Az EU a Közel-Keleten
Eperjesi Ildikó 2006. január 9. 07:25
Európa már hosszú ideje ott toporog a Közel-Kelet kapujában, hogy saját szája íze szerint rendezze az izraeli-arab konfliktust. Ezt az izraeli politikai életből most távozó Ariel Saron sokszor nehezményezte. Fontos lenne, hogy a magyar diplomácia is lépjen azért, hogy az uniós külpolitikát ne „nyúlják le azok, akik régóta egyoldalúan az arabok oldalán állnak.
Másfél évvel ezelőtt véletlenül ugyanabban a tel-avivi szállodában szállt meg egy magyar miniszteri küldöttség, valamint Javier Solana, az Európai Unió külpolitikai főmegbízottja. Az ENSZ közgyűlése – az európaiak aktív közreműködésével – akkor nevezte törvényen kívülinek az izraeli és palesztin területeket elválasztó biztonsági kerítést, melynek építésével drasztikusan csökkent az izraeli területen végrehajtott terrortámadások száma. Solana viharverten, lógó orral vonult végig a szálloda előcsarnokán, ekkor látta meg a magyar delegációt.
„Remélem, nektek is olyan szerencsétek lesz, mint nekem – mondta a főmegbízott a Saron-találkozó előtt álló magyar miniszternek arra utalva, hogy az izraeli kormányfő őt gyakorlatilag elküldte melegebb égtájakra, az Unió egész közel-keleti szerepvállalásával együtt. Saron sem fukarkodott a szarkazmussal, amikor úgy fogalmazott: irigyli az európaiakat, amiért annyi idejük van, hogy még a közel-keleti ügyekkel is foglalkozni tudnak.
*
Az Európai Unió, amely eddig is eurómilliárdokkal támogatta a palesztinokat, valóban a Közel-Kelet kapuján kopogtat. Uniós szakemberek segítenek (ha a palesztinok éppen el nem kergetik őket) az Egyiptomot a Gázai övezettől elválasztó rafahi átkelő forgalmának ellenőrzésében, ami kulcsfontosságú, hiszen Egyiptomból az izraeli felügyelet idején is előszeretettel csempésztek fegyvereket a palesztin terrorszervezetek. Az Unió vállalta azt is, hogy kiképzi a palesztin biztonsági szolgálat tagjait, és folyosót létesít az övezet, valamint Ciszjordánia között.
Az Unió közel-keleti politikájában – amely egyelőre természetesen korántsem egységes – szembetűnő a francia diplomácia keze nyoma. Párizs az 1967-es hatnapos háborúig Izrael egyik fő szövetségese, fegyverszállítója volt. Ekkor a népes arab/iszlám világ, amely ráadásul a föld kőolajkészletének a javán ül, hirtelen vonzóbb lett Charles de Gaulle, majd később Jacques Chirac számára, mint a nyugati értékeken alapuló Izrael. A gyarmatait vesztett franciák az Unión keresztül igyekeznek ismét befolyást gyakorolni a világra, lehetőleg „ellensúlyozva az amerikai külpolitikát.
Főként a nyugat-európai államok, köztük a franciák impotenciájának köszönhető, hogy Teherán tovább tudja folytatni atomprogramját, miközben az iráni elnök Izrael eltörléséről álmodozik. Az elmúlt öt évben, a legújabb palesztin intifáda kezdete óta a nyugati államokban egyre nagyobb közönnyel figyelik, amikor zsidókat ölnek, vagy Izrael Állam elpusztítására törnek. A nyugati országokban növekvő antiszemitizmusnak nagy szerepe volt abban, hogy a zsidó államot belekényszerítették a gázai kivonulásba, melynek nyomán az övezet valóságos dzsihadisztánná vált, az al-Kaida pedig megjelent Gázában és Dél-Libanonban.
*
Az elmúlt időszakban sorra látogattak a magyar miniszterek Izraelbe. Előbb Kiss Péter kancelláriaminiszter, egy éve Hiller István, akkor még kultuszminiszter, év vége felé pedig Juhász Ferenc, a védelmi tárca birtokosa tárgyalt a közel-keleti országban, hogy Orbán Viktorról, a Fidesz elnökéről ne is beszéljünk, akinek tavaly nyári útja nagy port vert fel magyar (szélső)jobboldali körökben. A vizitek érdekessége, hogy a magyar vezetők többnyire nem látták szükségesnek leírni az Unióban kötelezőnek tekintett tiszteletköröket Ramallahban, a palesztin elit főhadiszállásán, „ellensúlyozandó a jeruzsálemi utat.
A következő évek nagy kérdése, hogy milyen irányt vesz az európai külpolitika, főként a Közel-Kelet kérdésében. Ebben alighanem döntő lesz, hogy az uniós hármak hogyan boldogulnak az iráni atomprogrammal. A magyar diplomáciának nem lebecsülendő szerepe lehet abban, hogy Izrael kitörjön elszigeteltségéből, és az EU kiegyensúlyozottabb álláspontot foglaljon el a közel-keleti konfliktusban. (A budapesti diplomácia például végre felfedezte azt, amit az oroszok már hosszú évek óta tudnak és kiaknáznak: a kivándoroltak, illetve leszármazottaik hidat jelentenek Izrael és egykori hazájuk között.)
Természetesen igencsak szűkíti Budapest mozgásterét a tavaly decemberi rossz emlékű népszavazás a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról, ami iránt az izraeli magyarok körében is élénk volt az érdeklődés. Ennek ellenére megérné intenzívebben „lobbizni Izrael érdekében az európai intézményekben. Fontos érvek szólnak e mellett: 250 ezer magyar ajkú izraeli, valamint az a kétmilliárd dollár értékű befektetés, amely a rendszerváltás óta Izraelből Magyarországra érkezett.
A zsidó állam ráadásul az egyetlen jól működő demokrácia a térségben, a Cahal, az izraeli hadsereg pedig a legütőképesebb a Közel-Keleten, van tehát tér a hadiipari együttműködésre is. A kecsegtető előnyök ellenére a tárgyalásokról jobbára az szivárog ki, hogy a magyar partnerek óvatoskodnak, illetve az európai (emberi jogi) elfogultságokat kérik számon az izraeliektől, amikor a palesztinok már régóta igen ügyesen állítólagos emberi jogi sérelmeikbe burkolják az intifádát, a terrorhullámot.
*
Javier Solana brüsszeli irodájában nem rejtik véka alá, hogy az Unió szemet vetett a Közel-Keletre, igyekszik minél nagyobb befolyásra szert tenni a térségben. A magyar diplomácia sokat tehet annak érdekében, hogy mindez ne az ő forgatókönyve szerint történjen meg.
