Forrás: ÉS

VÉGSŐ ZOLTÁN

Fesztivál télen

Zene

Most leírhatom a kulturális rendezvényeket központilag dicsérő általánosan semmitmondó frázist: nagyszerű kezdeményezés. Talán mondja is majd valamelyik illetékes, mikor észbe kap, hogy Budapest fesztiválváros koncepciójából nem lett semmi, a fővárosnak tulajdonképpen csak a tavaszi és őszi fesztiváljai működnek rendszeresen, na jó, meg a Sziget – máskülönben viszont semmi oka legalább egy hétre idejönni a kultúrafogyasztó európainak. Az Intro Fesztivál – ahogy az egyik netes újság írta – a négy legaktívabb, a fősodorból is kilátó intézmény összjátékán alapul: Millenáris, Trafó, Műcsarnok, A38. A koncepció kissé kusza, lényegében nincs is, a programok nem függnek össze, hacsak nem tekintjük szervezési elvnek a tavaszi és őszi fesztiválokról kimaradó műfajok másfél hetes sorakozóját. És ez így van rendben, az ember sem tematikusan éli az életét, végre egy fesztivál, amelyik civil módon közelít hozzánk.

A film, tánc, kiállítás, performansz mellett zenéből volt legerősebb a felhozatal. Majdnem azt írtam, hogy világzenéből, de így a fesztivál után ott tartunk, hogy ismét nekiállhatunk birkózni a kifejezéssel. Például eljött Pedro Luis Ferrer Kubából, és bő egyórányi sont, guarachát és trovát énekelt nekünk kis kamara-kvartettjével. Nálunk hiányzik ez a típusú slágervilág, ami már a folklór része, a köztudat kedvelt dallama, de mégsem népdal. A magyar nóta talán, de azért furcsállanánk, ha Dankó Pista dallamaival lépne valaki egy világzenei fesztivál színpadjára. Ferrer a nagy kubai bummal nem került a felszínre, szélesebb körben egyetlen dalát, a Mariposát lehetett ismerni a Reinaldo Arenas életét feldolgozó Mielőtt leszáll az éj című filmből; vagy esetleg, mint Celia Cruz háziszerzőjét tarthattuk számon. Ferrer igazi turbadúr énekes, lírai tenorján a statikus elhelyezkedés ellenére is tele vitalitással pörgeti a szavakat és pengeti a duplikát háromhúrú kubai gitárt, a trest. Lánya az egyik vokál és a yorubaütősök játékosa, egy nejlonhúros klasszikus gitáron játszó, szerényen meghúzódó lány a másik kiegészítő énekes. És hoztak marimbulát, ez az igazi afrokubai basszus hangszer, egy fiatal fiú játszott rajta. Mint egy nagy kalimba, a fiú a fa zengő testen ült, erre erősítik a hangolt, pengethető rezgő nyelveket, ekkora méretben a bőgő mélysége alatt is megszólal a hangszer. A son világa nem népies a sok folklórelem ellenére sem, amely elemek egyébiránt Afrika nyugati partjairól hajóztak a szigetre sok száz éve.

Ha Ferrer világzene, akkor Nils Petter Molvaer produkciója is az, már amennyiben világzenének azt tekintjük, ami valamely vidék jellegzetes motívumait idézi a dallamok között. Csak hát akkor Smetana Moldvája is világzene, a norvég Molvaer pedig különösképpen, főképpen, ha azzal a közhellyel kezdjük, hogy ott fenn északon, a sámánok világában, a nagy téli sötétségben mindenki depressziós. A koncerten totális sötétség, dermesztő elektronika az alap, és Molvaer trombitál, fojtott hangon recsegtetett valamit, szándékosan tördel, merészen lassan építkezik, a dallam olykor követhetetlen, inkább effekt-zenélés folyik. Lényegében élvezhetetlen, borszagú party-feeling, a nu dzsessz sztárja lemezen jobban tetszik – a végét meg sem várva morfondíroztam magamban a kamuról és a sótlan pozőr előadókról hazafelé menet.

Végül a londoni Oi Va Voi, a Ja istenem nevű lazulós zenekar, jártak itt többször hat alaptaggal, az egyikük neve Lemez Lovas, ő trombitál, és van egy remek hangú popdíva némely számban. Ez is a világzene egyik fajtája, mondják; gondolom azért, mert hol fekete nő énekel jiddis nótát, hol zsidó klarinétos játszik és gajdol közben örmény és egyéb dallamokat, aztán ott a basszer, mintha a manchesteri munkásnegyedből jött volna a mackófelsőjével, és a hegedűslány, akiről először azt hittem, hogy az ír Corrsból érkezett. Amúgy könynyen követhető, olykor olcsó frázisokból és ismételgetésekből álló popzene, egy korábbi lemezükön az A csitári hegyek alattot butították minimálisra, de tele érzelemmel és jó ritmusban bemutatott színpadi mozgásokkal kellő mértékben hevítik a közönséget – és ez így télen nem kevés. Vajon lesz jövőre is?

(Intro Fesztivál: Pedro Luis Ferrer, Nils Petter Molvaer, Oi Va Voi)

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 01. szám