Forrás: NOL

Újra a tönk szélén a diósgyőri női csapat

Népszabadság * M. A. * 2006. január 6.

Mint „rendesen”, ezúttal is akad olyan csapat a női NB I-ben, amely éppen ellehetetlenül.

A Soproni Postás és a Szolnok korábbi „halálát” követően – miközben a komplett kosárágazat jelentős financiális gondokkal küzd – ezúttal Diósgyőrből érkezett vészjelzés; konkrétan Hatvani Olivér ügyvezető igazgatótól, aki tegnap e-mailben tájékoztatott a klub súlyos válságáról: „Idegenlégiósaink szépen, lassan elhagynak minket, és nemsokára talán a hazai játékosainktól is elköszönhetünk. A pénztelenség miatt az utánpótlás is romokban hever, csapatunk játékosai és kollégáim olykor megalázó helyzetbe kerülnek.”

Elgondolkodtató szavak ezek onnan, ahonnan a közelmúltban igazolásokról és sikerekről érkeztek a hírek. Ellenben a miért után nem kell sokat kutatni: részint, magyar szokás szerint, erősen túlvállalta magát a vezetőség, részint decemberben öncsődöt jelentett az a – Purgel Attila vezette – húsipari cég, amely a költségvetés mintegy negyedét állta. S ahogy ilyenkor lenni szokott, több támogató is elhagyná a klubot, esetleg nem erőlködik, hogy ígéreteit beváltsa. Az egylet most nagyjából ott áll, ahol tavaly februárban, amikor hetven-nyolcvanmillió forint adósságban úszott. Igaz, akkor más volt a tendencia: a legjobbkor betoppant Purgel – vezetőtársaival – egyrészt az idény során a felére faragta a mínuszt, másrészt nekiállt egy ütőképes társulat építésének. Csakhogy a lelkesedés közepette – a bajnoki bronz és a kupaezüst mámorában – nagyvonalúan kezelték mind a megmaradt tartozást, mind a 2005/2006-os évad költségvetését. A csaknem kétszázmillió forintos büdzsében több volt a kiadás, mint a bevétel, ám mindenki hitt a „tavaszi hadjárat” folytatásában. A június elsején munkába állt Hatvani igazgató – tősgyökeres miskolci, továbbá közgazdász – szintén bízott az előrelépésben, jóllehet azt ő is látta: a pénzügyi tervezet „lyukas”. S hogy miért nem szólt? „Mert a szívemre hallgattam, és mert annyira jól sikerült a tavasz. Ugyanakkor több szerződést is örököltem, ráadásul az elődeimtől kapott dokumentáció hiányos volt.”

Elég az hozzá, hogy akadt játékos (Vilipics), aki nettó 22 millió forintos szerződéssel nyitotta az őszt, de még ez sem okozott volna földindulást, ha Purgel és cége nem jelent csődöt. A korábbi összefogásnak mostanság nyoma sincs, noha Orosz Lajos, a város alpolgármestere az óév végén kijelentette: a csapat a 24. órában van. Az etikai és érzelmi megfontolásból az évad végéig feltétlenül kitartó Hatvani szerint legalább kéthavi fizetéssel adósak a Diósgyőrhöz egyelőre hű hét felnőtt játékosnak (a bérek és a szállítói tartozások 50 millió forintot tesznek ki), miközben a klub elöljárójának a tavaszra, valamint az APEH-hel szembeni tartozás törlesztésének megkezdésére is gondolnia kell.

Tapodi Péter edző, továbbá Ambrus, Djelmis, Englert, Fodor, Fürész, Halmos és Keller tehát még Diósgyőrben „harcol”, de Hatvani amondó: ha nem érkezik jelentős segítség, az egyaránt Izraelbe távozott légiósok, Vilipics és Jokovics után többen is otthagyják az együttest. Hatvani amúgy – megmaradt vezetőtársaival együtt – olykor saját zsebből vásárol ezt-azt a játékosoknak, ám ez már szinte természetes: az igazgató egy alkalommal kölcsönkért pénzből fizette ki az Európa Kupa-mérkőzésre érkező játékvezetőket.

Az egészben talán az a legszebb, hogy a Diósgyőr – a bajnok és kupagyőztes Pécs mögött – jelenleg második a tabellán.