Forrás: Magyar Hírlap

A pártalapítás kezdeményezői most fontosabbnak érzik, hogy egyáltalán haladjon a romák vonata, mint annak fontolgatását, hogy merre s meddig visznek a sínek

Négyévente vissza-visszatérő ismerősünk, politikai közéletünk „majdnem családtagja” a nemzetiségek parlamenti képviseletének témája: lassan tipikus állatorvosi lova lesz az elvi politika hiányában gyökerező, halogató politizálásnak. Megoldásra most sem lehet számítani, a kérdéssel mégis érdemes foglalkozni, bár a gumicsont helyett most inkább a köret a fontos.

Új mozzanatok

A régi tematika két elgondolkodtató elemmel gazdagodott. Az első az önálló cigány párt indításának – nem új – ötlete, bár azt még nem tudhatjuk, áldozatául esik-e megint e szándék a különböző roma érdekek széthúzásának. Más kérdés, hogy a hagyományos pártpolitikai berendezkedésű választási és parlamenti rendszer fővonalához képest ez az út mellék-, talán holtvágány. Ennek ellenére nem kárhoztathatók azok a roma politikusok, akik azt remélik, hogy e vonalon is el lehet jutni valameddig – ha nem is a célállomásig, de legalább előbbre. Úgy tűnik, a pártalapítás kezdeményezői most fontosabbnak érzik, hogy egyáltalán haladjon a romák vonata, mint annak fontolgatását, hogy merre s meddig visznek a sínek. Abban bíznak, ha sikerül ezt elérni, akkor a mérleg nyelvének szerepében erőteljesebben befolyásolhatják az állam romapolitikáját, mint az eddigi ciklusok bármelyikében a hűségjutalomként odavetett képviselői székekből vagy kormányzati látszatpozíciókból. Elméletileg ez persze nem jó. Nem jó, ha egy népcsoport politizálódik, mert ez elfedi, torzítja valóságos belső érdekszerkezetét. Egy ilyen lépés mindig a társadalom betegségére utaló tünet. A terápiát azonban olykor a tünetek kezelésével érdemes kezdeni.

A másik nóvum, amely színezi a kisebbségi képviselet kérdésének palettáját, az az a kezdeményezés, amelynek célja a zsidók elismertetése nemzetiségként, ez egy nagyon is gyakorlatinak mondható dilemma elé állítja a közösséget. A Mazsihisz eddig monopolszerepben volt minden, a hazai zsidóságot érintő – hazai vagy nemzetközi szinten jelentkező – kérdés megvitatásánál, e pozícióját pedig azzal védelmezi, legitimálja, hogy kijelenti: a zsidóság lényege a valláshoz tartozásban ragadható meg. A másik fél törekvése éppen a Mazsihisz érdek-képviseleti monopóliumát veszélyezteti, hiszen ők azt állítják: a zsidó mibenlét nem szűkíthető le a vallási tanok igenlésére és követésére; hogy a zsinagógában közösséget nem keresők is tartozhatnak egy közösségbe, s nekik is kijár az érdekképviselet.

Nemzetiség és vallás

Amúgy ez az, amiről érdemes beszélni, s ez már nem csak a zsidóság képviseletének kérdése. Más nemzetiségeknél is érzékelhető ugyanis az a vélekedés, hogy igazán csak az tagja a közösségnek, aki a vallását is gyakorolja. Erre a szerbek, örmények, románok, de még a szlovákok és a németek esetében is találunk példát. Olyannyira, hogy a kisebbségi törvény módosítását előkészítő vitákban a „ki a…” kérdés eldöntésére születtek olyan javaslatok is, hogy vegyék elő az egyházi nyilvántartást. Ez – szerencsére – nem került be a törvénybe. De tekintsünk messzebbre! Van ugyanis még egy olyan vonulata ennek a képviseleti problematikának, amely szorosan összefügg a nemzetiségek parlamenti képviseletével is, ez pedig az országos önkormányzatok közjogi helyzete. A közelmúltban már-már számháborút vívtak egymással a kisebbségi törvény módosítását beterjesztett formájában elfogadó és elutasító szereplők. Egyesek összeadták az igent mondó országos önkormányzatok által képviselt népcsoportok becsült lélekszámát, s azt az eredményt hozták ki, hogy a nemzetiségek döntő többsége támogatja az előterjesztést. Eközben hallgattak arról, hogy a cigányság, a szlovákok és a németek körében – hogy csak a legnagyobbakat említsük – jelentős sokaság állt az ellenvélemények mögött is. De az országos önkormányzatok testületi szavazása ezeket láthatatlanná tette, ami mindenképpen a valóság torz tükrözése. Az állam érdeke persze érthető és elfogadható, amikor olyan törvényt alkot, amely egy-egy beszámítandó csoportérdek kifejezésére egyetlen – valamilyen módon legitimált – szervezetet jogosít fel. Ez a „valamilyen mód” határozza meg azonban, hogy a képviseleti monopólium mennyire hűen képes visszaadni az általa képviselt érdekek sokszínűségét. A „nyertes mindent visz” típusú megoldás a legdurvább, a legjobban torzító. A kisebbségi törvény nemrég életbe lépett módosítása e téren javulást hozott. Bár továbbra is véleménymonopóliumot biztosít az országos önkormányzatoknak, de a megválasztásuknál az eddiginél nagyobb szerep jut a civil szervezeteknek, másrészt a megyei szinttel többrétegűvé is válik a képviselet. Ismét előbbre lépés tehát, de még mindig nem megoldás.

Protokolláris kényszer?

Ami mármost magát a gumicsontot illeti, rágjunk rajta egyet kötelezően mi is. Az utóbbi időben menetrendszerűen és növekvő gyakorisággal jelenik meg a téma a politika közszereplőinek megnyilvánulásaiban. Novemberben éppen Sólyom László köztársasági elnök mondta az országos horvát napra Sopronba látogató kollégájának, hogy „az alapelvek végrehajtásában még vannak megoldatlan problémák, különösen a parlamenti képviseletet illetően”. Neki pedig hinnünk kell, hisz éppen ő volt az Alkotmánybíróság elnöke, amikor az dodonai döntést hozott a parlamenti képviselet kérdésében (1992), s akkor is, amikor a testület azzal hárította el a helyzet tisztázására irányuló újabb beadványt, hogy ez már „ítélt dolog”. Lehet, azóta Sólyom László belátta, hogy annak idején az AB csúnyán kibabrált a hazai nemzetiségekkel. Nemrég viszont köztársasági elnökként felhívással fordulhatott volna e tárgyban a kormányhoz, a parlamenthez, sőt önálló törvénykezdeményezési jogával is élhetett volna. Ehhez képest a horvát köztársasági elnök előtt elhangzott félmondat nem több kötelező protokolláris elemnél. A dolgok jelenlegi állása szerint minden esélyünk megvan rá, hogy ez a gumicsont – esetleg más körítéssel – négy év múlva is megtalálható lesz a magyar politikai gasztronómia étlapján.

Várfalvi Attila

politológus