Forrás: Népszava

David Irvingről sok mindent el lehet mondani: azt, hogy szélsőjobboldali, hogy történelemhamisító, vagy hogy veszedelmes holokauszttagadó. Csak azt nem valószínű, hogy a szó köznapi értelmében okos ember lenne. Tavaly novemberben beutazott Ausztriába, ahol immár 1989 óta letartóztatási parancs van érvényben ellene. Le is tartóztatták és most, vizsgálati fogságban, a perére vár.

A 67 éves brit történészt – ha ugyan illik rá ez az elnevezés – konkrétan olyan kijelentésekért fogják perbe, melyeket mintegy húsz évvel ezelőtt Bécsben és a szintén ausztriai Leobenben tett. Akkori szavai szerint Auschwitzban soha sem voltak gázkamrák, Hitlernek nem volt tudomása a zsidóüldözésekről (melyekre eszerint mégiscsak sor került), s végül az 1938-as „birodalmi kristályéjszaka” során „SA-legényeknek öltözött ismeretlenek” követték el a halálos áldozatokkal járó antiszemita atrocitásokat. Ezeken felül a vádhatóság azt is Irving terhére rója, hogy könyveiben Hitlert dicsőítette, előadásaiban pedig olyan kijelentéseket engedett meg magának, hogy „az áldoztok számát a zsidók az ujjukból szopták”.

Irving nem cáfolta a vádpontokat, csupán azt panaszolta fel, hogy a terhére rótt mondatokat „kiragadták a szövegfüggésből”. Pere még ebben a negyedévben – esetleg már januárban – elkezdődik. A vád szerint a brit történész – maradjunk ennél a terminusnál – megsértette a náci tevékenység felújítását tiltó 1947-es törvényt. Ennek értelmében tíz évig – különlegesen veszélyes esetben húszig – terjedhető börtönbüntetéssel sújtják azt, aki a holokausztot vagy más náci bűntettet nagyobb közönség előtt tagad, ártalmatlannak állít be vagy helyesel.

Irving sok tekintetben különleges eset. Bár a történelmet nem egyetemen tanulta, és ezért autodidaktának tekinthető, működésének kezdeti szakaszában elnyerte az igazi történészek nagyrabecsülését is. Elsősorban azzal, hogy mindig gondos forráselemzéssel dolgozott. Vonatkozik ez arra a könyvére is, melyben a Drezda elleni 1945-ös pusztító brit-amerikai bombatámadásokról írt. A mű – érthető módon – a német neonácik kedvencévé vált. De Irving is egyre jobban azonosult Németországgal, annak történelmével. Persze nem Goethével, Beethovennel vagy Thomas Mannal, hanem a német történelem sötét oldalaival. A nácizmus hírhedt eszmei védelmezőjévé, egyfajta nemzetközi újfasiszta szupersztárrá vált. A világot járva állandó résztvevője a különböző szélsőjobboldali szervezetek rendezvényeinek. E minőségében 2003-ban Budapesten is járt, mégpedig Csurka István MIÉP-elnök meghívására, akinek társaságában fel is szólalt egy nagygyűlésen.

Korábbi forráskutatói lelkiismeretességének ekkora már nyoma sem maradt. A tényeket figyelmen kívül hagyta, hitelt adott viszont a holokauszttagadók nézeteinek. (Az az álláspontja, amely szerint sosem voltak gázkamrák Auschwitzban, ilyen „szakértői” véleményen alapszik.) Hogy a történelem meghamisításában milyen messzire ment, arról mi, magyarok leginkább az 1956-ról írt könyvének és ugyanerről szóló budapesti megnyilatkozásainak olvastán-hallatán győződhettünk meg. Lényegében azt állította ugyanis, hogy a forradalom egy egész országra kiterjedő zsidóellenes pogrom volt. A beállítást nyugodtan tekinthetjük nemzetgyalázásnak, és csak azt furcsállhatjuk, hogy Irving ezt az önmagát nemzetinek nevező magyar szélsőjobboldal vendégeként követhette el. (A tárgyilagosság kedvéért emlékeztetnünk kell arra is, hogy könyve megírásához Irving annak idején a kádárista pártvezetéstől kért és minden jel szerint kapott segítséget.)

A holokauszttagadó brit egyszer egyébként már fájdalmasan rajtavesztett. 2000-ben ő indított pert egy amerikai történésznő, Deborah Lipstadt ellen, akinek nem mást vetett a szemére, mint azt, hogy holokauszttagadónak nevezte őt. Nehéz megérteni, mit várt a pertől, hiszen ha van olyan, az egész világon ismert figura, akire ez a jelző ráillik, akkor az éppen ő. Természetesen vesztett, és a költségekre ráment az egész vagyona. Az ausztriai per pedig feltehetően személyes szabadságától fosztja meg, nem tudni pontosan mennyi időre.

Irving természetesen védekezik. Ügyvédje útján hírül adta, hogy immár nem tagadja az auschwitzi gázkamrák meglétét, mivel úgymond olyan dokumentumok kerültek a kezébe, melyekből kiderült, hogy ilyenek igenis léteztek. Nem hihető, hogy a bíróság ezt enyhítő körülményként veszi figyelembe, már csak azért sem, mert védekezésével Irving lényegében azt ismerte be, hogy korábban megfelelő ismeretek nélkül foglalt állást, s úgy tagadta a fasiszta népirtást.

Letartóztatása szerte a világon különös következményekre vezetett: újfasiszták tüntettek szabadon bocsátásáért és iszlám fundamentalisták szólaltak fel érdekében, no meg a „szólásszabadság” védelmében. Azok vették szájukra ezt a kifejezést, akik – vagy akiknek elődei – nem hogy ezt, de még az emberi jogok legalapvetőbbikét, az élethez való jogot sem tisztelték. Irving ügye figyelmet keltett, méltán. Kimenetelén még sok múlhat.

Kepecs Ferenc

KERETBE!!!

Vajon miért bűncselekmény Ausztriában és sok más európai országban a holokauszt tagadása? A dolog első pillantásra különösnek látszhat. Mert amilyen gyakori az, hogy a bíróság eltilt valakit egy rágalomnak bizonyuló állítás megismétlésénél, annyira rendhagyó, hogy egy történelmi esemény tagadását tilalmazzák. Nos, a tilalmat a rendkívüli körülmények indokolják. Hiszen egy hatmilliószoros gyilkosságról van szó! Azok az indulatok és ideológiák, melyek hatására és nevében ez a borzalmas bűncselekmény megtörtént, még mindig élnek, bizonyíték gyanánt lásd a magyarországi szélsőjobboldal sajtótermékeit vagy a nemzetközi iszlamista honlapokat. Vagyis – jogásziasan szólva – fennáll a bűnismétlés veszélye. Ezt támasztja alá az is, hogy a büntethetőség megszüntetése mellett elsősorban azok szónokolnak, akiknek megnyilatkozásai a leginkább hasonlítanak a holokauszt szervezőinek megnyilatkozásaihoz.

KERETBE!!!

Hat hónap szabadságvesztésre és tízezer euró pénzbírságra ítélte a lyoni bíróság Georges Theilt, a szélsőjobboldali Nemzet Front (FN) volt regionális képviselőjét holokauszttagadó kijelentése miatt – adta hírül szerdán a Libération című francia napilap. A 65 éves politikust ezen felül arra kötelezte a bíróság, hogy 33 ezer euró kártérítést fizessen az őt beperlő egyesületek részére. Theil egy 2004-es interjúban fertőtlenítőnek nevezte a náci haláltáborok gázkamráit, hozzátéve: „minél nagyobb mennyiségben használtak a németek ciklon B-t, annál több életet mentettek meg”.