Forrás: HVGA Közel-Keleten történtek az idén is gyakran állnak majd a világpolitika híreinek élén: a HVG által megkérdezett szakértők akár Irak széthullását vagy egy iráni polgárháborút is elképzelhetőnek tartanak. Alighanem az is idén dől el, mi lesz Koszovó „végleges” státusa.
Jósolni nehéz, különösen, ha a jövőről van szó – tartja a bölcs mondás. Most viszont egyes nyugati elemzők szinte a pontos dátumát is tudni vélik az év legsúlyosabb, háborúval fenyegető katonai konfliktusának. A brit The Sunday Times szerint Ariel Saron izraeli kormányfő március végéig adott időt a hadseregnek, hogy felkészüljön egy F-15-ös harci repülőkkel és szárazföldi kommandókkal végrehajtandó csapásra az iráni atomlétesítmények ellen. A lap szerint Izrael e célból már bázist is létesített Észak-Irakban.
A vélekedést, miszerint Irán hónapokon belül megszerezheti a nagy tömegű urándúsításhoz szükséges ismereteket, ezúttal nemcsak katonai szakértők osztják, hanem a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség is. Katonai csapással mégsem számol Jean-Yves Haine, a világ egyik vezető politikai-katonai elemzőintézete, a londoni székhelyű International Institute of Strategic Studies (IISS) kutatója. Mint a HVG-nek elmondta, „egy Irán elleni csapás a legbiztosabb út lenne ahhoz, hogy Teherán valóban elkötelezze magát az atomfegyver kifejlesztése mellett”. Haine szerint az iráni nukleáris programot két úton lehetne felszámolni: vagy tömeges invázióval – ilyesmire azonban Amerika aligha szánná rá magát -, vagy diplomáciai eszközökkel. Utóbbira bőven van lehetőség: sem a Nyugatnak, sem Oroszországnak nem állna érdekében egy közel-keleti atomfegyverkezési verseny.
Az Izraelt a térképről is letörölni akaró, de legalábbis ezzel fenyegetőző iráni elnök, Mahmúd Ahmadinedzsád így is komoly probléma lehet jövőre – elsősorban saját népének. „A tavaly májusi választási kampányban a plebejus Ahmadinedzsád még nemigen hangoztatott radikális iszlamista elképzeléseket, nem beszélt sem Amerika-, sem Izrael-ellenes külpolitikáról, csak az olajbevételek igazságosabb, korrupciómentes elosztásáról, a nemzet egységéről” – magyarázta Alex Vatanka, a Jane”s Sentinel londoni biztonságpolitikai folyóirat iráni származású szerkesztője. Szerinte a népszerűségét gyorsan elvesztő elnök máris komoly diplomáciai károkat okozott országának, amelyre nemzetközi szankciókat zúdíthat az urándúsítási program erőltetése. „Ha az elégedetlenség tovább nő, az Alkotmányvédő Tanács élén továbbra is jelentős hatalommal bíró egykori elnök, Rafszandzsáni könnyen meglepetést okozhat: a szekulárisokkal kiegyezve az elnök ellen fordíthatja a pragmatikusabb vallásosokat. Extrém szcenárióként akár egy polgárháború is elképzelhető a hadsereg jó része által támogatott Rafszandzsáni és a Forradalmi Gárda által favorizált Ahmadinedzsád között” – veti fel Vatanka.
A jövő egyik legnagyobb kihívása a Nyugat számára Jean-Yves Haine szerint Kína növekvő gazdasági és politikai szerepe. A gazdasági egymásrautaltság, a csak közösen megoldható észak-koreai válság, a globális környezetváltozás okozta kihívások miatt a szakértő mégsem vár – az elmúlt évtizedekben időről időre bekövetkezett – újabb lehűlést az amerikai-kínai kapcsolatokban. „Washingtont 2006-ban főleg az iraki helyzet stabilizálása és a nemzetközi terrorizmus elleni harc köti majd le, és egyik téren sem várható átütő siker” – vélekedik Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő, egyetemi tanár.
A chicagói székhelyű Power and Interest News Report nemzetközi konfliktuselemző intézet Irak fokozatos széthullását jósolja. „Az alkotmány alig mond valamit arról, hogyan kéne működnie a központi kormányzatnak, sokkal többet foglalkozik a regionális parlamenteknek juttatott jogosítványokkal. Valószínűtlennek látszik, hogy az alkotmányt jelentősen módosítsák, így viszont Irak központi kormányának nem lesz annyi ereje, hogy egységben tartsa az államot” – véli a kutatóközpont, mely a szektárius erőszak erősödét várja attól is, hogy Amerika kénytelen lesz csapatainak egy részét kivonni Irakból.
„Kérdés, hogy az iraki kudarc nem fordítja-e az izoláció felé az amerikai külpolitikát – veti fel Jean-Yves Haine -, de a nemzetközi biztonság szempontjából az sem mellékes, hogy az Európai Unió képes lesz-e betölteni nagyon is fontos külpolitikai szerepét.” Az IISS szakértője szerint Európa határon túli feladatai közé tartozna többek közt a közép-afrikai szerepvállalás (elsősorban a Dárfúrhoz hasonló népirtások megelőzésére), az észak-afrikai kapcsolatok erősítése (az innen származó nyugat-európai népesség féken tartására), illetve a törékeny balkáni stabilitás megőrzése. Az 1999 óta ENSZ-kormányzás alatt lévő dél-szerbiai tartomány, Koszovó jövőjéről 2005 novemberében kezdett tárgyalások várhatóan 2006 őszén véget érnek, és úgy tűnik, hogy a kétmilliós, több mint kilencven százalékban albánok lakta tartomány nem kerül vissza Szerbia fennhatósága alá. Ám Koszovó aligha nyeri el azonnal a teljes függetlenséget: a nemzetközi közvetítők – köztük az EU, az Egyesült Államok és Oroszország képviselői – az első, több évig tartó időszakban olyan feltételes függetlenséget szándékoznak adni a tartománynak, ami akkor nőhet át teljes önállóságba, ha az albánok tiszteletben tartják a mintegy 150 ezer szerb, illetve a többi kisebbségi csoport jogait.
A teljes függetlenség megadását Szerbia és Koszovó EU-taggá válásával is összekapcsolják. Belgrádi források szerint Brüsszel az integrációs szervezethez való szerb csatlakozás felgyorsítását ígéri, ha Belgrád hajlandó kompromisszumot kötni Koszovó státusáról, de Koszovó teljes függetlensége valószínűleg csak az után jöhet el, hogy a tartomány is az EU tagjává válik. A szerbiai vezetés képviselői egyelőre nem jutottak végleges álláspontra arról, hogy a szerb tárgyalócsoport mit képviseljen a státustárgyalásokon. Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnök messzemenő autonómiát ajánlana Koszovónak (még nem tudni, pontosan milyen jogkörökkel), míg Borisz Tadics szerb államfő környezetében többen úgy vélik, Koszovót nem lehet megtartani, a függetlenné váló tartományt egy szerb és egy albán többségű körzetre kellene osztani. Koszovó föderációvá alakítása lehetővé tenné a helyi szerb közösség jogainak tiszteletben tartását, illetve az utóbbi években elmenekült szerbek hazatérését. Belgrádnak Koszovó mellett a szerb-montenegrói államszövetség másik tagjára, Montenegróra is figyelnie kell, ahol 2006 nyara előtt minden bizonnyal kiírják a köztársaság teljes függetlenségének ügyében döntő népszavazást. A Montenegró élén álló vezetők függetlenségpártiak, és a közvélemény-kutatások szerint a polgárok többsége is az államszövetség felbontását támogatja.
Kevéssé valószínű, hogy 2006 a demokrácia globális fejlődésének éve lesz. A brit The Economist 2006-os prognózisokat összegző különszáma szerint a Közel-Keleten nem várható, hogy az autokrata rezsimek egy csapásra valódi választási lehetőséget kínáljanak népüknek. Az ugyancsak londoni kockázatelemző cég, a Control Risks Group pedig Latin-Amerikában a populizmus előretörésére számít. Bolíviában – miképp ezt a cég tanulmánya megjósolta – a szocialista Evo Moralest választották elnökké december 18-án, eközben Mexikóban az ugyancsak a „neoliberalizmus igazságtalanságainak” megszüntetésére felesküdött exfőpolgármester Andrés Manuel López Obrador, Peruban az exelnök Alan García, Brazíliában pedig a szintén baloldali Luiz Ináció de Silva elnök újabb győzelme várható. Eközben úgy tűnik, hogy a volt Szovjetunió egykori tagállamainak többségét tömörítő Független Államok Közösségében is sikerült megfékezni a Grúziában, Ukrajnában, majd Kirgizisztánban diadalmaskodó színes forradalmak „vírusát”: Azerbajdzsánban, Üzbegisztánban és Kazahsztánban is megőrizték hatalmukat a demokratikusnak nagy jóindulattal sem nevezhető politikai erők, Iszlam Karimov üzbég elnök még a vérontástól sem riadt vissza hatalmának megtartása érdekében. A márciusi elnökválasztásra készülő Belaruszban egyelőre megingathatatlannak tűnik a téeszelnökből államfővé avanzsált Alekszandr Lukasenko széke, esélyeit az sem rontja számottevően, hogy a helyi ellenzék közös jelölttel készül a választásra.
Oroszországban ugyancsak stabil a helyzet, a népszerűségi listákat vezető Vlagyimir Putyin elnök a jelek szerint már kidolgozta a forgatókönyvet, miként mentse át hatalmát ő és környezete a 2007-es parlamenti és a 2008-as elnökválasztási időkre. Örményországban és Tádzsikisztánban is szilárd a jelenlegi hatalmi elit helyzete, és a diktátori hatalommal bíró Szaparmurat Nyijazov vezette Türkmenisztánban is kicsi az esélye a változásnak. Aligha lesznek hát sikeresek azok az amerikai törekvések, melyek még időben egyfajta „biztonsági zónát” akarnak vonni az olajbevételek miatt egyre inkább magára találó Oroszország köré.
NÉMETH ANDRÁS, SCHWEITZER ANDRÁS
