Forrás: Népszava

Mészáros Tamás

Nem kellett hozzá különösebb jóstehetség, hogy amikor először még kishírben olvastam a katolikus egyház által meghirdetendő imaévről, egyszersmind feltételezzem: nem véletlen épp most, azaz 2006-ban kell a hívőknek oly inzenzíven fohászkodniuk „a nemzet lelki felemelkedéséért”. A hivatalos indoklás persze a nándorfehérvári diadal és az 56-os szabadságharc esedékes évfordulóira hivatkozik, de a püspöki kar körleve nem hagy kétséget az aktuálpolitikai szándék felől.

Nem mennék bele a szöveg részletes idecitálásába, és nem látom értelmét egyes kifejezések megvitatásának sem; elég az hozzá, hogy a katolikus egyház már-már a nemzethalált vizionálja, ugyanakkor erőteljesen ateistaellenes hangot üt meg – „az ateizmus miatt sokan nem tudják, mit cselekszenek”. Mármost kérdés, vajon a püspökök tudják-e?

Szerény nézetem szerint az ateisták sem feltétlenül tudják, mit cselekszenek, de nem azért nem tudják, mert ateisták, hanem azért, mert ők is csak esendő emberek. És történetesen olyan emberek, akik nem hisznek a transzcendens hatalomban. Ez a tulajdonságuk nem teszi őket automatikusan tévelygővé, és persze tévedhetetlenné sem.

A katolikusok komolyan gondolják, hogy a hívő viszont rendelkezik a helyes cselekvés feltétlen képességével? És legkivált a katolikus? Mit szóljon ehhez az öntömjénezéshez a többi egyház? Miért fogadják el ezt a lelki pöffeszkedést akár az ateisták, akár a különféle felekezetek?

0Merem remélni, hogy egyházuk nézeteit éppenséggel a legmélyebben hívő katolikusok osztják a legkevésbé. Ők ugyanis kellő alázattal gyakorolják hitüket, és tudják, hogy az nem a csalhatatlanság privilégiumát ígéri nekik; és semmiképp sem a más hiten élők vagy a hittel nem élők kirekesztését 0a helyesen cselekedni képes állampolgárok sorából. Az a nemzeti üdvtan, amely a püspöki kar körleveléből kirajzolódik, alapvetően és kérlelhetetlenül retrográd: a mai Európában ezt a fundamentalista hitfelfogást már sehol sem hirdeti a római katolicizmus, legfeljebb Lengyelországban van még hajlama rá, vagyis ott, ahol történelmi hagyományai alapján szinte kizárólagos lelki hatalomként regnál.

Európa nyugati felén – mintegy a kereszténység lényegét manifesztálva -, a katolikusok a vallási tolerancia képviseletében politizálnak. Mert politizálnak természetesen ott is; csakhogy nem a nemzet vagy az ország, netán a teljes társadalmi közösség nevében. A felvilágosult katolicizmus (létezik ilyen!) megértette, hogy a lelki képviselet kisajátítása demokratikus és szekularizált társadalmakban a pluralista berendezkedés lényegéből következően sem lehetséges. A jó katolikus csak akkor tekintheti magát jó kereszténynek, ha elismeri mások jogát a mássághoz: mindenekelőtt a hit másságához, de nem utolsósorban az ateista világfelfogáshoz is.

A magyar katolikus egyház nem követi ezt az utat. Nyíltan és egyértelműen „totalitárius” szellemben lép fel; kizárólagos jogot formál a nemzet üdvéért imádkozni és imádkoztatni, azokat pedig, akik egyáltalán nem óhajtanak „hitszerű” magatartást tanúsítani, egyszerűen leminősíti: ők nem tudják, mit cselekszenek. Ez a legrosszabb magyar katolikus tradíció: az egyházi reakcionizmus. Szembenállás a reformációs egyházakkal, a bázisközösségekkel, az új gyülekezetekkel, mindenkivel, aki nem tartozik a katolikus klérus fennhatósága alá.

Ezt hívják klerikalizmusnak, és nem véletlen, hogy a kifejezés pejoráló felhangot hordoz. Mert egyértelmű azzal az intézményesített vallásdiktátummal, amelyről a magyar társadalomfejlődés során, a szekularizáció, vagyis az egyház és az állam szétválasztásának jóvoltából már a tizenkilencedik században kiderült, hogy nem egyezik a nemzet gusztusával.

Ami persze nem azt jelenti, hogy sokan ne láthatnák a katolicizmusban a számukra megfelelő, mondhatni megváltó hiteszményt. A katolikus emberek mellett azonban sokan mások másként imádkoznak, illetve nem imádkoznak – és ők is teljes értékű tagjai a politikai nemzetnek, akiket nem lehet azon az alapon felelőssé tenni a társadalmi gondokért, hogy nem katolikusok. Vagy nem hívők. Ez a hitbéli gondolkodás vakvágánya: az agresszív türelmetlenség.

A magyar katolikus egyháznak tehát nem az a baja, hogy vannak politikai preferenciái, mi több, szándékai. Hanem az, hogy mindezt nem a saját nevében, kizárólag a katolikusok számára fogalmazza meg avagy írja elő, hanem mintegy a nemzet egészének képviseletében és virtuális felhatalmazásával próbálja propagálni. Ez a katolikus klérus túlterjeszkedik a maga illetékességi körén, és ezzel nem egyszerűen politizál, de olyan politikai gyakorlatot folytat, ami ellenkezik a demokrácia közösségszervező alapelveivel.

Másként fogalmazva: a magyar katolikus egyház nem akarja tudomásul venni, hol él. Milyen társadalmi környezetben, milyen szellemi szokásjogok világában. Ez a kisajátító klerikalizmus evangélikusok, reformátusok, zsidók, szabad gyülekezetek és egyáltalán minden másként gondolkodó állampolgár számára egyaránt provokatív. Azt hirdeti, hogy a nemzet felemelkedéséért kizárólag katolikus szellemben lehet és szabad cselekedni.

Nem véletlen, hogy ez az intoleráns hang oly kísérteties rokonságot mutat a jobboldal meghatározott köreinek politikai felfogásával. A demokrácia díszletein belül elképzelt totális hatalomgyakorlás eszménye törvényszerűen találkozik a maga egyházi megfelelőjével. Mindkét felfogás ugyanarról a tőről fakad: ki-ki a maga eszményeinek egyeduralmára tör. Ezért találkoznak egy közös harcban, ezért azonosak az ellenfeleik.

Mindazok, akik nem hisznek, vagy nem abban és nem úgy hisznek, amiben és ahogyan ők. Egyszerűbben szólva: „akik nem tudják, mit cselekszenek”.

Ijesztő.

Mészáros Tamás