Forrás: ÉS

Posch Ede

Magyar Királyok Panteonja

avagy tudós hölgyek grandiózus baklövése

Bekezdésről bekezdésre növekvő hitetlenkedéssel olvastam a Biczó Piroska-Mentényi Klára szerzőpáros cikkét (?) vagy tanulmányát (?) az ÉS december 9-i, 49. számában, Grandiózus giccsparádé avagy mi lesz a székesfehérvári királyi bazilikával? címmel.

Nem azért, mert azt és úgy írnak tervünkről, a Magyar Királyok Panteonjáról, ahogyan, hanem mert a kolumnás írás újságcikként és tanulmányként egyformán téves információkon alapul.

Ha ez cikk volna, az az újságírás alapvető szabályainak megcsúfolása lenne. Az újságíró ugyanis (már ahogy én, eredeti szakmámat tekintve, véletlenül éppen újságíró, gondolom) legyen kíváncsi, nyitott és toleráns cikke tárgyával kapcsolatban, és persze, legyen egyben kételkedő is. Mindenekelőtt a maga tévedhetetlensége iránt.

Persze, a szerzőpáros nem újságíró, hanem, mint írják is, régész és művészettörténész. Rendben, vegyük olybá, hogy a Giccsparádé… nem cikk, hanem tudományos dolgozat vagy esszé. Sajnos, ez esetben mélyen gyökerező előítéletességük, szakmai gőgjük, kirívó tájékozatlanságuk még inkább megbocsáthatatlan.

Mire alapozom a fentieket? Arra, hogy a tisztelt hölgyek szemlátomást nem ismerik dolgozatuk tárgyát, a lazán, és tudós asszonyságoktól merőben szokatlanul nyeglén, grandiózus giccsparádénak nyilvánított Magyar Királyok Panteonját. Mindez teljesen egyértelműen kiderül írásuk első bekezdéséből, amelyben azt írják, a létesítménybe mozgólépcsővel lehet lejutni. Meg abból a megsemmisítően gúnyosnak szánt mondatból, hogy „helyet kap itt minden a világon, ami dicső, régi és magyar, a Szent Koronától kezdve az Ómagyar Mária-siralmon át a Mátyás királyról szóló népmesékig.” Nos, a Magyar Királyok Panteonja látvány-, építészeti és üzleti terveit öszszefoglaló, mintegy kétszáz oldal terjedelmű megvalósíthatósági tanulmányban egy szó sem esik sem mozgólépcsőről, sem a többi, kigúnyolt elemről. (Bár arra kíváncsi volnék, hogy egyébként mi a baj akár a koronával, akár a többivel?)

Persze, tudom, hogy a hölgyek hol tévesztették el az irányt, rögvest az elején. Kiderül abból is, amikor oly kedvesen megdicsérik fő forrásuk, a Magyar Narancs cikkét (similis simili gaudet!), amely kétségtelenül hasonló hangnemben íródott. Nyilván nem tudva, hogy a Narancs következő számában egész oldalas hibajavítást volt kénytelen közölni. Ugyanis a Narancs cikkírója sem vette magának a fáradságot, hogy előzetesen – legalább nagy vonalakban – tájékozódjon. [A Magyar Narancs hivatkozott cikkét követően – Feheru uaru rea meneh, 2005. szeptember 1. – nem hibajegyzék jelent meg a lapban, hanem Posch Ede pontokba szedett észrevételeit tartalmazó olvasói levele – a szerk.] Ágy eshetett meg, hogy a Narancs, és most már az ÉS is, nem a Magyar Királyok Panteonja látványtervéről ír, hanem az én régi, legalább három évvel ezelőtt papírra vetett, néhány oldalas vázlatomról, vagyis az immár messze meghaladott szinopszisról. Újságírótól ez az alkalmasság kérdését is felvető, alapvető szakmai hiba. És régésztől? És művészettörténésztől?

Pedig talán, ha nem annyira végtelenül biztosak a dolgukban, lett volna okuk legalább kicsit óvatosabban közelíteni témájukhoz. Hiszen, mint ők maguk írják, nagy méltatlankodva, „több ízben is nyilvánosságot kapott Posch Ede vállalkozó ötlete”, meg hogy a „vállalkozó mellett felsorakozó tábor egyre csak nőtt”. Meg hogy – „miközben ők csak mosolyogtak eleinte”, nyilván nem kevés megvetéssel – „az önkormányzat kezdeményezésére, a Közép-Dunántúli Regionális Fejlesztési Tanács csekély 12 milliójáért, a Közép-Pannon Regionális Fejlesztési Rt. gazdasági szakemberei felkarolták az ötletet, és szeptemberre már el is készült a megvalósíthatósági tanulmány”. (Amelybe, mint látjuk, ők bele se néztek.) És eközben – micsoda skandallum! – „a sajtónyilatkozatokból úgy tűnik, még többen váltak a grandiózus elképzelés támogatóivá, a város vezetőivel és a megyei múzeumigazgatóval együtt.”

Tessék mondani, nem volt ez gyanús, kicsit sem?! Nem lehetséges esetleg, hogy a sok „megtévesztett”, és most pellengérre állított újságíró, tévés, rádiós, a polgármester, a város vezetői, a múzeumigazgató, az építész, a műemlékvédelmi szakmérnök, az ötletet kifejezetten jónak tartó történészek, a városi képviselőtestület számos tagja, és nagyon sok, a várost szerető fehérvári polgár azért gyarapította folyvást a „vállalkozó” (ez volnék én, ugyebár, megfelelő gúnnyal említvén) táborát, mert – az ÉS szerzőivel ellentétben – tudják, mit szeretnénk megvalósítani, ismerik és ezért támogatják a panteon terveit. Bármennyire is rosszul esik ez egyeseknek…

Fontos azt is tisztáznunk, hogy a szerzők többször is megismételt állításával szöges ellentétben, nem akarjuk a Magyar Királyok Panteonjával pótolni a Nemzeti Emlékhelyet. Még kevésbé szeretnénk, hogy „az igazi templom maradványai váljanak a látványshow illusztrációjává.” Sőt, ünnepélyesen kijelentjük, hogy a Nemzeti Emlékhely ügyét még a saját projektünknél is sokkal fontosabbnak tarjuk. Mi azt gondoljuk, és erről beszéltünk minden fórumon (többek között a Szent István Király Múzeum munkatársai előtt), ahol lehetőséget kaptunk tervünk bemutatására, hogy a méltó módon kialakított Nemzeti Emlékhely és a Magyar Királyok Panteonja nevet viselő, tematikus történeti élménypark együttesen, nemzeti zarándokhellyé teheti Székesfehérvárt, az egykori koronázó várost, amelyet ma, jelentős, igazán vonzó látnivalók hiányában elkerülnek a turisták. Miért baj az, ha Székesfehérvár tranzitvárosból turisztikai célponttá szeretne válni? Mi a gond azzal, hogy a város páratlan királyi örökségét polgárai javára szeretné hasznosítani?

A szerzők azt írják, hogy „a múltat nem lehet és nem is érdemes a történelem felnagyított és kihangosított, színpadra állított illusztrációjaként tálalni, mert ez nemcsak közönséges, hanem unalmas is.” Mekkorát tévednek ebben is! Aki járt például Yorkban, az ezeréves katedrális szomszédságában létesített Jorvik Viking Centre-ben, a németországi Walhalla Panteonban (ez a kettő egyébként szintén a föld alatt tekinthető meg) vagy akár Ópusztaszeren, ahova egy XIX. századi körkép még ma is százezreket vonz, tapasztalhatta, hogy a tudós hölgyek – már bocsánat! – csacsiságot beszélnek.

A világ változik, s a változó világ másfajta kommunikációt, másfajta kiállítási technikákat és főként nyitottabb megközelítést igényel. A marketing egyik alaptörvénye így hangzik: Változz vagy meghalsz. Tetszik, nem tetszik, ez a kultúrára, a múzeumokra is vonatkozik, még ha természetesen az államnak és az önkormányzatoknak kötelességük is (egy bizonyos határig) az értékőrző kultúra támogatása. Ágy aztán még a neofitának éppenséggel nem mondható, szombaton szigorúan zárva tartó Bécsi Zsidó Múzeum sem tartja szentségtörőnek a városi zsidó közösség XII. században kezdődött és a holokauszttal végződő üldöztetéseinek holografikus bemutatását.

A Biczó Piroska-Mentényi Klára szerzőpáros azzal zárja dörgedelmes kioktatását, hogy „akik ilyen ötletekkel előállnak, véleményünk szerint mélyen lenézik a Székesfehérváron és az országban élő embereket, be akarják csapni őket és megfosztani saját értékeiktől. Mondjuk ki őszintén: valakik hasznára óriási cirkusz készülődik. Hacsak a józan ész és az ízlés el nem kergeti a komédiásokat”.

Kemény, nagyon kemény, hölgyeim, ezt aztán jól megkaptuk! Annyi azonban, az utolsó szó jogán, mégiscsak jár talán egy tisztességes lapban, hogy a „komédiások”, úgymint: Szegő György látványtervező, belsőépítész, vezető építésztervező, színházi díszlettervező, művészeti kritikus, egyebek között az Álmok álmodói, világra szóló magyarok kiállítás (több mint 700 ezer látogató egy év alatt!) látványtervezője, Götz Eszter, művészeti szakíró, a látványterv dramaturgia kidolgozója, a látványterv képeit készítő Kadosa Kiss József festőművész, a mérnöki terveket kidolgozó Mélyépterv International Kft., a projekt gazdasági és idegenforgalmi elemzéseit jegyző Közép-Pannon Rt. csapata, a külső szakértői értékelést elvégző Csutiné Schleer Erzsébet építész, műemlékvédelmi szakmérnök, továbbá sokan mások (a megvalósíthatósági tanulmány kidolgozásában mintegy húszan vettünk részt) nevében is arra kérjem az ÉS-t, hogy a kétszáz oldalas tanulmányból legalább az alábbi rövid részletet szíveskedjék közölni. Mert a Magyar Királyok Panteonjáról, vagyis arról, hogy miről szól tulajdonképpen a történet – a vaskos, „grandiózus giccsparádé” színvonalú minősítéseken túl – valójában egy árva szó sem esett lapjukban.

Úgy gondolom, az a leghelyesebb, ha az ÉS olvasóira bízzuk a becsületbeli kérdés megválaszolását, hogy ki és kit néz itt le, és ki akarja becsapni az embereket?

*

Lássunk tehát egy nagyon kivonatos példát arra, miként gondoljuk a mintegy 90 perces, történelmi időutazást. A bemutatást 15 önálló térben képzeljük el. A két főtérben, amelyek alapterülete egyenként ezer négyzetméter, Géza nagyfejedelem és fia, István király életművét, a kereszténység felvételét, a középkori magyar állam létrehozását szeretnénk bemutatni. A 13, egyenként mintegy 200 négyzetméter területű oldaltérben pedig a magyar történelem kiemelkedő korszakait és eseményeit mutatjuk be, nem megfeledkezve a középkori kultúra, a gyógyítás, Magyarország és az európai gazdasági és politikai környezet összefüggéseinek megjelenítéséről sem. A következő jelenetet nem azért választottuk illusztrációnak, mert jobb a többinél, hanem mert ez írható le mind közül a legrövidebben. S talán a fantáziát sem kell különösebben megerőltetni megértéséhez.

Kor: 1000-1222 – Az Árpád-kor törvénykezése és az Aranybulla

Helyszín: A „J” jelű oldaltér. A tér alapterülete 200 négyzetméter, belmagassága kb. 10 méter. Megtekintése kb. 5 percet vesz igénybe.

Történet:

Az 1000-1222 közötti, több mint két évszázad történetéből a törvénykezés, a jogalkotás és az ehhez kapcsolódó írásbeliség fejlődésén keresztül tekintünk be az Árpád-kor világába. Az egyes törvények a társadalom fejlődését, a pecsétek, írásos okmányok a szellemi és tárgyi művelődés fázisait mutatják be. A megidézett momentumok: I. István, I. Béla, I. László, Könyves Kálmán legfontosabb törvényei, és végül II. Endre Aranybullája. Ez egyben bemutatja a rendiség kialakulását és a szabadságjogok fejlődését is Magyarországon, a papság szerepét a törvényhozásban és az írásbeliségben, a kancellária rendszerét, illetve a rendi országgyűlés kialakulását. Ebben a teremben nem történik konkrét esemény, inkább informatív és részletgazdag: hű másolatok, felnagyított dokumentumok, korhű tárgyi környezet idézi meg a kort és témát.

Jelenet (5 perc):

A nézők előtt kettéválik a hatalmas, aranyszínű pecsétet ábrázoló, kétszárnyú tolóajtó, beléptünk az Aranybulla terébe. A falakon középkori oklevelek felnagyított képei peregnek (diaporáma eljárással), előttük körben írópultok, mindegyik mögött egy-egy pap áll. A pultok egyben kivilágítható tárlók is, üveglapjaik alatt korabeli magyar királyi pecsétek láthatók – nagyítóüveg alatt.

Az egész tér félhomályban van, a nézők haladási útvonalát egy alulról megvilágított, tekergő okmány-tekercs jelöli a padlón. Az írópultok mindegyike egy-egy Árpád-házi király törvénykezését jeleníti meg, a pecsétekről és feliratokról azonosítható, melyik melyik királyé. Amikor a nézőket vezető hostess egy-egy pult elé ér, a mögötte álló pap életnagyságú bábalakja „megszólal”, és idéz a király törvényéből – István: „minden 10 falu építsen közösen egy templomot…”, I. Béla, László: „aki egy tyúknál nagyobb értéket lop, annak vágják le a jobb kezét…”, Kálmán: „boszorkányok pedig nincsenek…”, és végül II. Endre Aranybullájából. A II. Endre törvénykezését felidéző pult mögötti falon kirajzolódik Fehérvár középkori képe, és halljuk a hangosan idézett szöveget: „minden évben minden rend köteles egy napon Fehérvárott összegyűlni….”, – ez a rendi országgyűlés kezdete.

Posch Ede

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 01. szám