Forrás: ÉS

Ágy kezdi cikkét: „A zsidóság és nemzetiség fogalmának meghatározó, sőt eredendő kapcsolata van a magyar történelemben” (Kőbányai János: A hiány tényei – a magyar zsidóság és a nemzetiség, ÉS, 2005/46.). Ez az a történeti-gondolati-logikai kisiklás, mely szervesen végigvonul cikkén: nem a zsidóság és nemzetiség fogalmának van – úgymond – meghatározó és eredendő kapcsolata egymással a magyar történelemben, hanem a zsidóságnak és a magyarságnak. Két nemzetnek, két népi entitásnak, két, történelmében változva létező, önmagukat egymástól és másoktól megkülönböztető és egymáshoz képest is változó fogalmakban definiáló csoportnak, melyeknek e változásokban változnak képzeteik önmagukról, nemzetükről, történelmükről, változnak külső viszonyaik és belső szerveződésük.

Magyarország zsidóságának története nem a XIX. században kezdődik, és nem végződik 1944-ben.

A magyar kultúrfölény érdekében megkötött nemzetiségi és asszimilációs szerződés, már amilyen terjedelemben erről egyáltalán beszélhetünk, nem új szövetségi szerződés, mely a magyar zsidóságot kiemelte volna a zsidó népből, Ábrahám, Izsák és Jákob népéből.

E szerződés, nevezzük így, voltaképpen egy közös, együttes modernizációra tett ajánlattétel. Az ismertetett benne föl, hogy a zsidóságnak saját emancipációjához szüksége van a világi és nemzeti lét attribútumaira, s hogy ezeket, amíg és ahogy lehet, jobb híján vagy éppenséggel a tökéletes kereteket megtalálni vélve, hajlandó felismerni a közös hazában. Hadd ismételjem, a közös út bejárására tett ajánlattétel, s nem beolvadás és nem önmegsemmisítés, s persze nem volt kivétel nélküli.

Az asszimilációs stratégia ugyanakkor tragikusnak bizonyult, mert amint megszűnt a soknemzetiségű birodalom és az abban definiált politikai nemzet, megszűnt a feltételezett közösség színtere is. Ami maradt „a szerelemtől egymást fojtogató új nép” reményéből, a gyanakvó és baljóslatú zűrzavar, a máig meg nem válaszolt kérdések: kié hát Magyarország, kik benne a zsidók, kik a magyarok, mit vesznek el, miközben adnak vagy adni látszanak.

A magyar nemzet Trianon utáni identitásválságának kulcspontja ennek az együttélésnek a története: ez az asszimiláció, mert adott és elvett, és mert Trianon utólag érvénytelenítette a téteket. Történelmietlen fönntartása illúzió, káros illúzió magyarnak és zsidónak.

A zsidóságnak nincsenek kiváltképpeni emancipatorikus feladatai ebben a hazában, Magyarország zsidóságának nem feladata és nem küldetése, hogy ürügye legyen az urbánus-népies választóvonal egyik és másik oldalán szélsőjobbnak és liberálisoknak. Legyen ez a kezdeményezés, a zsidó nemzeti kisebbségi kezdeményezés a mi közös emancipációnk, magyaroké és zsidóké.

A 600 ezer, adatolhatóan zsidósága okán, zsidó fajúként elpusztított ember jogainak főhajtás melletti visszaadása nem ad jogot arra, hogy nevükben nyilatkozzunk sorsuk tanulságairól és a túlélők jövőjéről.

Ön – talán írása summázatának is tekinthetően – azt is írja, bár e mondata adósa marad az értelemnek, hogy „Azonban a tragikus véget ért magyar zsidó történelmet, amely döntő részben járult hozzá a modern Magyarország megteremtéséhez, „nemzetiséggé” lefokozni, az ennek a tragikumában is méltóságot parancsoló, másfél százados, ragyogó történelemnek és kultúraépítésnek a blaszfémiája.”

Minden külön értesítés helyett: a magyar zsidó történelem nem ért véget, nem akar véget érni, élni akar, változni, kifejeződni, megszólalni és folytatódni. Ha a „magyar zsidó történelem” véget ért volna, kikről írta volna cikkét? Ha a „magyar zsidó történelem” véget ért, kik vagyunk mi, és kik leszünk? Egyetlen elgondolható létformánk az egy generáció alatt gyanakvásba rontott asszimilációs kísérlet? A már le sem tett kavics a sírokon? A düledező, bucskás, gazos temetők? A Technika Házává avanzsált zsinagógák?

És nem a zsidó történelem járult hozzá a „modern Magyarország” megteremtéséhez, erre, gondolom, kár felhívnom figyelmét, hanem Magyarország zsidósága. S nem lefokozás, miért is volna az, a nemzetiségkénti meghatározódás? Nem gondolom, hogy Magyarországon nagy keletje lenne annak a gondolatnak, hogy alábbvaló a felismert és vállalt kisebbségi lét… S miért blaszfémia? Én azt gondolom, továbbélésünk és viszonyaink tisztázódásának egy lehetséges módja. S ekként élő tiszteletadás halottainknak.

Magyarország zsidóságának két kérdés tétetett fel, mint ön dehumanizálóan írja, Napóleonok és áldemokratikus, blaszfém hullarablók által. Meg kell engednie, hogy e silányságokra ne térjek ki, mert nagyobb a tét és drágább a papír.

A két kérdés: létezik-e a zsidó nép, és te e népből való vagy-e, őseid hite és szándékod szerint?

Magyarország zsidóságából sokan ezt válaszolták: „Ne kérdezd meg, ki vagyok… Ne kérdezd, fáj nekem ez a kérdés. Ne kérdezd, nem tudhatjuk, mit szólnak ellenségeink és barátaink.”

Nem maradok adósa, mint Ön nekünk, a magyarázattal: elmondom, mi is a válaszunk, mi is az elgondolásunk.

Az elgondolás a holokauszt okozta megcsappanásunk következtében aránylagosan megszámosodott úgynevezett „fél-” és „negyedzsidók”, a szekularizáció következtében magukat vallási megalapozottságú ernyőszervezetek által meg nem szólíthatónak gondoló és ténylegesen meg nem szólított emberek, a vallási elkötelezettségük mellett vagy éppen annak felismerése révén magukat az egységesülő zsidó nép tagjainak érzők, az Izráel népéről szóló tórai tanítást komolyan gondolók, vagy éppen az újra egybegyűjtött Izraelnek szeretetben elkötelezett zsidók megszólítása vagy inkább megszólaltatása. Az elgondolás a magát Izrael népeként számon tartó zsidósággal való szellemi, kulturális és nemzeti közösség magyar sajátosságaink büszke vállalása melletti kinyilvánítása.

Az elgondolás a holokauszt kimerevített képének, a gyász perpetuálásának az értő és a gyászmunkát segítő meghaladása, az öntagadás, a bujkálás, a rettegés megszűnése, a bátor kiállás a demokratikus Magyar Köztársaság mellett, annak kinyilvánítása, hogy nincs okunk félni ebben a szülőhazában, semmiért, élünk az alkotmány és a törvények biztosította jogunkkal.

Úgy gondoljuk, hogy magyar szülőhazánkkal szemben kötelességünk, hogy érthetően és egyértelműen mutatkozzunk meg: tegyük létünket érthetővé, felmutathatóvá, bizonyossá. A zsidó nép tagjai vagyunk Magyarországon, ekképpen zsidó nemzetiség, és bátor polgárai szülőhazánknak.

A gyászmunka elvégzésének feltétele a történet folytatása. Folytatjuk a zsidóság magyarországi történetét, demokratikus módon lehetőséget teremtve mindenkinek, ha nyugtalanító, ha fáj is a kérdés, és sebeket szakít fel, hogy felismerje magát a zsidó nép és így a magyarországi zsidó nemzetiség részeként, vagy elutasítsa ezt, vagy akár elutasítsa magának a feltett kérdésnek a végiggondolását. Azt nem gondoljuk szabad és demokratikus emberhez és zsidóhoz méltónak, hogy megakadályoztassék a döntés lehetőségének megadása.

Benkő Balázs

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 01. szám