Forrás: Népszava

Mi motiválja a túszejtőket? Az egyik leghíresebb, negyed századdal ezelőtti esetben, amikor iráni iszlamista diákok amerikai diplomatákat vetettek fogságba, a cél a gyűlölt szuperhatalom megalázása, a vele való megbékélés lehetetlenné tétele volt. Manapság is gyakori – különösen Irakban -, hogy politikai indokkal szednek túszokat. Az ilyen akcióknak sokszor azonban csupán egy céljuk van: a pénzszerzés.

Hogy csak a legutóbbi, a politikai okokat példázó eseteket vegyük: azok, akik nemrég az iraki belügyminiszter nővérét rabolták el, elengedéséért cserébe azt követelték, hogy haladéktalanul állítsák le a belügyi erők gerillaellenes offenzíváját. Mintegy mellesleg követelték az ellenállásban való részvétellel gyanusított összes női fogoly szabadon bocsátását és az üzemanyagárak emelésére vonatkozó kormányrendelet visszavonását is.

Susanne Osthoff német régésznő elrablóinak első kívánságlistáján az szerepelt, hogy Németország hagyjon föl az iraki rendőrök kiképzésével, viszont építsen iskolákat és kórházakat a hírhedt „szunnita háromszögben”. A végén megelégedtek a pénzzel is, igaz, nem kevéssel. Hírügnökségi jelentések szerint a régésznő kiszabadítása öt millió dollárjába került a német adófizetőknek.

Tájékozatlanságukról tettek tanúbizonyságot egy francia állampolgár foglyul ejtői, mivel azt követelték, hogy Párizs „fejezze be törvénytelen iraki jelenlétét”. (A francia kormány komoly konfliktust kockáztatott Washingtonnal azáltal, hogy nem volt kapható az „iraki jelenlétre”.)

De vannnak földhözragadtabb követelések is. Ugyancsak iraki felkelők azért ejtettek túszúl kilenc kormánykatonát, hogy elérjék 16, fogságba esett társuk szabadon bocsátását. Egyes palesztin fegyveresek pedig azért folyamodtak ehhez az eszközhöz, hogy állást kapjanak a rendőrség kötelékében. Persze azon a tájon is vannak olyan túszejtők, akiket politikai célok vezérelnek. Azok akik nemrégiben elraboltak három brit állampolgárt – egy segélyszervezet munkatársnőjét és annak szüleit – a Fatah párt korrupt vezetőinek leváltását és a Jasszer Arafat halálát övező híresztelések kivizsgálását követelték. A legtöbb esetben azonban – mint Osthoff novemberi elrablásakor is láthattuk – a túszejtők csak egy valamit akarnak: pénzt.

Amit legtöbb esetben meg is kapnak, mert kevés kormány kívánja kitenni magát olyan szemrehányásnak, hogy fukarságból hagyja veszni állampolgárait. A kivételek közé tartozik Izrael, ahol már évtizedekkel ezelőtt elvi döntés született arról, hogy az állam nem hagyja zsarolni magát. Mert ha hagyná – hangzik a nagyon is kézenfekvő magyarázat – azzal csak megnövelné a túszejtők étvágyát. (Hogy a világ más tájain, elsősorban Irakban ennyire virágzik ez az „iparág”, az eszerint a kormányok engedékenységére vezethető vissza.) Izrael mindenesetre elérte, hogy – bár sok terrorakció szenvedő alanya – zsarolásával már nem igen próbálkoznak.)

A túszejtések elharapódzása egy fokon túl már próbára teszi a zsarolás áldozatául esett államok pénzügyi teherbírását. Németországban ezért már két évvel ezelőtt felmerült: azokat, akik könnyelműségükkel maguk tették lehetővé túszul ejtésüket, kötelezni kellene a keletkezett költségek – legalább részbeni – megtérítésére. Ezt annak kapcsán vetették fel, hogy 2003-ban csak komoly diplomácia erőfeszítések és nem csekély váltságdíj árán sikerült kiszabadítani azt a 14 német turistát, akik Algéria déli részén estek fogságba. A sajtó vetette fel az érintettek felősségét, utalva arra: tudnivaló, hogy a vidék a banditák és az iszlám fundamentalisták vadászterülete.

Még hangsúlyosabban vetődött fel a kérdés Susanne Osthoff esetében. A régésznő motívumai ugyan tiszteletreméltóak voltak: azért utazott Irakba – és ott is az egyik legveszélyeztetebb területre – mert humanitárius segítséget kívánt eljuttatni a nélkülöző lakosságnak és meg akarta menteni az elkallódástól az ország műkincseit. Másfelől azonban olyan helyzetbe manőverezte magát, melyben elrablása már csak idő kérdése volt. Ezzel pedig kényszerhelyzetbe hozta a német államot, amely nem tehetett mást, mint hogy fizetett. Elfogadható-e azonban, hogy egy jószándékú, ám tettei következményeit felmérni nem tudó asszony rákényszerítse országát azon terhek viselésére, melyekkel kockázatos tevékenysége jár?

A németek véleménye legalábbis megoszlik. Vannak, akik továbbra is az önzetlen, humanitárius segítőt látják Osthoffban, de akadnak olyanok is, akik öntörvényű, zavaros fejű egoistának tekintik. Ez utóbbiak száma megnövekedett azután, hogy a régésznő bejelentette: vissza akar térni Irakba. Ez már csak azért is roppant veszélyes lenne, mert időközben olyan értesülések jelentek meg, melyek szerint alkalmanként a német titkosszolgálatnak is dolgozott. Ha valóban visszatérne Irakba, akkor már nyilvánvalóan nem csak kisstílű váltságdíjvadászok fennék rá a fogukat, hanem az iraki al-Kaida Muszab az-Zarkávi vezette szervezete is. Hogy ez mekkora veszélyt jelent számára, azt felesleges is ecsetelni.

A sors iróniája, hogy a napokban az kényszerült bizonygatni, hogy turistaként nem volt elővigyázatlan, aki azelőtt maga intette óvatosságra utazókedvű honfitársait. Jürgen Chrobog korábbi német külügyi államtitkár immár „civilként” családjával együtt meghívást fogadott el Jemenbe. Az elmúlt év utolsó hetében törzsi fegyveresek ejtették túszul őt, feleségét és három fiát. Mint kiderült, a fegyveresek azt követelték a család szabadon bocsátásának fejében, hogy engedjenek ki a börtönből törzsük több olyan tagját, akit gyilkosság vádjával ültettek le. Ágy állt elő az a helyzet, amikor „a hóhért akasztják”. Az immár nyugdíjas Chrobog korábban ugyanis a berlini külügyminisztérium válságstábjának állandó vezetője volt és e minőségében többször kellett foglalkoznia hasonló ügyekkel. A közvélemény 2003-ban ismerte meg a nevét, amikor ő irányította a Dél-Algériában túszul ejtett német turisták kiszabadítását célzó tárgyalásokat. – Ha valakinek, akkor neki ismernie kellett volna azokat a veszélyeket, melyekkel egy jemeni kirándulás jár – volt az inkább csak érzékeltetett, mintsem hangosan kimondott szemrehányás. Chrobog mindenesetre kénytelen volt mentegetődzni: nem volt könnyelmű – mondta – hiszen az arab ország kormányának meghívására utazott Jemenbe, tehát jogggal számíthatott volna annak védelmére. A volt diplomata ennek ellenére felajánlotta: legalább részben megtéríti a kiszabadításával kapcsolatos német költségeket. Nincs hír arról, elfogadták-e az ajánlatát.

Kepecs Ferenc

Képalá:

Chrobog a feleségével és Osthoff arab kísérőjével Népszava-archív