az egyszeri irodista nyomja be a vezérigazgatósági emelet gomb-ját, rendszerint rosszul végződnek. Hogy a kedvenc Legénylakásunkból hozzuk a példát: Jack Lemmont egészen a huszonhetedik emeletig repítette az ügyvezetői hála, Jim Carreynek viszont már az ötvenegyedikre kell felbumliznia, hogy átléphesse a corporate nirvána küszöbét. Bukni persze lefelé az igazi, s ami még felfelé jelentős különbségnek tűnt, az zuhanórepülésben nem több enyhe szintkülönbségnél. Lemmon és Carrey mélyrepülése között is legfeljebb annyi a difi, hogy előbbi legalább önszántából mondott le az executive mosdó előnyeiről, utóbbi alól viszont már a gombnyomáskor kihúzták a beígért igazgatói széket. Carrey gumiarcú palimadarának persze csak azután esik le a tantusz, hogy egy Enron méretű bomba robbant a széke alatt, miután az elnöki helikopter már kirepült a kiürített fészekből. Ilyen előzmények után azt leshetjük nagy kajánul, hogy mi is történik a csőbe húzott yuppie-val, amikor szembetalálja magát a fedezetlen kertvárosi élet kilátásaival. Egy Jim Carrey-komédiától szokatlan luxus, hogy a film első felének vígjátéki túlzásai valóban visszaadnak valamit abból a sokkból, amit egy kártyavár élet összeomlása okozhat. A vártnál ezúttal csak jóval később indul be a biztosra menés, akkor viszont gombnyomásra történik a csoda: a happy endre felesketett sztárok rablónak állnak, és számos komikus kísérlet során (először csak fánkot lopnak, s csak később bankot) visszatornázzák magukat oda, ahonnan indultak: a plazma-tévés kártyavárba.
– köves –
Az InterCom bemutatója
***
Yengibarjan Trió, Motion Trio A hazai Yengibarjan Trió és a lengyel Motion Trio koncertjével kezdődött el a Művészetek Palotájában a Senkiföldje című sorozat. Ebben a szériában február elejéig olyan zenekarok játszanak, amelyek földrajzi vagy stiláris értelemben megfoghatatlanok. Valahol a vörldmjúzik, a könnyű- és a kortárs zene határán helyezhetők el, Szíriától Londonon át az örmény pampákig.
Aki gyakran jár füstös kiskocsmákba Budapesten, s időnként kísérletező színházat és filmet is néz, biztosan hallotta már a Jerevánból idetelepült David Yengibarjan zenekarát. Mint mindenhol, itt is megbízhatóan teljesítettek, nem okoztak csalódást, sem meglepetést. A tangó, a dzsessz, az örmény népzene és egy kis klezmer keveredett kellemes előadásukban, játszottak Piazzollát is, de nem vitatható, hogy egészen egyéni ízek keveredtek ki mindebből. A koncert közben nyugodtan melléjük képzelhettünk egy párizsi, prágai vagy akár egy bécsi kávéházi asztalt; szalvéta és teasütemény nem maradt szárazon.
De nekem, bevallom, kicsit több kell az izgalomhoz, minimum polland hóláncrákendroll, egyszerre három harmonikán. A Motion Trio pontosan hozta ezt a hiányzó őrületet, és bebizonyította, hogy az az előítélet, miszerint harmonikával csak tangót lehet játszani, mekkora hülyeség. Semmi tangó nem volt, illetve csak egy egész kicsi, inkább kemény rock, űrzene, sivatagi dráma, Trabant-szonáta, hidegen fújnak az északlengyel szelek, meg zsidó népzene, felismerhetetlenül. Az ördögi hármas azonnal belopta magát a magyar szívekbe, s mint ígérte, hamarosan visszatér. Addig is tovább járják három lemezük-kel a világot, ha pedig otthon vannak, Krakkóban, a Florianska út és a piactér sarkán csíphetők el. Ott utcazenélnek. Higgyék el, ritka élmény velük időzni, ilyet még nem pipáltak harmonikán.
– sissova –
Fesztivál Színház, január 7.
****
Kor-képek 1938-1945 Az MTI sorozatának 2004-es első kötetében a remény éveinek (1945-1947) fényképes összefoglalóját láthattuk, a most megjelent másodikban az ezt megelőző összeomlásét. Némi pátosszal írhatnánk azt is, hogy az albumban bejárt hét év a pokol hét köreként is értelmezhető, hiszen ahogy egyre előrébb haladunk az időben, annál döbbenetesebb felvételeket láthatunk, és bár a szerkesztők igyekeztek az élet minden területéről válogatni, többnyire katonák szerepelnek a képeken. Díszszemlén, kerékpáron, teherautóval, mosolygó és szenvedő arccal, fegyverrel a verőfényben és arccal a hóban, karjukon gyerekkel vagy nyakukban táblával, a lámpavason, s ahogy az utolsó békeév viszonylagos polgári rendezettségét, a bécsi döntések eufóriáját a haditudósítók egyre borzalmasabb felvételei vagy a huszti Friedmann Ármin kereskedőről 1939-ben készült „néprajzos” fotográfiát a deportálás és Auschwitz képei követik, nekünk, nézőknek sincs kegyelem.
Biztosan lesznek, akik kifogásolják a szerkesztési elveket, vagy éppen azt, hogy ez a kötet megegyezik az előző terjedelmével, noha jóval hosszabb időszakot fog át. Kritika tárgya lehet az is, hogy jó néhány olyan kép akad (Karády Katalin portréja, Szálasi esküté-tele vagy épp a címlapon is látható Horthy komáromi bevonulása stb.), amit már jól ismerünk a történelemkönyvekből. De mindez mellékes ahhoz képest, hogy a kiadvány célba talál: tehetetlen düh lesz úrrá rajtunk a megrázó képek láttán, s ha csak egy rövid időre is, de muszáj elgondolkodnunk azon, hogyan történhetett mindez.
– legát –
MTI, 2005, 360 oldal, 6900 Ft
*****
DJOSOS KROST: NO SIGN OF BAD Djosos Krost, azaz a dobos Pharfar és a gitáros/basszer Filip alkotta dán dubduó ritkán hallható remek debütáló lemezt készített a tavalyi évben – a tucatnyi szerzemény között nem találni gyengét, mindegyik üt, mégpedig jókorát. A két koppenhágai stúdióvarázsló szinte laboratóriumi körülmények között, saját maga állít elő minden hangot – előbb feljátsszák a hangszeres alapokat, utána pedig jöhet a jó öreg elektronika, amivel alaposan szétbarmolják a nyersanyagot. Ebben mesteri munkát végeznek: a visszhangok, effektek, zörejek és a pulzáló lüktetés néha szinte már álomszerű hangulatba ringatja a hallgatóját, hogy a következő pillanatban felpörgessen. A produkcióban persze kulcsszerepet játszanak a meghívott vokalisták: Tuco, Jah Bobby, Adrian, Little Tasha (az egyetlen hölgy), s a régi alkotótárs, Emo segít, hogy ne csak az elektronikusan gerjesztett hangok, a sötét puttyogások, hanem az emberi hang is vezesse a hallgatót. A lemez szépen, megfontoltan indul, az első három szám (Straight Upfront, Creation, Earthball) nyugodt, lassú lüktetéssel beültet a körhintába, azután kezdődhet a menet. A Chapter One (egy kis, vázlatos értekezés Jamaica történetéről) kezdi fokozni a ritmust, a Cover Me a már említett Little Tasha tósztolásával viszont már igazi tánczene. A szerkezet később sem változik: néhány lassabb, méltóságteljesen gördülő dub után jön egy igazi kattogós szám, mint a Jah Bobby hangjára épülő Bloody Day, amire persze megint csak két lassabb, epikus szerzemény a válasz. Az eredmény minimum kielégítő, de inkább örömteli: egy lemez, mely ápol s eltakar.
– minek –
Music For Dreams/Neon Music 2005
**** és fél
Kisiklottak Mi tagadás, az ingázóknak sem könnyű, elég csak egyszer lemaradni a reggeli gyorsról, és máris kész a katasztrófa. A retorziók jó esetben az ebédjegymegvonástól a sarokba állításig terjedhetnek, a nyolcórás ügyfelét elbukó Clive Owenra azonban még ennél is nagyobb veszedelem leselkedik, kinek neve nem más, mint Jennifer Aniston. A vicc tehát úgy fest, mint Hitchcocknál: idegenek a vonaton. Gyilkosságról a mi kocsinkban nem esik szó, de semmi kétség, hamar eljön annak is az ideje. Egyelőre két jól szituált, munkába tartó kiscsaládos méregeti egymást és a másik gyerekének tárcából előkapott fényképeit. A fél-relépés gondolatára első körben megrettennek ugyan a felek, de a garniszálló küszöbét átlépve már nincs visszaút. Olyannyira nincsen, hogy hamarosan Vincent Cassell töri rájuk az ajtót, s megejtően franciás akcentusával pénzt követel és erőszakot követ el. Az incidenst követő szomorú fejlemények nemcsak a botcsinálta házasságtörőkre, de a nézőkre is lesújtóan hatnak, a történet további fordulatairól azonban a jegyszedő néni kifejezett kérésére csak nagy vonalakban nyilatkozhatunk. Annyit azért kötelességünk elárulni, hogy Cassellnek a későbbiekben sem javul a kiejtése és a modora, ám ez csak a kisebbik rossz ahhoz képest, hogy valaki meg nagyon nem az, mint akinek eddig hittük. Könnyítésképpen a masinisztát kizárhatjuk a gyanúsítottak sorából (az éjszakai portással azért érdemes vigyázni), a leleplezés pillanatában azonban ajánlatos a büfében tartózkodni, mert az annyira blőd, hogy egy pillanat alatt hazavágja az addig kínkeservvel egyben tartott produkciót.
– köves –
A Fórum Hungary bemutatója
** és fél
narancs
