Forrás: Heti Válasz

Sz. Á., kultura@hetivalasz.hu

RAYMOND ARON: AZ ELKÖTELEZETT SZEMLÉLŐ Európa Könyvkiadó, Budapest, 2005. Ára: 3200 Ft.

Két, 1968-ban önmagára találó fiatalember, Jean Louis Missika közgazdász és Dominique Wolton szociológus 1980-ban televíziós beszélgetéssorozatot készített az akkor 75 éves Raymond Aronnal. A harmincas éveik elején járó alkalmi riporterek mindent elolvastak, amit a XX. század egyik legjelesebb politikai filozófusa, szociológusa valaha papírra vetett, s minden, általuk fontosnak, vitathatónak tartott kijelentésére rákérdeznek az 1930-tól 1980-ig tartó időszakból. A sokórás beszélgetésből vaskos könyv készült, amely Az elkötelezett szemlélő címet kapta magyarul.

Érdekes-e ma is Raymond Aron (1905-1983), érvényesek-e meglátásai a kommunista világrendszer összeomlása után? Pusztán történelmi dokumentum-e az interjúkötet? Joggal vetődnek fel az olvasóban ezek a kérdések, de mihelyt nekikezd a dialógusoknak, rájön, Arontól többet tud meg Európáról, Franciaországról, a két totalitárius diktatúráról, mint sok-sok korábbi olvasmányából. Ráadásul egy minden szempontból példaadó személyiség, politikai elemző, gondolkodó képe bontakozik ki, egy magát mindvégig liberálisnak valló professzoré, újságíróé, aki mert komolyan vette a szabadelvűséget, egyetlen pillanatra sem dőlt be semmiféle politikai messianizmusnak, aki pontosan látta a hitleri és sztálini rezsim hasonlóságát, aki bár pontosan érzékelte, hogy a tömegessé váló francia felsőoktatás reformra szorul, nem állt a 68-as diáklázadók mellé, aki azonnal észrevette a harmadik világ megnevezés hamisságát, aki tudta, hogy a békés egymás mellett élés elve csak a szovjeteknek kedvez. Aki szembeszállt Jean-Paul Sartre-ral és körével, s harminc évig a jobboldalinak tekintett Le Figaro vezércikkírójának szegődött. Akitől köztársasági elnökök kértek tanácsot, de aki soha nem írt politikai megrendelésre. Aki soha nem tagadta meg zsidóságát, de mindenekelőtt francia citoyennek mondta magát, s azt a politikát méltányolta, amely visszaadta a franciák nemzeti büszkeségét.

Raymond Aronról ma már Magyarországon is illik beszélni, különösen egyetemi körökben. 2000-ben konferenciát szentelt életművének a nevét viselő magyar társaság. Két könyve (Demokrácia és totalitarizmus, Tanulmány a szabadságjogokról) jelent meg az utóbbi két évben, számos kisebb-nagyobb írását közölték rangos folyóiratok. E műveket remekül egészíti ki Az elkötelezett szemlélő, amely a laikusok számára is világossá és vonzóvá teszi Aront és életművét. Ágy bárki keserűen töprenghet arról, hogy hazai liberálisaink mily messzire kerültek a vérbeli szabadelvű franciától, aki soha nem gyártott utópiákat, s mindig a valóság talaján állt, aki soha nem akarta megszépíteni vagy elsötétíteni utólag sem a valóságot, aki többre becsülte a bölcs kompromisszumokat, mint a forradalmi bejelentéseket, aki rögtön felismerte, hogy a kiábrándult marxisták új ideológiapótléka az emberi jogok védelme. S ennek miféle buktatói vannak.

Ami pedig az újságíró Raymond Aront illeti: bízzunk benne, hogy csak a történelmi körülmények tették, hogy az utóbbi ötven évben nem volt hozzá fogható publicistánk. Szellemes volt, olykor ironikus, mélyre ásott, világpolitikai összefüggéseket láttatott. Hiába volt De Gaulle vagy Giscard dEstaing eltökélt híve, ha hibázni látta őket, azonnal tollat ragadott, hogy szóvá tegye. Egyszóval több mint harminc éven át újságíróként viselkedett, és mindig a tükörbe tudott nézni.