Forrás: NOL

Népszabadság * Kasza László * 2006. január 9.

A keresztény egyházakban az egyneműek közötti szexuális kapcsolat kezelése súlyos gond és nagy viták tárgya. Az anglikánoknál ez szakadással fenyeget. A római katolikus egyházban pedig a Vatikán decemberben közzétett „instrukciója” élezte ki újra a nézeteltéréseket.

Az anglikán egyház november végi szinódusán Londonban éles vita alakult ki 17 afrikai és ázsiai főpap Rowan Williamshez, Canterbury érsekéhez intézett nyílt levele nyomán. (A canterburyi érsek a „primus inter pares” az anglikán egyházban.) A harmadik világ érsekei hevesen támadták Williamst a „homoszexualitás égbe kiáltó bűnével” szemben tanúsított liberális magatartása miatt. Hiszen: „a szexuális erkölcstelenségnek olyan mélysége ez, amelyért Szent Pál az egyházból való kizárás büntetését írja elő”.

A vita nem új keletű. Akkor robbant ki, amikor 2003. november 2-án az amerikai New Hampshire egyházmegye püspökévé szentelték a magát nyilvánosan homoszexuálisnak valló Gene Robinsont. (Robinson: „A Jóisten engem úgy szeret, ahogy vagyok.”) A londoni szinóduson Peter Akinola nigériai érsek, a konzervatív tábor vezetője kijelentette, hogy megtagad minden közösséget a canteburyi egyházmegyével. A Guardian szerint ez „az első lépés az anglikán egyház szakadásához”.

A katolikus egyházban a vallásos nevelésért és a szemináriumi oktatásért felelős érsek, Zenon Grocholewski aláírásával jelent meg egy „iránymutató dokumentum”, amely meghatározza a homoszexuális hajlamú szeminaristákkal szembeni „helyes magatartást”. A püspököknek és a szemináriumok vezetőinek elküldött iratot XVI. Benedek pápa jóváhagyta. Az állásfoglalást nagy várakozás előzte meg. Sokan attól tartottak, hogy az új pápa – elődjéhez hasonlóan – diszkriminálja a homoszexuális hajlamúakat – az 1999-ben megfogalmazott, de közzé nem tett szövegtervezethez hasonlóan. A most kiadott instrukció részben eloszlatta ezt a félelmet. Arra szólítja fel a vezetőket, hogy „megértéssel és tapintattal” közeledjenek a homoszexuális hajlamú kispapok felé. Ez persze nem azt jelenti, hogy alapjában megváltozott a katolikus egyház hivatalos véleménye a homoszexualitás gyakorlatáról. Ezt változatlanul „halálos bűnnek”, természetellenes és az isteni akarattal ellentétes magatartásnak tekintik.

A dekrétum elsősorban a homoszexuális hajlamú kispapok szemináriumi vezetőinek, gyóntatóinak ad utasítást a „helyes magatartásra”, de kimondja, hogy nem lehet pappá szentelni azt a személyt, aki „gyakorló homoszexuális, viselkedése mélyen gyökerező homoszexualitásra utal, és vállalja az úgynevezett melegkultúrát”. A homoszexuális hajlamú kispapok esetében azonban nem zárja ki a pappá szentelés lehetőségét, ha „ez a tendencia átmeneti természetű, és a jelölt három éve megtartóztatott életet él”. A helyzet helyes megítélése a szemináriumok vezetői és a gyóntatóatyák feladata.

A vatikáni rendelkezést egyházon belüli kritikusai életidegennek minősítik. Hogyan ellenőrizze egy szemináriumi elöljáró, hogy a jelölt betartotta-e az előírt hároméves megtartóztatást? A gyóntatót pedig eleve köti a gyónási titok. Ágy végül is a pappá szentelésről való döntés csak a jelölt nyilatkozatára alapulhat. És mi van akkor, ha a jövendő pap eltitkolja homoszexuális hajlamát, mert az a meggyőződése – mint egyre több hívő és gyakorló katolikusnak -, hogy ez is egy olyan egyházi törvény, amelyet előbb-utóbb úgyis megváltoztatnak, mint annyi más idejét múlt előírást? (Például: az egyház támogatta a homoszexuális férfiak és nők máglyára küldését a középkorban, és helyeselte halálra ítélésüket egészen a XVIII. századig.)

Mások illogikusnak és feleslegesnek vélik a dekrétumot. A pappá szentelés feltétele ugyanis a cölibátusra tett fogadalom, ez pedig nemcsak a hetero-, hanem a homoszexuális nemi kapcsolatról való lemondást is jelenti. Miért kell az utóbbiról külön rendelkezni? (A dekrétumban egyébként nincs szó az ugyancsak szüzességi fogadalmat tevő apácák esetleges leszbikus tevékenységéről, ami sokak – például Hans Küng – szerint a nők egyházon belüli „semmibevételére” utal.)

A Vatikán szándéka éppen olyan egyértelmű, mint amilyen jogos: el akarja kerülni a látszatot, hogy a papságot homoszexuális személyek gyülekezetének minősítsék. Európában a katolikus papok 20, Észak-Amerikában közel 50 százalékát tekintik érintettnek. Nem új jelenség, hogy homoszexuális hajlamú férfiak – tudatosan vagy sem – szívesen választanak életük színteréül férfiközösségeket (katonaságot, papságot). Már a régi görög, római, japán kultúrában is így volt ez. Az utóbbi éveknek a püspöki szintig fölmenő pedofilbotrányai (melyeknek a homoszexuális hajlam csak egyik tényezője lehet) Ausztriában és az Egyesült Államokban arra késztette a Vatikánt, hogy megelőző intézkedéseket tegyen a papi nevelés területén.

A kérdés csak az, hogy a választott út helyes-e. Hiszen az alapprobléma megmarad: a homoszexuális szeminaristák, papok továbbra is kénytelenek félelemben, titkolódzásban, hazugságban, zsarolásnak kitéve élni. Lehmann kardinális, a német püspöki konferencia elnöke már korábban figyelmeztetett: „nyilvánvaló, hogy a szexualitás területén az egyház szava elveszítette súlyát. Sürgős tennivalónk van a bizalom visszanyerése érdekében.” Igazi megoldást feltehetően csak a cölibátus feloldása jelentene – függetlenül a homoszexualitástól.

A tudományos kutatások arra utalnak, hogy a katolikus egyháznak a homoszexualitásról alkotott véleménye téves felfogáson alapul. Azon, hogy a homoszexualitás környezeti befolyások (család, társadalom, nevelés) nyomán kialakult, természetellenes betegség, ami gyógyítható, mint a tüdőbaj. Ez a nézet uralkodott egyes diktatúrákban is. A nácik nemcsak gázkamrába küldtek – fajtisztítás okán – több százezer homoszexuálisnak nyilvánított személyt, de „gyógyítási kísérleteket” is végeztek rajtuk. A buchenwaldi haláltáborban Carl Vaernet dán orvos hormonmirigyeket inplantált homoszexuális zsidó internáltak ágyékába, hogy lássa, „kigyógyulnak-e”. Átnevelőtáborok működtek annak idején a Szovjetunióban és mindmáig Kínában, melyekben embertelen, megalázó módszerekkel próbálják „meggyógyítani” a homoszexuális foglyokat.

Az osztrák Profil című magazin Glenn Wilson, angol szociálpszichológus most megjelent Born Gay (Buzinak született) című könyvéből idézi a megállapítást, hogy a homoszexuális hajlam az emberi gének összetétele és különféle hormonhatások eredménye. Legfontosabb érvnek Wilson is az amerikai Michael Bailey és Richard Pillard vizsgálatainak eredményét tartja, akik egy- és kétpetéjű ikrek, valamint a velük együtt felnőtt, adoptált testvérek magatartását elemezték. Szerintük, ha az egypetéjű ikrek egyike homoszexuális hajlandóságot mutat, az esetek 54 százalékában a másik is az azonos neműekhez vonzódik. Ugyanakkor a velük együtt nevelt adoptiv testvéreknek csak 11 százaléka mutatott ilyen hajlamot. A kétpetéjű ikreknél ezek az arányok sokkal alacsonyabbak. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy a homoszexualitás és az örökölt gének között jelentős, bár nem kizárólagos összefüggés van. Hiszen ha csak ettől függne a hajlam, az egypetéjű ikrek magatartásának száz százalékig meg kellene egyezni. Wilson állatkísérletekkel mutatta ki, hogy a terhesség különböző szakaszaiban az embriót ért behatások olyan hormonokat válthatnak ki, amelyek erősítik a homoszexuális hajlamot.

Végleges tudományos válasz nincs, de a kutatások nem az egyház felfogását látszanak igazolni. A történelemben sok szenvedést okozott, hogy az egyház gyakran csak évszázadok után ismerte el – nem a saját, hanem – „fiai és lányai” tévedését.